A monacói irodalom első klasszikusa, 1927-ből. És megvan nekem itthon.* :) Kétnyelvű, szóval szabadon bámulhatom a monacói nyelvet,** de nem vagyok fordítóra szorulva, a másik oldalon mindenütt ott a francia fordítás.

Alcíme az lehetne, hogy „minden, amit tudni akartál Monacóról, de senkitől nem merted megkérdezni”. Notari pontosan tisztában volt kulturális feladata jelentőségével, és nem lehet mondani, hogy ne vette volna komolyan. A verses legendához tartozó jegyzetek legalább olyan fontosak, mint maga a legenda, és szó szerint BÁRMIT meg lehet tudni belőlük, történelmi eseményektől meg a Grimaldi család viselt dolgaitól kezdve a terület hegy- és vízrajzán és gasztrokultúráján keresztül egészen odáig, hogy mennyibe került a kikötőt védő ágyúk alapzatának kiépítése. (Utóbbi információt nem biztos, hogy szerettem volna tudni.)

Igazi különlegesség ez a könyv, direkt ilyen elvetemült világolvasóknak való, mint én vagyok.  Amikor készült, a monacói nyelvnek egyáltalán nem létezett még irodalma, sőt nyelvtana, szótára és helyesírása sem. Nem meglepő, hogy kevéssé tisztelték még a saját beszélői is. Notari viszont úgy döntött, hogy márpedig a nemzeti identitáshoz az mindenhogy szükségeltetik, a hagyományokat pedig tisztelni kell és fenntartani, hát nosza, lépjünk a tettek mezejére – ha nincs monacói nyelvű irodalom, írjuk meg mi. Már hogy nem mi, hanem Notari. Mert ahhoz, hogy komolyan vegyék a monacói nyelvet, nyelvtan kell és szótár, nyelvtanhoz és szótárhoz pedig monacói nyelven írott szövegek, lehetőség szerint monacói témáról. És így lőn a Szent Devota legendája, négysoros szakaszokban megverselve, kereszt- és ölelkező rímekkel. 

(Majdnem) minden szempontból alkalmas arra a legenda, hogy nemzettudatot építsen. Szent Devota Monaco védőszentje, mivel ennek az államnak a területén temették el, természetesen jóval az állam létrejötte előtt, még a késő ókorban. Nagy tiszteletben részesítik a sírját és a neki szentelt templomot, a nevét pedig rendszeresen választják leánygyermekek számára. (Notari közeli rokonai között is akadt két Dévote, az egyik éppen az anyja.) Igazán nem volt nehéz beleépítenie a költőnek a történetbe a függetlenség ideálját,*** amelyért a pici állam lakóinak jó párszor meg kellett küzdeniük a történelmük során. Sőt, még Monaco nemzeti színeit, a pirosat és a fehéret is beleírta a legendába: a csónaknak, amely Szent Devota holttestét hozza, a szent halotti leple a vitorlája, amelynek alapszíne fehér, de a vér félig pirosra színezi. Ez látszik a borítón is. (A holttest viszont nem látszik, ezért nem is értettem, miért férfi ül a csónakban, de a történet megmagyarázta.)

Notari hivatkozik Mistral elbeszélő költeményére, amely hasonló céllal készült pár évtizeddel korábban, mint ez a verses legenda. Mistral be akarta bizonyítani, hogy a provanszálnak még a modern korban is van létjogosultsága, hogy meg kell őrizni, hogy újabb alkotásokat kell létrehozni rajta. A költeményből Provençe enciklopédiája lett, népszokásokkal, népdalokkal, mesékkel, mondákkal, hiedelmekkel – és persze az őskeresztény kor apokrif-népi legendáival. Azt hiszem, Notari is valami ilyesmit szeretett volna, csak itt az apokrif-népi legenda áll a középpontban, nem a XX. század eleji Monaco. Az kiszorul a bőséges jegyzetanyagba.

Csak hát az van, hogy ebben a legendában nincs ennyi…

Ez még a Mirèio történeténél is egyszerűbb, pedig már az is a faéket közelítette. Borzasztó nehéz dolga lehetett az alkotónak, míg mindent hozzá tudott kapcsolni, amit csak Monaco kultúrájának részeként fontosnak tartott. Az se segített, hogy ez tényleg a legelső irodalmi alkotás monacói nyelven: nem volt előzmény, amire támaszkodhatott volna. Becsületes munka, minden tiszteletem a Notarié. De azt nem mondhatom, hogy ugyanolyan élvezhető lett a végeredmény, mint az a mű, amelyért Mistral Nobel-díjat kapott.

Ettől függetlenül kilenc pontot kap tőlem a mű. Mert már az is óriási eredmény, hogy egyáltalán létrejött, hát még az, hogy én olvashattam.**** Mint irodalmi kezdeményezés, mint nyelvi kezdeményezés, mint egy kultúra életben tartásának záloga, megérdemli a legnagyobb elismerést.

De tízet nem, bocs. Az a Mirèio.

* Beszerezni külön kaland volt, pedig nem is olyan régen adták ki újra. Biztos mindig pont annyit nyomnak belőle, amennyit megvesznek. Más okot nem tudok elképzelni arra, hogy miért kellett nekem ennyit levelezni érte.
** Igen, kérem, van olyan.
*** Azért fogadják be olyan készségesen Szent Devota holttestét a még pogány helybeliek, mert nem hódolt meg a zsarnoknak, hanem meghalt a hitéért.
**** Ráadásul nem is nehéz, hiszen maga Notari volt a fordító, aki jól beszélt franciául, de érezhetően nem anyanyelveként használta, aminek eredményeként szokatlanul kevés volt számomra az ismeretlen szó, juhú. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. március 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Szóval van olyan, hogy monacói nyelv. Úgy hívják: monégasque.

Annak a pici országnak van önálló nyelve. Nem mintha a francia nem volna szintén jelen a térségben, és nem volna hivatalos nyelve az államnak. De van neki sajátja is, és akinek a monacói az anyanyelve, annak a franciát ugyanúgy tanulnia kell, mint a magyarnak. Tanúsítom. Leveleztem ilyen emberrel francia nyelven.

Azt tudtam eddig is, hogy Dél-Franciaországban nemcsak a francia lehet a lakosok anyanyelve, hanem az okszitán és annak közeli rokonai/nyelvjárásai (például a középkori tanulmányainkból ismerős provanszál) is. Újlatin nyelv az okszitán, rokona a franciának és az olasznak, de ma már eltér mind a kettőtől. (Hollandul se tud az automatikusan, aki németül megtanult.) Azt is tudtam, hogy bár államuk nincs az okszitán/provanszál beszélőinek, de azért önálló kultúrájuk, az nagyon is létezik. Nobel-díjas írójuk is van, egyik művét olvastam is, írtam is róla.

Azt viszont nem tudtam, hogy a monacói ennek csak távoli rokona. Egy olyan nyelv egyik nyelvjárása, amelynek szintén nincsen állama, viszont inkább az olaszhoz áll közel, mint a franciához. (De azért az irodalmi olaszt is tanulnia kell annak, akinek ez az anyanyelve.) A ligur nyelv ez, amelyet Északnyugat-Olaszországban, Délkelet-Franciaországban, Szardínia szigetének egy részén és persze Monacóban beszélnek. Ha valaki hallott a genovai dialektusról – na ez az. Bár a monacói nem egészen felel meg a genovainak, de talán arra hasonlít a legjobban.* Nekik is vannak íróik és költőik – meglepve vettem tudomásul, hogy legkedvesebb olasz írómnak, Italo Calvinónak ez volt az anyanyelve.

Amikor először hallottam a monacói nyelvről, azt hittem, olyasmi, mint a luxemburgi, amely csak azért számít önálló nyelvnek, mert önálló államban beszélik, egyébként a német számos nyelvjárása közül az egyik. Nos, úgy tűnik, tévedtem. A monacói sem nem francia, sem nem olasz, hanem ligur, és annak is egy sajátos változata. Persze jót tett a renoméjának, hogy egy nemzeti identitás részévé vált; lehet, hogy e nélkül már nem használná senki. Így viszont él és virul, még ha a beszélői mind kétnyelvűek is. A képen is egy kétnyelvű tábla látható. Innen van.

…és ide szerettem volna beilleszteni egy YouTube-videót arról, hogy hogyan hangzik ez a nyelv, de egyszerűen nem találtam tíz másodperces szövegnél többet. Pedig nekik is van irodalmuk: a legkorábbi példa rá az a verses legenda, amelyet sok viszontagság árán sikerült beszereznem és elolvasnom.**

* „Il est intéressant, ou tout au moins curieux, de remarquer que certains vocables prennent à Monaco une forme particulière que l'on ne rencontre même pas dans les environs immédiats de notre vieux Rocher. Je n'ai pas l'intention de m'occuper particulièrement de ce sujet qui mériterait peut-être d'être traité par des spécialistes, mais je cite en passant comme exemple la forme monégasque «suřiyu» des mots latins «sol ou soliculum» devenus «sole» en italien et «soleil» en français. On dit «souleu» en provençal ; «sou» en génois ; «soul» en piémontais ; «souřeil» à Menton et à Roquebrune.” (207. oldal) 
Ebben az idézetben a monacói nyelven író Louis Notari arról elmélkedik, melyik latin gyökerű nyelven hogy mondják azt, hogy „Nap”. Nincs két egyforma. 
** És Surréalisme molytárs talált monacói nyelvű felolvasásokat! Ez például éppen egy Notari-vers. (Tényleg milyen olaszos hangzása van.) Itt még több verset lehet meghallgatni monacói nyelven. Mindegyik mellett ott van a francia fordítás is. Köszönöm szépen az utánanézést!

Ezt 2019. március 11-én írtam. 

2019. március 8. 

Amikor egy szerzemény mindent felülír… :)

…avagy van monacói könyvem!!! :D

Igazi monacói! Az írója ott született, ott halt meg, monacói (monégasque) nyelven írta az életművét, helybeli témákról, direkt azért, hogy ez a nyelv és kultúra polgárjogot nyerjen. A monacói irodalom történetének első nagy klasszikusa itt ül előttem az asztalomon.* :))) Nyugi, francia fordításban fogom olvasni. :)

Hogy erről minek írok külön? Miért nem elég az értékelés majd?

Mert ez úton szeretnék köszönetet mondani a következő molyoknak:
– Arianrhodnak, aki kinyomozta, hogy a könyvnek létezik új kiadása (2014-es),
– csgabinak, aki megtalálta a szakembert, aki rájött, melyik monacói intézménynek kéne e-mailt írnom (és persze a szakembernek is),
– Surréalisme-nak, aki megállapította az általam kapott francia nyelvű e-mailről, hogy hiteles, nyugodtan komolyan vehetem,
– Bori_L, eme és Eule molyoknak pedig azt, hogy kibírták a legalább egy hete tartó sírás-rívásomat, hogy mikor érkezik már a csomagom. :)))

Mert az nem olyan egyszerű ám, francia nyelvű monacói klasszikushoz jutni! Abból nem nyomnak annyit, hogy egy mezei vásárló megrendelhesse! Annak először kommunikálni kell az összes monacói kulturális intézménnyel, úgymint Éditions du Rocher (kiadó), Médiathèque de Monaco (művelődési központ, ennek része a nemzeti könyvtár is) és Comité National des Traditions Monégasques (hagyományőrző egyesület), írni egy (két, három) szerelmes levelet angol nyelven (mert franciául még nem merek írni), hogy engem annyira érdekel az ő klasszikusuk (akiről egyébként elnevezték a könyvtárat), hogy szeretném megvenni, de tessék mondani, honnan? Aztán várni hetekig, lemondani a reményről, tervezgetni a könyvtárközi kölcsönzést, amelyik egy ökör ára lesz, mert legközelebb egy londoni könyvtárban található meg a kötet, ha ideadják egyáltalán.

…aztán kapni a nagy semmiből hirtelen egy francia nyelvű, ám gmailről küldött e-mailt a hagyományőrző egyesület könyvtárosától, hogy ha küldök neki harminc eurót, küld nekem könyvet…

Csóró magyar pedagógus persze rögtön elszörnyed, de arra is rájön, hogy ez neki nagy összeg, de a monacóinak nem, szóval aki csalni akar, nem ennyit kér. A számlaszám garantáltan monacói, az egyesület pedig létezik. Surréalisme segít, megállapítja, hogy az e-mailt ugyan nem francia anyanyelvű ember írta, de nincs is tele hibával, ráadásul az én konkrét kérésemre írták válaszul, ha nem is hivatalos e-mailcímről, szóval hitelesnek tűnik. Hát akkor az ember összeszorítja a fogát, elküldi a pénzt, majd gyomorgörccsel drukkol két hétig, hogy egyrészt adják fel, másrészt el ne szúrjon valamit a Magyar Posta.

És akkor ma szólnak, hogy vár a csomag a portán. :)

Kávésdobozban feladva, hat méter ragasztószalaggal körbetekerve, nincsenek ennek a monacóinak magyar felmenői? :D Benne egy műanyag szatyor, abban egy papírzacskó, abban a KÖNYVEM, gyönyörű új, kétnyelvű, egyik oldalon a monacói nyelvű verses regény, a másik oldalon a francia prózai fordítás, nyolcvan elő- meg utószóval, mert hogy évfordulós publikáció volt, a monacói nagyherceg (na jó, nyomtatott) aláírásával az első lapon. :D

Mellette pedig egy ugyancsak kétnyelvű szójegyzék a gyakoribb monacói szavakról és kifejezésekről (egy kolléga gyorsan megtalálta benne, hogy van monacóiul az, hogy idióta), azonkívül még egy kétnyelvű naptár, amely tele van monacói költők verseivel, és még ételreceptet is tettek a végébe. Valamint egy kézzel írott levél, a Comité National des Traditions Monégasques fejlécével: „Bonne reception avec nos remerciements” (kb. fogadja szeretettel a küldeményt és köszönetünket), meg a pénztáros aláírása.

Hát ne olvadjon el az ember? :))))))

És még életem első francia nyelvű e-mailjeit is megírtam a pénztáros úrnak. :) Aránylag csekély mennyiségű gátlással, mert neki se anyanyelve a francia, nem nevet ki, ha rosszul egyeztetek. :)

A könyvet pediglen rendeltetésszerűen felhasználtam, írtam is róla itt. Világolvasói viszontagságaim azonban nem értek véget, folytatásuk itt olvasható. 

* A kép nem szorosan véve a saját asztalomon készült, az én asztalomon nincs akkora rend, hogy helye volna rajta egy kibontott csomagnak. :)

„Mianmar irodalmának nagyasszonya”, különös tekintettel a novellaírásra. Nemcsak a hazájában klasszikus ez a kis kötet, hanem nemzetközi elismerést is szerzett Khin Myo Chitnek. Örülök, hogy ezt választottam a Mianmar irodalmával való ismerkedéshez, még ha nem is maradéktalan az örömöm.

Azt hittem, csak novellákat fog tartalmazni, de legalább a felét esszék és újramesélt népmesék teszik ki. Csak az elbeszélői hang ugyanaz: egy kicsit derűs, kicsit keserű, sok humorral megáldott, sok élettapasztalattal megátkozott, szelíd mosolyú, szerény bölcs hangja. Aki ugyanúgy mesél a háborús éhezésről és rettegésről, ahogyan a vidéki Mianmar népi hagyományairól, egyaránt hivatkozva közben mianmari és brit kulturális emlékekre. Emberi sorsok sorakoznak az olvasó szeme előtt: mulatságos vagy éppen nevetséges kisemberek, meg nem értett gyerekek, kivégzett trónörökösök. Csak akkor veszít a derűjéből az elbeszélő, amikor olyasmiről van szó, ami örökre eltűnt, mégpedig részint a saját hibájából.

Egy bajom van a kötettel, de az sajnos alapos: hogy nem az anyanyelvén írta a szerzője. Így van, kérem. Amit Notari művének olvasásakor vidáman üdvözöltem (mert a nyelvet kevésbé ismerem), azt most kifogásolom (mert angolul jól tudok). Sokkal jobban örültem volna, ha mianmari nyelvet választ, aztán lefordíttatja valakivel. Nem mintha hibázna, egyáltalán nem. Csak lépten-nyomon érződik, hogy az anyanyelve milyen rengeteget hozzátenne a stílusához. Aztán kínlódhatna vele a fordító.

Az azonban tény, hogy a szerző kettős (és jó alaposan megterhelt) kulturális háttere éppen így tud igazán kibontakozni. Hiszen ezeket a szövegeket olyan ember írta, akit brit iskolákban neveltek, brit alattvalónak. Ennek megfelelően rendszeresen magától értetődő módon idéz angol klasszikusokat, akár idézőjel nélkül is, olyan olvasókra számítva, akik úgyis kapásból felismerik mindet, és akiknek ezek az idézetek szintén a neveltetésük részeivé váltak. Aztán pedig sajátos mianmari jelentést kapcsol hozzájuk. Ez már nagyon, de nagyon tetszett: ahogyan a birodalmi érdekek szolgálatába állított brit irodalom a mianmari kislány fejében a mianmari szabadság vágyát kezdi jelenteni.

Csak sajnos pont ebből a jelentés-ütköztetésből volt kevés.

Különben nagyszerű válogatás, kicsinyítő tükör a XX. századi Mianmarról, kiválóan alkalmas arra, hogy ezt a kultúrát külföldön (is) képviselje.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. március 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Na, akkor számoljunk.

Elolvastam egy könyvet, amelyet Comore-szigeteki író írt. Meg is van itthon, egy nagyon kedves kolléga jóvoltából. Eddig tíz pont.

Képes voltam végigolvasni franciául háromszáz igen sűrű oldalt. Ennyit utoljára a Gargantuánál kellett szótáraznom, és abba beletört a bicskám. Ennek meg a végére értem. Ezek után ahhoz is hozzá merek fogni újra. (Nem most.) Még mindig tíz pont. (Bár annak egy része nekem jár, nem a könyvnek.)

A lapok jó puhák, a nyomtatáshoz hozzáérni is kellemes. Nem is tudom, mikor esett utoljára fizikailag ennyire jól könyvet a kézben tartani. Ezt ugyan nem illik pontozni, de na, valahogy ki kell emelnem.

A történet tulajdonképpen nagyon szép. Egymást követő nemzedékek és sorsok Madagaszkáron és a Comore-szigeteken, anyaság, apaság, barátság, szerelem, elszakadás, egymásra találás… különösen a pillanatok alatt kialakuló lelki szövetségek tetszettek. Meg az, ahogyan a némaságot és siketséget, azaz a testi fogyatkozásokat metaforikus erővel ruházza fel, ugyanakkor megmutatja, milyen könnyen megoldhatja a fogyatkozásból adódó problémákat egy kis normális jóindulat. Tíz pont.

Amennyire a stílusát követni tudtam, az is gyönyörű. Elsősorban a szavak hangzása, mivel azt még akkor is érzékeltem, ha a jelentésük csak halványan rémlett. Mint a zene, mint a költészet, tényleg. Vagy azok a részek, ahol a helybeli hagyományos ruhadarabokról mesélnek. Azok a színek, minták, formák. Szinte az ujjam alatt éreztem az anyagukat. Tízpontabb a tíz pontnál.

Detejóságosmélykékég, olyan is régen fordult már elő, hogy én ennyire várjam egy regénynek a végét. Úgy kb. a harmadik oldaltól kezdve. Azt hittem, sose fejezem be. A könyvmolyfegyelem csodája, hogy a kétszázadik oldalon nem bőgtem el magam azon, hogy még a harmada hátra van. Szó szerint. Ez borzasztó. Egy pont. Se. Volt ennek szerkesztője egyáltalán? És ha volt, elaludt a harmadik oldalon? Megjegyzem, nem lenne csoda.

Eleinte azt gondoltam, a nyelvi nehézségek miatt nem bírom követni – pláne felfogni ésszel – az eseményeket. Sokszor visszalapoztam, néha rá is jöttem, hogy én tévedtem, de a legtöbbször képtelen voltam megtalálni az elvesztett fonalat. Úgy a kétharmadánál adtam fel, és törődtem bele, hogy nem, tényleg nem én vagyok a hülye. Ebben a regényben ugyanis rendkívül gyakoriak az idősík- és nézőpontváltások. Ez még rendben van. Ha azonban mindezekhez a következetesség maximális hiánya is társul, és az író olyan boldogan veti rá magát minden kósza ötletre, mint kismacska a nála kétszer nagyobb gombolyagra,* abból narratív katasztrófa lesz. Lett. (Lábjegyzetben leírom, de spoileres lesz.**) Erre a sok szörnyűségre pedig a tudatom a harmadik oldaltól kezdve masszív unalommal reagált. Ja, és az utolsó oldalon se derült ki, mit akar jelenteni a cím.

Na, így jött ki az átlag. Így is nehezen. Volt ez hat is, öt is, aztán úgy döntöttem, hogy magamnak is adok pontot. :P

Viszont ünnepélyesen fogadom, hogy soha többet a büdös életben (de legalábbis addig, míg meg nem tanulok legalább olyan tempóban olvasni franciául, mint ahogy angolul tudok) nem veszek a kezembe olyan kétszáz oldal fölötti francia nyelvű könyvet, amelyikről összesen annyit tudok, hogy a szerzője milyen nemzetiségű.

U.i.: Oké, még egy haszna volt az olvasásnak. Rájöttem, hogy a telefonon sokkal könnyebb használni a szótárprogramot, mint a laptopon. Vonaton is, ágyban fekve is tudtam olvasni. Kiváló tapasztalat.

* SPOILER 
Író: – X kapcsolatba akar lépni az anyjával. [Ez a regény több szereplőjére is igaz.] Miért ne derülhetne ki harminc oldallal a vége előtt, hogy nem is az volt az anyja, akiről addig azt hitték? Az olyan drámai lenne.
Olvasó: – De hát többször elhangzott, hogy nagyon hasonlít rá! Hogy az ő örökségét viszi tovább! Sőt, konkrétan sikerült a családi tudattalan segítségével kapcsolatba lépnie az anyja felmenőivel is! [Ez is több szereplőre igaz.]
Író: – De nem érted, hogy az úgy nem elég drámai? Ez az igazi ötlet, írjuk át az anyját! Már írom is.
Olvasó: – Nekem is eszembe jutott valakinek az anyja, de nem mondom ki hangosan.

** SPOILER Három nemzedéknyi idő alatt letudja a regény a Comore-szigetek francia uralom alá kerülését (XIX. század vége), függetlenné válását (1975) és a Facebook korát. Ehhez képest alig zavaró melléfogás, hogy a vénséges vén Urangónak, aki még emlékszik a franciák előtti időre, maximum negyvenéves lányai vannak. Vagy hogy Sikidju előbb tinédzserként hal bele a szülésbe, majd tíz oldallal később harmincéves femme fatale-ként látjuk viszont, még a szülése előtt. Miközben Faïrûzt hol az apja adja el a leendő férjének, adósságai elengedéséért cserébe, hol önként menekül rossz házasságba az apja majomszeretete elől. A társadalmi háttér ábrázolása csak addig működik, amíg iszlám közösségben vagyunk, a katolikus közösség belső szabályairól az író legfeljebb hallomásból tudhat, úgy se sokat. Megjegyzendő, hogy aki jót akar magának, jegyzetelje a szereplőket az első oldaltól kezdve, hogy ki kinek a kicsodája – de igazából mindegy, mert itt szappanopera módjára még az anya se biztos, nemhogy az apa, és három-négy évtizednyi különbséggel tudnak felbukkanni random szereplők a legváratlanabb helyeken és időkben. Adott esetben homlokegyenest ellenkező jellemvonásokkal, mint legutóbb. Amerre éppen a kiscica gombolyagja gurult. Azt a kérdést, hogy mikor ki beszél kihez, inkább ne is tegyétek fel. Én se tettem. Olvastam, beletörődve végzetembe, és a vége felé már azt is szó nélkül vettem tudomásul, hogy a siketnéma lány időnként jelel, máskor megszólal. Végül is valahol a könyv elején is elhangzik az a mondat, hogy mennyire szereti a nevelőanyja hangját, fel fogja hívni telefonon, majd a következő oldalon megint jelel.
Ráadásul van a regénynek egy hol felbukkanó, hol eltűnő mitikus-fantasztikus szála. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog. Gondolom, helybeli hiedelmeken alapszik. Először örültem neki, bár megvolt az a halvány benyomásom, hogy nem igazán illik a történetbe, de reménykedtem. Hiába. Se mágikus realizmus nem lett belőle, se igazi fantasztikum, csak pár idegesítő bakugrás. Még a katarzis is elmaradt a végéről. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2019. március 16-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Carpentier nagyszerű író. Olyan kultúrák történelméről hoz hírt, amelyekről egyébként nagyon kevés információhoz lehet jutni. Itt például a XVIII-XIX. század fordulójának Haitije jelenik meg, ahol/amikor a volt rabszolgák új államot hoztak létre, elsőként a világon.

Ahogy „eme” molytárs mondja: sűrített a szöveg, rövidségében is informatív, nemcsak az eseményeket adja elő, hanem a hatásukat is érzékeltetni tudja. Ügyesen és hatékonyan használja a mágikus realizmus eszközeit.

Mégse jött közel. Akartam, de nem jött. Kevés, amit megőrzök belőle – igaz, hogy azt a keveset intenzív erővel. Például a fájdalmat, amelyet a volt rabszolga érez, amikor feketék válnak új rabtartóivá. Vagy azt a rengeteg – magától értetődő, következmények nélkül maradó – erőszakot. Vagy a mérgezések formájában induló felkelést.

Ezért inkább olvassátok „eme” értékelését, sokkal jobban meg tudja fogalmazni, miért kell mégis szeretni ezt a könyvet.

Ezt 2019. február 27-én írtam.

Pontszám: 10/8

Ezt én minimum a késő prekambrium óta el akartam olvasni. Gyakran előfordult, hogy az éppen olvasott szakirodalom hivatkozott rá, továbbá tudtam, hogy az általam tanulmányozott brit írók, költők könyvtárában megvolt, és használták is. Tanultam arról, hogy a melankóliáról egymagáról többet írtak, mint a másik három vérmérsékletről együttvéve, és egyértelműnek tűnt, hogy ez a XVII. századi monstrum alapmű kell, hogy legyen a témában. Nekem pedig ezt a témát most nagyon alaposan körül kell járnom. Aztán az sem csökkenti a mű jelentőségét, hogy a fülszöveg szerint a modern európai civilizáció egyik alapkövét adja.

Több okból is örülök tehát, hogy Képopera molytárs kihívásának köszönhetően kénytelen voltam legfeljebb két hónap alatt abszolválni ezt a bizonyos alapművet. Amelyről olvasás közben az is kiderült, hogy csaknem enciklopédikus tudást rögzít, rengeteg hivatkozást tartalmaz egyéb művekre. Valamint az, hogy kiválóan lehet belőle latin nyelvvizsgára gyakorolni. A szerző ugyanis abban a korban alkotott, amelyben már lehetett nemzeti nyelven komolyan vehető munkát írni, de még a latin nyelven alkotott műveknek volt nagyobb presztízsük. Ezért a könyv gyakorlatilag kétnyelvű, én pedig igazából nem ezerkétszáz, csak hét-nyolcszáz oldalt olvastam el, amennyiben rendszeresen előbb latinul, majd szabad angol fordításban közöl minden idézetet. (Sokkal ritkábban görögül is.) Ha valamilyen témát illetlennek ítél, akkor oldalakon keresztül húzódik a latin szöveg, és nincs is fordítás. Bevallom, ezt a kb. nyolc oldalt teljes egészében átugrottam, főleg a február végi határidő okán, de vissza fogok térni hozzájuk, az tuti.

Leginkább mégis azért örülök ennek a könyvnek, mert túl vagyok rajta. A határidő nélkül ki tudja, meddig tartott volna átverekedni rajta magam. Nem a latin miatt.

Nagy könyv, fontos könyv, megkerülhetetlen könyv (főleg a mérete miatt), de nem ok nélkül fordult ki a kezemből húszéves koromban. Ez nem a mai olvasási módszerekhez készült. Akik ezért évszázadokig rajongtak, azoknak vagy semmi egyéb dolguk nem volt, vagy kiválóan elvoltak egy-egy könyvvel évhosszat, és oly mértékig tisztelték a szerző műveltségét, hogy legfeljebb tudat alatt, szégyenkezve vették észre egy-egy durvább önellentmondását, nem is szólva a források kitekeréséről.

Mert Burton (is) az a fajta szerző, aki szerint ha egy idézet a szövegkörnyezetével együtt már nem az ő álláspontját bizonyítja, akkor ám vesszen a szövegkörnyezet, sőt: ha a pontosan idézett szöveg önmagában sem az ő álláspontját bizonyítja, akkor vesszen a pontos idézet is. Ráadásul még az a rossz tulajdonsága is megvan, hogy nem mindig lehet azonosítani az ő álláspontját, mivel egyik oldalról a másikra minden további nélkül száznyolcvan fokos fordulatot tud venni az érvelés.* Még az előszó is elismeri, hogy a munkának számos hibája van, de persze oly ügyesen és (ál)szerényen megfogalmazott módon, hogy az olvasónak már eszébe se jusson hibákat keresni. Csak hát az van, hogy keresni nem is kell, beleugranak azok az arcába keresés nélkül is.

Kezdve azon, hogy már a mű alaptémájának a definíciója sincsen rendben. Mert ez a könyv nem a melankolikus vérmérsékletről szól, hanem az őrületről mint olyanról, a melankóliát azonban nem egyszerűen az őrület szinonimájaként kezeli, hanem hol az őrület szinonimájaként, hol a vérmérséklet megnevezéseként, ahogy éppen eszébe jut, és találja ki az olvasó, mikor melyiket használja.

Mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Akkor sem, ha különösen a vége felé rendszeresen átkapcsoltam gyorsolvasásra, mert az angol barokk körmondatok rendkívül fárasztóak, és nagyon szeretik hatszor hatféleképpen elmondani ugyanazt, amiről én már elsőre rájöttem, hogy nincs is rá szükségem. Nem bántam meg, annak ellenére, hogy Burton azt a fajta komédiát műveli, amelyet ki nem állhatok (ld. Erasmus, sőt Maturin írásait [összeborzadva feljajdul]). Ettől a fajta felülről alánézős, a világot apró, nyüzsgő emberkék kavalkádjának mutató, ennyi-őrült-között-csak-én-vagyok-helikopter komédiától jobb esetben elalszom, rosszabb esetben hányingerem lesz. Mégsem bántam meg az olvasást. És nemcsak azért, mert régi adósságomat végre letudtam, és mindent, amire tudom, hogy később szükségem lesz, kiírtam belőle, tehát többet nem kell végigszenvednem.**

Azért nem bántam meg, mert akár megkaptuk a melankólia ellentmondásmentes definícióját, akár nem, ez a Burton-féle elbeszélői hang tökéletesen (és kimerítően) megmutatja, mit is jelent a hagyomány szerint melankolikusnak lenni. Akár akarta, akár nem, ő lett a Melankolikus Elbeszélő, felülről nézője az őrült világkomédiának; okos, halk szavú, szomorú, ritka öntelt és erősen rosszindulatú, aki egyszer-egyszer akár még a saját hibáit is hajlandó észrevenni,*** és hamiskás(nak szánt) félmosollyal be is vallja őket, mintha azt mondaná: látjátok, milyen jó fej vagyok, még azt is elárulom, hogy ÉN is tudok hibázni, ugye még jobban szerettek érte? Elég rémes érzés az ilyen embernek szemébe mondani, hogy: NEM.

Nem bántam meg, mert a sok apró anekdota között, amelyeket felsorol, számos olyat találtam, amelyet későbbi nagy írók felhasználtak a regényeikhez, szóval irodalomtörténeti érdekességnek is teljesen jó a könyv. És nem bántam meg azért sem, mert tényleg meg lehet tudni belőle jó sokat a melankólia (sőt a többi három vérmérséklet) kultúrtörténetéről, vagyis pontosan arról, amit kerestem benne. Még mágikus recepteket is tartalmaz. Ötletforrásnak kiváló, értem, hogy miért használták annyian.

Csak ne kellett volna ehhez az egészet végigolvasni.

Egyébként a Gutenberg.org oldalra feltöltött verziót olvastam, amely egy (általam csatolt) XIX. századi kiadás alapján készült, csak jegyzeteket illesztettek a végére. De a jegyzetek gyakorlatilag kizárólag hivatkozásokat tartalmaznak arra, hogy melyik idézet honnan való. Iszonyú munka lehetett összeállítani, hogy milyen könyvekből dolgozott Burton. Nem arra valók, hogy végigolvassa őket az ember, hanem arra, hogy utánanézzen egyik-másik idézet forrásának.

* SPOILER Olyan apróságokat már meg se említek, hogy az őrület egy közveszélyes fajtájának tartja azt, ha valaki kizárólag a saját vallását tekinti egyetlen igaz vallásnak, holott igazán mindenki felfoghatná, hogy az egyetlen igaz vallás a lutheránus, ezt bizonyítja a következő Szent Ágoston-idézet is… Nem viccelek, ez teljesen komoly érvelési módja a szövegnek. Illetve az érvelő teljesen komolyan veszi. Bocs minden evangélikustól, gondolom, világos, hogy nem ellenük szólok. Másik kedvencem: Amit itt a nőkről írok, az mind igaz, ők is bevallják, ezt bizonyítja a következő idézet is, amely egy nő szájából hangzik el Pietro Aretino vagy Geoffrey Chaucer művében. Igen, jól tetszenek látni, férfiírókat idéz, és nem éppen dokumentumjellegű műveket, mint pl. a Canterbury mesék.
** Esetleg, ha a munkaköröm része lesz, vagyis fizetnek érte. Sokat.
*** Ellentétben, mondjuk, Maturin hibátlan erényű hőseivel. Ezért nem csillagozom le Burtont, míg a Melmothnak még sok is volt az a kettő és fél. Nem csillagozom le, értékesnek tartom, csak nem nekem valónak, ezért nem kap csillagot egyáltalán.

Ezt 2019. február 24-én írtam. 

Az életben nem találtam volna ki a választ az alcímben feltett kérdésre: ugyanazt a dialektust beszélik. Illetve nyelvet. Illetve többféle változatban. Illetve…

Szóval van ez a „Moselfränkisch”. A nyugati középnémet (!) nyelvjáráscsoporthoz tartozik (asszem, nem akarom tudni, hány változata van a német nyelvnek), és a három országon átkanyargó Moselle partján beszélik. Annyiféle változatban, hogy helyenként hangzásra/szóhasználatra meg lehet mondani, ki melyik faluból jött.

Ezen a területen éltek pár száz éve a jelenlegi erdélyi szászok, innen vándoroltak keletre, és ennek a nyelvjárásnak a mai változatát beszélik ma is.

És erre a területre esik Luxemburg egész területe. Amelynek három hivatalos nyelve van: a német, a francia és a luxemburgi. Ahogy Kanadában nem kaphat az ember állást még a tundra közepén álló egy szem postahivatalban se, ha nem tud két nyelven folyékonyan, ugyanúgy Luxemburgban is, ha valaki egy hivatalban a három nyelv bármelyikén megszólal, a tisztviselőnek kutya kötelessége azon válaszolni neki. Az oktatás is három nyelven folyik, bár persze nem sztereóban. :)

A lëtzebuergesch nyelvet, bár a moselfränkisch része lenne, önálló nyelvnek tekintik, mert egyrészt egy önálló állam hivatalos nyelve (bár egyébként Belgium németek lakta részein is használják), másrészt köz- és irodalmi nyelvváltozata és természetesen irodalma van. Én a német érettségimmel esélytelen, hogy értsem (pedig például a svábot még beszédben is egész jól tudom követni), legfeljebb az írott változatát, azt is sok gondolkodás után. Ember legyen a talpán, aki ennyi némettudással kapásból érti, hogy mi az a „fënnefandrësseg”.*

Az érti a luxemburgit, aki a moselfränkisch valamelyik változatát beszéli, és egy kicsit konyít a franciához, mert francia jövevényszavakkal van tele. Még saját helyesírása is van, egyedi ékezetekkel. És saját nyelvjárásai, ami azért szerintem már tényleg túlzás. :) Szám szerint nyolc darab. Egy akkora országban!

Hogy minek nekem a luxemburgi nyelv? Természetesen világolvasáshoz kell. Szerencsére a regény, amelyet luxemburgi írótól olvastam, megjelent magyar fordításban. A nyelv központi probléma benne, már csak azért is, mert a szereplők Olaszországból emigrálnak Luxemburgba, és nem mindenki hajlandó megtanulni luxemburgiul, mondván, hogy olyan hangzása van, mintha üveget törnének össze. De még aki megtanulja, az is érzékeli, hogy amit Differdange-ban beszélnek, az különbözik a(z olyan húsz kilométerrel arrébb beszélt) fővárositól, és ez ám értékítéletet is hoz magával.

Tanulság: Egyetlen terület sem lehet olyan kicsi, hogy ne lehessen különbségeket felfedezni benne. És ezek miatt ne nézzenek le valakit. :/

Ezt a videót találtam, aki luxemburgiul szeretne tanulni, első lecke… Német felirat és lassú beszéd. :D

* Fünfunddreissig.

A képet itt találtam.

Ezt 2017. június 6-án írtam. 

Nem is olyan kevés, főleg, ha egy olaszt is hozzászámolunk... Luxemburgi irodalmat olvasok.

A Mrs. Haroy avagy a bálna emlékezete című luxemburgi család- és identitásregény egyik fő helyszíne San Demetrio. (Voltaképpen San Demetrio ne'Vestini a neve.) Ez ugyanis a regénybeli család származási helye, és Olaszország középső részén található. (Attól lesz a család tagjainak identitásválságuk, hogy nem mindegyiküknek ugyanaz a hazája, és nem mindegyikük teheti meg, hogy a hazájában él.) Ahogyan a regényben is többször említik, Abruzzo régióban fekszik, a legközelebbi nagyobb város pedig L'Aquila, amelyről a régión belüli tartományt is elnevezték.

A regényben San Demetrio picike falu, amelyet sorra elhagynak a fiatalok, amelynek még vasútállomása sincs (a L'Aquilából induló vonatra szállnak fel a szereplők), mozija ellenben kettő is, az egyik egyházi, a másik világi.

Templom természetesen van, szintén kettő. Az egyiknek a védőszentje – ki lenne más, mint – Szent Demeter, akihez a regény egyik elbeszélője sűrűn imádkozik gyerekkorában, nem éppen szent dolgokért könyörögve. :) Hogy melyik Szent Demeter – mert volt belőlük vagy nyolc –, az nem derül ki. A másik a Madonna-templom.

A mai falu honlapja: http://www.comune.sandemetrionevestini.aq.it/index.php

A másik fő helyszín: Differdange. (Azaz luxemburgi nyelven Déifferdeng, németül Differdingen.) Az a város, ahová a családtagok elszármaznak, ahonnan időnként visszatérnek... vagy nem.

Luxemburg tizenkét városi jogú települése közül az egyik. Valóban a belga-francia határhoz közel fekszik, és valóban iparváros: acélgyártásból gazdagodott meg. Ebből a regényben nem sok látszik: az első nemzedékek életében még csak alakul az a gazdagság, a későbbieket meg nem érdekli.

Régi város, több száz éves, még vár is található benne, igaz, hogy a Miami Egyetem lakik benne. :) Saját focicsapata van.

Meg honlapja, többnyelvű: http://www.differdange.lu/

Az pedig nem tréfadolog Luxemburgban. Mármint a többnyelvűség.

Ezt 2017. június 6-án írtam.

Kedves elvetemült világolvasó molyok! (Akik pontosan tudjátok, mekkora élmény lesothói, Costa Rica-i, vanuatui vagy dzsibuti* szerzőtől származó irodalmi alkotásra lelni.)

Drága egzotikumra éhes molytársaim! (Akik rávetitek magatokat mindenre, amiben van hajózás, mitológia, néprajz, kultúrtörténet, hadtörténet és/vagy gasztronómia.)

Végül pedig kedves mindazok, akik szeretik a kalandos cselekményt és a sokféle egyéniségből összeálló szereplőcsapatokat! (Izomember, íjász, gyógyító, bölcs öreg, navigátor stb.)

Vigyázó szemetek Tongára vessétek! 

Ki hallott közületek a középkorban létezett Tongai Birodalomról? Hát én is csak pár hónapja.** Írtam is róla aztán önálló bejegyzést. Idáig nem hallatszott el a híre, pedig egy európányi területen uralkodott Tonga királya annak idején, míg létezett ez az állam. (Annak nagy része persze víz, de ettől nem vált egyszerűbbé az irányítása, sőt.) A kiadvány elejében részletes térkép mutatja a birodalom egészét,*** hogy mely szigetcsoportok tartoztak bele, és merre voltak a határai. Azokról a területekről, amelyek a határokon kívül estek, csak utazók meséi hangzanak el a regényben (így esik szó érintőlegesen Nan Madolról Mikronéziában, amelyről itt olvastam először, vagy Új-Zélandról, amelyet nem sokkal korábban fedeztek fel a polinéziaiak), de mivel ezek a mesék, mondák is létező polinéziai meséken, mondákon alapulnak, tökéletesen illeszkednek a történetbe, nem is kell ide ennél több.****

Feljegyzések nem maradtak Polinézia ekkori történelméről. Nem mintha nem létezett volna írásuk. A regényből ez is kiderül: az írás ismerete és használata kizárólag az uralkodói család kiváltsága volt, mindenki más számára tilos. A történet szerves része ez a probléma. Ilyen körülmények között érthető, ha kevés volt a feljegyzés, az a kevés nem sok eséllyel maradt fenn több száz éven át, az elolvasásuk tudománya pedig könnyen kopott. Arra a kevésre, ami megmaradt, kellett alapoznia a szerzőnek a regény történelmi hátterét, és igen ügyesen csinálta. Amit csak tudott, azt beleillesztette. (Nem is ajánlom, hogy olvasás közben utánanézzetek a történelmi személyeknek, mert tele van spoilerrel a net!) Azt kell mondanom, Taumoefolau tényleg a maximumot hozta ki abból a kevésből. Még akkor is, ha ő tagadhatatlanul akkor ír jobban, ha éppen semmi igazolható esemény nincs az előtérben, hanem ő találja ki a cselekményt.

De mégis milyen alapon? Ha nincs feljegyzés, akkor mi az, ami működik?

Elsősorban a szóbeli hagyomány. Helyzeti előny, hogy a szerző a középkorban uralkodó királyi család kései leszármazottja. A családi szóbeliséget pedig soha ne tessék alábecsülni: én nem vagyok arisztokrata, de még én is százötven évre visszamenőleg tudok anekdotákat a családi krónikából. Hatványozott pedig a hagyomány ereje ott, ahol feljegyzések nélkül kellett fenntartani a történelmi események emlékét. Aztán léteznek még egyéb mondák és verses regék is, amelyek mind szépen megtalálják a helyüket a cselekményben – például Új-Zéland felfedezése és benépesítésének kezdetei***** vagy a Sangone teknőc maradványaiért folytatott küzdelem. És ott az egész polinéz mitológia, amelynek istenségei a legváratlanabb helyeken tudnak felbukkanni. Illetve nem ők személyesen, hanem a róluk szóló történetek. 

Aztán ott vannak a régészeti ásatások eredményei, és ott van mindaz, amit a mai néprajzi ismeretek alapján ki lehet következtetni a régebbi idők szokásrendszeréről (hajózás – ennek utána is néztem, írtam is róla –, fegyverkészítés, építkezés, szövés, főzés stb.). Taumoefolau határozottan ebben a legjobb. Ennél tökéletesebben nem csinálhatja meg író a házi feladatát. Szerintem órákat töltött a múzeumban, és vagy harminc vastag füzetet jegyzetelt tele, hogy a megfelelő helyeken bármit életre tudjon kelteni. Minden tiszteletem az övé, ez iszonyú munka volt. Nemcsak azért, mert sok mindennek utána kellett néznie, hanem – és elsősorban – valami egészen másért.

Ez az ember pontosan tudta, mit akar a könyvével, és milyen közönségnek szánja.

Először is azt akarta, amire a történelmi regényt (avagy fikciót) mint műfajt kitalálták: nemzettudatot építeni a saját hazájában. Egy olyan államban, amely évszázadokig gyarmatként létezett, amelynek őslakóit következetesen alsóbbrendűként kezelték, és amelynek semmi olyasmije nem volt, amit a gyarmatosítók egy kultúrához elengedhetetlennek tekintettek (írásbeliség, kerék, fémek stb.). És akkor jön egy kalandregény a XII. századról, hatalmas termetű és/vagy rendkívül ügyes és/vagy igen bölcs hőseivel, akiknek az életéből látványosan nem hiányzik sem a kerék, sem a fémművesség, ellenben mindaz, amijük van, tökéletesen elég egy teljes értékű kultúra működtetéséhez. Nekem konkrétan az utószóig le se esett, hogy nincsen kerekük, annyira nem hiányzott. Tényleg, mi a francnak az óceán közepén kerék? Oda hajó kell, az meg van. A fémek hiánya is csak valahol a felénél kezdett feltűnni. Így kell, kérem, öntudatot építeni egy közösségnek. Túl jól is csinálja Taumoefolau, azt azért meg kell jegyeznem. Tán nem kéne ennyire idealizálni azt a Tongai Birodalmat. Minden alattvalója számára békét teremt, és aki ellene fordul, az csak gazember lehet… au. Volt brit alattvalóként lehetne több eszed is. Mindegy, ez a regénynek nem árt. Majd ír mellé másik tongai író másikat, amelyik kritikusabb.

Másodszor pedig azt akarta, amihez (sajnos) elengedhetetlen, hogy a volt gyarmatosító nyelvén írjon: nemzetközi elismerést szerezni a polinéz kultúrának. Na, ez maradéktalanul sikerül. Még turistacsalogatónak is tökéletes a regény. Ha nem volna ennyire piszok messze, és nem volna annyira macerás odajutni, már keresgélném is az akciós repülőjáratokat a neten. (Kizárólag szezonon kívülre, mert nem turistákat akarok nézegetni, hanem piramist meg menhireket meg barlangot meg földkemencét meg csontokat a múzeumban.) Ahogy fentebb írtam: attól, hogy ez a XII. századi csiszolt kőkorszak, semmi nincs benne, amire az ún. „felsőbbrendű” európai olvasó azt mondhatná, hogy „primitív”. Ha nem tudjátok elképzelni, hogy lehet látványos csatajeleneteket produkálni fém felhasználása nélkül, ide tessék jönni. Még brutálisabb is, mint fémmel, de tényleg. Nekem sok is volt időnként. Hogy milyen kreatív az ember, ha gyilkolóeszközöket kell összerakni… És ott a látványos párhuzam az európai lovagkorral: egy-egy több nemzedéket túlélő fegyvernek neve és önálló legendája van. 

Nemcsak csatajelenetből volt egyébként túl sok nekem, hanem az európai (vagy éppen amerikai) olvasó eligazításából is. Szerintem hiba volt a távolságokat kilométerben megadni, az évszámokat meg a keresztény időszámításhoz igazítani. Ez engem időnként kizökkentett a regény hangulatából. Ugyanígy: felfogom én, miért volt fontos hangsúlyozni a szereplők óriási termetét (főleg az utószó indokai alapján), de nem feltétlenül voltam kíváncsi mindenkinek a patikamérlegen lemért súlyára, főleg nem kilogrammban. Elég lett volna néha odaírni lábjegyzetbe, mi mennyi.

A cselekményről még egy szót se szóltam. Sokat nem is fogok, spoiler nélkül nehéz volna, legyen elég annyi, hogy ha a polinéz regéken alapul is, minden további nélkül feldolgozható a világ más tájain élő kalandregény-olvasóknak. Itt megint azt kell mondanom: túl jól. Az rendben van, hogy ha sok feljegyzés nem maradt, akkor a szerző fantáziájának kell kitölteni a hézagokat. Erre a szerző fantáziája alkalmas is. Sőt, olyankor a legügyesebb, ha el kell engednie a történelmet, és neki kell kitalálni valamit. Csak hát az van, hogy a szerzőnek túl kevés hazai irodalmi hagyomány állt rendelkezésére, viszont túl sok európai/amerikai kalandregény és kalandfilm. Mert hát Polinéziában is vígan elvannak az Argonauták, nem lógnak ki a szuperhős-szereplők a környezetükből, hiszen sok-sok kultúra meséiben szerepelnek hasonló kis közösségek. De azért amikor feltűnik a regényvilágban egy-két áthallás a Csillagok háborújából vagy – érzésem szerint – a Harry Potter-univerzumból, hát… akkor azt mondtam, ne má'. 

A mitológiai alakok megítélésén is sajnos a kelleténél jobban éreztem a külső hatást, főleg amikor a három főistenről esett szó. Azt pedig, sajnos, nem tudja Taumoefolau, hogy mi az a trickster. Erre igen érzékenyen reagáltam. Amelyik szereplőt tricksternek nevezi, az nem az, amelyik az lenne, annak pont a tricksteres vonásait nem bontja ki igazán. Egyik-másik szereplőnek a sorsával se voltam kibékülve, nem szubjektív alapon, hanem objektíve, de ez igazából csak pár kihagyható sort jelent. A szexjeleneteket… azokat egészen ki lehetett volna hagyni. A nevetségestől a giccsesig terjed a skála. Ráadásul a cselekményben sok szerepük nincs is, két mondattal el lehetett volna intézni őket, jobban jártunk volna.

A stílusról: A szerzőnek nem anyanyelve az angol, és ez időnként még nekem is feltűnt, de aránylag kevés hibát ejt. A választékosságára nem lehet panasz, a nyelvtani hibák gyérek és ritkán zavaróak. Közepesen ügyes szerkesztő is elég lett volna a kiküszöbölésükhöz.

Szóval akkor én már csak azt szeretném tudni, hogy miért nem kapott ez a könyv még közepesen ügyes szerkesztőt sem, vagyis miért volt kénytelen ezt Taumoefolau magánkiadásban megjelentetni Luluéknál…

…ahol egyébként elektronikusan érdemes megvenni a könyvet, bármilyen nehezen kezelhető az olvasón a PDF, mert a nyomtatott verzió egy ökör ára.

* Olyat speciel még nem találtam.****** A másik hármat igen. 
** És nem tudok rájönni, ki volt az a kedves molytárs, akinek az értékeléséből megtudtam. Pedig nélküle nem találtam volna rá erre a regényre. Nagyon szépen köszönöm! – Frissítve: gesztenye11 volt az! :)
*** Meg a cselekmény fontosabb helyszíneit is, úgyhogy oda érdemes néha visszalapozni, amennyiben az illető moly nem azzal szokta rendszeresen pusztítani az agysejtjeit, hogy földrajzos kvízeket old meg a neten, és nem tanulta még meg kívülről, hogy hol található Viti Levu, Vanua Levu, Savaii, Upolu, Niue és Pohnpei (avagy Ponape). Na jó, Rarotonga nekem is új volt.
**** Illetve kell, hogyne kéne! Csak azt már ne tongai író írja meg, hanem mikronéziai vagy Marshall-szigeteki. De lehetőleg mostanában már, jó? Kérem szépen… 
***** A monda, amelyre az utószó hivatkozik, magyarul is olvasható itt. Én az angol nyelvű változatáról írtam, itt. 
****** Már ajánlottak is egyet közben, köszi. :D 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. február 17-én írtam. 

Pontszám: 10/9