Ovidiust olvasok. 

Alternatív címmegoldás: Ovidius görbe tükre groteszk képeket mutat. Íme Caeneus története az Átváltozásokból, összefonódva a lapithák és a kentaurok harcával, avagy gondolkodjunk el azon, mit tekintünk fenségesnek, mit alantasnak, és egész pontosan miért is értékes az egyik, értéktelen a másik?

Caeneus átváltozástörténete igen szomorú, ahogy azt már Ovidiustól megszokhattam. Neptunus megerőszakolja, és olyan jól érzi magát közben (mármint természetesen Neptunus), hogy felajánlja a nőnek: bármilyen kívánságát teljesíti. A lány kívánsága az, hogy soha többé ne érje ilyen megaláztatás. Ezt teljesíteni túl nehéz volna még egy olümposzinak is. :/ Tehát a lány úgy folytatja, hogy: „…vagyis változtass férfivá.” Ettől már lemegy az ember lányának a hangulata a pincébe: veszítsd el önmagad, csak úgy lesz jó neked.

Neptunus jó hangulatban van: nemcsak ezt adja meg a nőnek, hanem még sebezhetetlenné is teszi. Ebben a minőségében vesz részt a bizonyos lakodalomban, ahol lapitha harcosok és kentaurok egymásnak esnek, mivel a kentaurok erőszakot akarnak tenni a lapitha nőkön. És megindul a többoldalas csata, amelyhez hasonló csak egyetlen egy került be a kötetbe: Perseus harca a saját lakodalmán. Újabb lakodalom, újabb verekedés, csak az előjele más. Nagyon más.

Jean-Marc Nattier festménye Perseus lakodalmáról. A kép köztulajdon, itt találtam.

Perseus egyenlő ellenfelek ellen küzd, eposzba illő (és ügyesen parodizált) módszerekkel. A lapithák nem. A kentaurok teszik igazán érdekessé ezt a történetet: félig állatok, félig emberek, tehát éppen a határvonalon állnak, a harcuk pedig groteszk. Ahogy a nagy könyvben meg van írva. (A nyugalom megzavarására alkalmas képek következnek, lábjegyzetben.*) Semmi hősi, semmi fenséges, csupa határnyitás, csupa össze nem illő fogalom, egy abszolút földhözragadt csatában, elegáns hexameterekben, mintha Homérosz paródiája volna. A második oldalon már nem tudtam, undorodjak vagy röhögjek.** És közben végig ott az a tompa sejtelem a háttérben, hogy talán a leghősiesebb háború is éppen ilyen lehet alulnézetből.

Még a fegyverek, amelyekkel vívják ezt a csatát, azok se hősi fegyverek: borkeverő edény, kitépett fa, felszedett ajtóküszöb, nemes egyszerűséggel eltávolított oltár.*** A fegyverek is „átváltozásnak” köszönhetik a létüket, a tárgyak határai sem maradnak a helyükön, hiszen egyiket se arra használják, amire való, hanem valami egészen új szerepet kapnak.

Egyetlen kentaurpár van, amelyik, mint a görbe tükör görbe tükre, egyeneset mutat. Két szépséges, komoly kentaur, egyik férfi, másik nő, egymáshoz hű szerelmespár. Az ő haláluk sem fenséges, de legalább lírai. Hogy úgy mondjam, melankolikus. Apró sebbe hal bele a férfi, alig vérzik, a nő pedig öngyilkos lesz. Ennél szebben már nem megy. Eltekintve attól, hogy a halál úgy általában nem szép. Ez a szakasz azért is érdekes, mert a következő megjegyzést teszi az elbeszélő (aki egyébként Nestor az Íliászból): ez a két kentaur nagyon szép, amennyiben kentaurok esetében lehet szépségről beszélni. 

Hogyazédesjó. Miért jut erről nekem a rasszizmus az eszembe? A vadember, aki olykor lehet nemes lélek, „már-már civilizált”, de az európaival egészen egyenrangú soha.

Ami nagyon keserű, az a vége. Ebben a félemberi-félállati félcsatában (nem túlzok, elég gyakran felbukkan a „fél” szó a történetben) Caeneusnak méltatlan sors jut. A csata közepén, miután öt kentaurt megölt, szembetalálkozik Latreusszal, aki lánynevén szólítja, és becsmérelni kezdi. Itt nincs félreértés. Ebben a műben először is nőnek lenni alantasnak számít (ahogy a kentaurok küzdelme is az). Nemcsak itt. Sok más szöveghelyet is lehetne idézni erről. Még alantasabbnak számít, ha valaki határhelyzetben áll, mert nőből vált férfivá. Ja, és külön megvetésre méltó, hogy az átváltozását szexuális együttlét előzte meg. Latreus ugyanis az erőszak áldozatát prostituáltként kezeli, aki őszerinte szándékosan adta el magát azért, hogy hibriddé válhasson, és így betolakodhasson oda, ahol semmi helye nem lehetne: a férfiak dicső csatáiba. Mint például a jelenlegi, ugye, amelynél dicsőbbet el se lehet képzelni. Ja, nem.

Szóval ami sértőt Latreus Caeneus fejéhez vághat, azt hozzávágja, hexameterben. Caeneusnál viszont sajna kard van, és használni is tudja. Latreusnak annyi. De Caeneusnak is. Mert erre megdühödnek a kentaurok (hogy egy fél-férfi hozza rájuk a halált, azt szégyennek tekintik), és úgy döntenek, hogy pedagógiai célzattal agyonverik az illetőt. Majd akkor megtanulja, hogy gyengébb náluk. Az agyonveretésből ugyan még senki nem tanult utólag, nem igazán értem, miért jön újra meg újra elő a világtörténelemben. Ők mindenesetre megcsinálják. Ráhajigálják a szomszéd erdőket. Két hegynyi kitépett fát. Mert azt egy férfi biztos kibírná, ugye. Egy méltatlan nő, az viszont semmiképp.

Szerencsétlen ott is fullad alatta.

A lapithák és a kentaurok harca. A kép egy Bauer nevű művész alkotása, köztulajdon, itt találtam.

De nem baj, Ovidiusnál úgy megy ez, hogy a halottért rögtön bosszút állnak az elkeseredett társak, úgy, hogy az összes kentaur, aki addig bőszen verekedett, szétszalad.

Javítsatok ki, ha tévedek, de úgy tudom, hogy a fenséges emberi nem, ha csapatban harcol, akkor a csapattagok együtt szoktak működni. Ilyen hadseregszerű képződmények meg bajtársiasság meg egyéb hasonlók, azokról beszélek. No most, ha feltételezzük, hogy a harcostársak az emberiséghez tartoznak, akkor, bármilyen neműek, nem állnak érdeklődő állampolgárként a háttérben, míg az egyik társukra ráhajigálják a Pelion meg az Othrys összes tölgyét. Főleg, ha az a társuk egyébként annyira érdekli őket, hogy szenvedélyes bosszút állnak érte, és szétkergetik a kentaurokat. Felteszem, úgy gondolták, hogy előtte adnak neki egy esélyt, hogy segítség nélkül bebizonyíthassa, mennyire méltó a seregbeli tagságára. Kb. ötven ellenséggel szemben. Mert azt mégsem merem gondolni, hogy annyira megerőltető lett volna negyedórával hamarabb szétkergetni őket.

Igen, tudom, a Metamorphoses világa mélységesen igazságtalan világ, nagyon mély és nagyon keserű társadalomkritikával. Mint ez a történet. Groteszk háború és fél-lények, akik egymást se bírják elviselni. No meg az a furkáló kérdés, hogy ugyan miben is áll a felsőbb- vagy alsóbbrendűség lényege, ha van egyáltalán. Ugyan kinek van itt joga felsőbbrendűnek tekinteni magát, és milyen alapon?

A vége puszta pletyka. Caeneus állítólag nem hal meg, hanem madárrá változik. De azt a madarat csak egy ember látja, és ő is csak egy pillanatra. Soha többé nem tér vissza a madár. A társak kénytelenek a saját lelkiismeretüket megnyugtatni. Mondjuk, elég ügyesen megoldják. De az olvasó számára ez a nyitott végkifejlet csak furkálóbbá teszi a kérdéseket.

* Tényleg undorító. Én szóltam. Saját felelősségetekre olvassatok tovább. Szóval agyvelőkiömlés, szemkiverés és -kiszúrás, utóbbi esetben esztétikus részletezése annak, hogy a szem hogyan folyik végig a kentaur szakállán, orr beleverése az arckoponyába, fejbetörés égő hasábfával, amelyiktől megsül a vér, torkon át gyomorba szúrás, ilyenek.
** Azt hittem, ilyeneket csak a középkorban tudtak. :) Nem olyan rég olvastam újra a Faustot, Mefisztó is pont ezen csodálkozik, hogy mennyi rútság, mennyi groteszkség belefért az olyannyira csodált és piedesztálra emelt antik kultúrába.
*** Az eredetiben „depressit duos” szerepel, vagyis „kettőt összenyom” az oltárral az illető. A fordítás a „visszafordíthatatlan szójáték” ritka eseteinek egyike. :) „Két lapithát lelapít.” Akármibe lefogadom, hogy ezt még tizenhat évesen valami buliban (esetleg a házi feladatával szenvedve) találta ki Devecseri, és amikor ténylegesen elkezdte a fordítást, alig várta, hogy leírhassa.

Ezt 2018. november 25-én írtam. 

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.

…meg az én szenvedéseim, a másik cím után szabadon.

Újraolvasás vége. Szegény Wertherhez nem sok türelmem volt most. Próbáltam visszaemlékezni, milyen hatással volt rám diákként, de egyszerűen semmilyen hozzá fűződő érzést nem tudtam felidézni. Elmentünk egymás mellett, azt hiszem. Azóta pedig még messzebbre távolodtunk egymástól.

Nagy könyv (hála Istennek rövid is egyúttal), jelentős könyv, sorsfordító könyv, tényleg olvasni kell, mert sok mindent elárul a korról, amely kultuszkönyvet csinált belőle. De csöppet se bánom, hogy attól a kortól messze vagyunk.

Bevallom őszintén, Werther-olvasás közben egyszer véletlenül belenéztem ebbe, és onnantól kezdve még a stílusát is képtelen voltam komolyan venni. Bocsánat. De ha azt komolyan veszem, akkor sem vagyok biztos benne, hogy nem paródiát olvastam voltaképp. A világ, amelyet ábrázol, annyira furcsán életidegen.*

Nagyon sokáig az tartott a felszínen, hogy új szempontot találtam a regényben, amelyet diákkorom elemzései érdekes módon egyáltalán nem említettek. Most is csak egy új tankönyvi szöveg figyelmeztetése után tűnt föl. Hogy Werther nem(csak) leépül, hanem föl (is). Hogy a szétesése egyúttal a világmindenségbe való beolvadás vágyát is valóra váltja, ami nem(csak) szenvedéssel jár, hanem éppen ellenkezőleg, kiegészüléssel (is). Hogy amikor a halálról gondolkodik, akkor szinte mindig azon is gondolkodik, hogy a halállal ki fog lépni önmagából, megszűnik személyiség lenni, de ez nem feltétlenül veszteség. Nyer is vele, az örökkévalóságot nyeri.** Mert Lottén kívül leginkább az örökkévaló érdekli: a természet, a klasszikus irodalom, az Isten. Amikor ezekről gondolkodik, akkor az az érzésem, hogy a szerelmet is elsősorban a szellemi oldaláról fogja föl.

De akkor minek szenved attól, hogy nem lehet együtt azzal, akit szeret? Szóval mégse a szellemi oldal érdekli? Hazudik magának? Mégse vegyem komolyan ezt az olvasatot?

Egy idő után sajnos pontosan ez történt. Amikor Werther elkezdett nemcsak hibát hibára halmozni, hanem még a legcsúfabb bűnre is indokot találni. Mert a mellékszereplők közül kikkel is azonosítja magát a legjobban? Addig jó, míg az önfeláldozókkal. Aztán már nem annyira...***

Röviden: A lehető legkomolyabban meg vagyok győződve róla, hogy a tanítvány nagyságrendekkel jobbat alkotott a mesterénél, legalábbis ebben a műfajban. Ahhoz, hogy ettől a meggyőződéstől eltántorítsanak, valakinek NAGYON keményen meg kéne dolgozni. (Mondjuk, bebizonyítani, hogy Goethe éppenséggel Werther gondolkodásmódjának a kritikáját alkotta meg, és direkt iróniával köll a hőshöz viszonyulni.) Amíg pedig ilyen valakivel nem találkozom, addig nem szeretnék Wertherrel se találkozni. Pontozni se.

Faustról lehet szó, bele is kezdtem gyorsan, terápiás céllal.**

* SPOILER Hogy vegyem komolyan azt, hogy Lotténak a nyolc (!!!) kistestvére felnevelése mellett még van ideje rendszeresen regényt olvasni, és az olvasottakon Wertherrel együtt csöndesen elmélkedni? Hogy a gyerekek jelenléte kimerül abban, hogy kenyeret esznek, néha Wertherrel játszanak, vagy üldögélnek Lotte ölében, míg az érzelmes darabokat zongorázik? Mi van?! Látott ez gyereket életében?! Pláne nyolcat?! Werther rendkívül rosszul reagál az apró hétköznapi bosszúságokra, ez érthető. De akkor nyolc gyerek mellett a falat kéne kaparnia. Mert azoknak tuti, hogy a szerelmes számára legrosszabb pillanatban kell kifújni az orrukat. 
** Most tekintsünk el attól, hogy ez mennyiben illúzió a részéről. Remélem, nem létezik ember ma már, aki követni szeretné a példáját, de a maga korában morbid divatot teremtett. Még a ruháját is hordták, sokan a sorsát is akarták. Jaj, Istenem. 
*** SPOILER ...mikor szenvedélyesen kezd érvelni a bizonyos béres ártatlansága mellett. Mert az olyan nagyon szerelmes az özvegy gazdasszonyába. Eleinte kedvesen, gyöngéden beszél róla, én meg örülök. Aztán úgy dönt, hogy az asszony viselkedése neki szól mint „biztatás”, én meg kissé hátrahúzom a fejemet. Aztán vaslogikával kikövetkezteti, hogy meg kéne erőszakolnia a nőt, én meg kezembe temetem az arcom. Aztán amikor kidobják, visszajön, és meggyilkolja a következő bérest, mert a nő állítólag ahhoz akar férjhez menni. Nekem meg ettől tényleg, de tényleg meg kéne hatódnom??? Mert szegény mennyire szerelmes??? És ezt kéne Wertherrel azonosítani? Hát, tudod, édes Wertherem, azzal nem biztos, hogy olyan jól járnál. Még némely kényelmetlen következtetéseket is levonhatnék esetleg a viselkedésedből.
**** Nov. 25.: Jó ötlet volt.

Ezt 2018. november 19-én írtam. 

Nagyon megtetszettek a Világjárók sorozat Óceániában játszódó darabjai. Hiába telt el több évtized a megírásuk óta, érdekesek és tanulságosak maradtak. Még az elavult adatokból is lehet tanulságokat levonni. (Ha másról nem, hát a korszakról, amelyben íródtak.) Jól elvagyok velük, egyszerre informatív és pihentető olvasmányok.

Mivel az előzőleg olvasott kötet nagyon tetszett, először ugyanannak a szerzőnek egy másik könyvét vettem ki a könyvtárból. Hogy az másik sorozatban jelent meg, nem zavart. Kellett volna. Nem éri el a Mikronéziáról szólónak a színvonalát. Ezért félbehagytam, és inkább maradtam a Világjáróknál, pár szigetcsoporttal és néhány ezer kilométerrel arrébb. Más szerző, más nézőpont. Nem bántam meg. 

Félreértés ne essék: a cím becsap. Ezt már a fülszöveg tisztázza, hiszen aki három évet tölt egy egzotikus szigetvilágban, az nem álomba illőnek fogja azt megismerni, hanem nagyon is hétköznapinak. Az eredeti címhez egyébként a magyarnak nem sok köze van,* de ez nem baj. Nekem tetszik így. Ironikus távolságba kerül a magyar cím a szövegtől, mintha csúfolódna. Jól áll neki. Ewa Wolaknak egyébként is egész jó a humora.

Az a Szamoa, amelyet Wolak bemutat, nem varázslatos. Gazdag is, szegény is, szeretni való is, elviselhetetlen is, távoli is, közeli is: ahogy egy európai orvos látja/láttatja. A munkájához tartozik, hogy közelítsen az emberekhez, elfogadtassa magát, és mindenekelőtt segítsen nekik. Természeténél fogva is kíváncsi és kalandvágyó, így sok mindenbe beleüti az orrát, és azt mind megmutogatja az olvasónak is: 

Az asztalokat félkör alakban állították fel. A patkó szárai közt középen, pirosra sült malac illatozott étvágygerjesztően. Fejével és lábaival éppúgy hatott, mintha élne, szájába és farka alá pedig kacéran hibiszkuszvirágokat dugtak. A malac mellett hegyekben tornyosodott a taro, a főtt kenyérfagyümölcs és a zöld banán, kecses paluszami csomagocskák, kenyérfalevélben egészben sült halak, továbbá csirkék és tálakon konzervmarhahús. Külön kis halmokat alkottak a bíborszínű tarisznyarákok és homárok, a sült palolo és a limu nevű tengeri növény, mely mintha csak éretlen, zöld, apró szőlőfürtökből állna, s átható jódszagot áraszt. Zöld saláta és zöldségsaláták, paradicsom és sült tök, olasz makaróni és hindu curry meg kínai zsenge bambuszrügy párolgott a virslik és rózsaszín cukormázas torták szomszédságában. Ezenkívül az asztal túlfelén még voltak kókuszkrémes tarokockák barna cukormázzal és kínai aprósütemények.

...meg hivatásánál fogva is mindenhová bejárása van, tehát annál is többet mutathat meg az olvasónak. Nyitott, toleráns, de azért nem a végletekig elfogadó: változtatni is próbál a helybeli viszonyokon, elsősorban azokon, amelyek az egészségügyet hátráltatják. És pont jó így, hogy nem néprajzos, mint Stingl, tehát nem feltétlenül sajnálja az elvesző szokásokat. Valamint Stingllel ellentétben könnyedén belenyugszik abba, hogy a helybeliek se feltétlenül akarják megőrizni azokat a bizonyos szokásokat, és hát némelyikért nem is olyan nagy kár.

Az apiaiak szeretnének másképpen élni, mint eddig. Nem akarnak sem slumokban, sem skanzenben lakni. Jobb, kényelmesebb, komfortosabb otthonokra vágynak – mint a világon minden ember. És anélkül, hogy igényt tartanának a folklór szerelmeseinek jóváhagyására.

Az pedig külön megérne egy misét, hogyha részletesen összevetném, mit lát meg az óceániai kultúrákban Stingl férfiként és Wolak nőként. Csak ajánlani tudom, hogy így egymás mellett olvassátok kettőjük művét.

…de azért azt a pontot levonom, mert egynémely esetben a saját korlátait se veszi észre, és párszor azért kicsapta a biztosítékot, ahogy a gyerekével viselkedik.

A fordítás mellett nem mehetek el szó nélkül. Ilyet se sűrűn csinálnak mostanában, hogy egy ismeretterjesztő könyvet költőre (Sebők Évára) bízzanak, majd egy másik költővel (Kerényi Gráciával) lektoráltassanak. Kiváló ötlet volt, az eredmény pedig gyönyörű. A leírások valóban megjelenítik a tájat, minden szépségével és nyomorúságával együtt.

Megint a hasadék fölé hajoltunk, és alig tíz-tizenöt centiméterrel a felszín alatt, piros korallerdőt pillantottunk meg. Miniatűr erdőt, mely nem felfelé, hanem vízszintesen nő, kissé a mélybe hajolva. Mintha a zöldes és barnás sziklákból sarjadt volna ki, vastag, szürkés levélszárakkal szétlombozódott, majd fokozatosan áthaladt a kobalt és rózsaszín különféle árnyalatain, hogy végre eljusson a mély bíborvörösig. Kemény, szúrós és halott volt.

* Talán azért adták a könyvnek, hogy jobban el lehessen adni, bár szerintem ezt már a sorozat „eladta”, amelyben megjelent.

Ezt 2018. november 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ritkán értékelek verseskötetet, és ezzel különösen nagy gondban vagyok, mert egyáltalán nem az én világom. Azt nem bántam meg, hogy elolvastam, azt sem, hogy megvettem, de ettől még nem az én világom.

Az elvontsága engem nem taszít, valahogy zenei hatást ad neki, mintha folytonosan, ritmikusan zúgna. Mint a tenger vagy a harangok. Ezt erősíti a mitológiai alakok jelenléte itt-ott (Oidipusz vaksága, Amphitryon megkettőződése). A helyszínek is általánosíthatók (erdők, vizek, hegyek), olyasmik, amiket belső tájnak szokás nevezni. Ebben meg is felelnek a mottónak, amely befelé fordulást ígér. Ha mégis konkrét helyeknek tűnnek, akkor is valószínűleg jelképes a jelentésük.

Ami történik, az pedig még nehezebben fogható meg: utazások, vadászat (inkább nyomkövetés és ölés, magányos élmény, nem hajtás), betegség, emberek közelítése egymás felé. Egy-egy vers nem is elég az események megjelenítéséhez (?), egész ciklusokon kell, hogy átíveljenek.

Talán egyedül a versek melankóliája taszít. Talán tévedek.

Azért jobban örülnék, ha nem ezt a verseskötetet adták volna fel a gimnáziumi olvasóversenyre. Irgalmatlanul nehéz azt keresgetni benne, hogy mi mindenre tudnak rákérdezni a versenyen, így próbálva konkréttá tenni az elvontat. És az még én vagyok, a hivatásos olvasó, mit kezd vele a tizenhat éves?! Bár ki tudja, lehet, hogy éppen hozzájuk közel áll. Az első verset például tavaly szavalóversenyre választotta egy kilencedikesem.

Amúgy meg olvassátok inkább a Littlewood értékelését. Én nem pontozom.

Ezt 2018. november 13-án írtam. 

A pillanatot képtelenség kiszorítani az első helyről, ami Szabó Magda életművét illeti. De Az ajtó azért erősen közelíti azt a szintet. Kb. a kétharmadáig még arra is komoly esély volt, hogy eléri. Ha csak Emerencről szólna, talán meg is haladta volna, én pedig kedvencelném.

A történetről nincs sok mondanivalóm. Oknyomozós fajta, aki azt szereti, ezzel a regénnyel mellé nem nyúlhat. Mégis az a benyomásom, hogy minden, ami történik, egyetlen dolog szolgálatában áll: jellemrajz, jellemrajz, jellemrajz. Az időbeli előrehaladás csak arra kell, hogy könnyebb legyen olvasni. Valamivel. Mert hogy ez nem pehelysúly, az is biztos.

Emerenc úgy jó, ahogy van. (Cseppet sem) hétköznapi házvezetőnő (vagy inkább mindenes) innen a szomszédból, aki egyébként többszörös mitológiai-mondai alak.* Hol a bibliai Márta, hol az antik tragédiák királynő-hőse, hol maga Jézus Krisztus. Mivel éppen Ovidiust olvasok, Plutarkhoszt meg nemrég olvastam, a görög mitológiára és a görög-római mondákra tett utalások érintettek meg a leginkább, ezek összekapcsolása a XX. század második felének magyar történelmével – egyszerűen tökéletes. Emerenc bátor, Emerenc erős, Emerencnek humora van, fanyar, nem keserű, Emerenc felnőtt, Emerenc szónok, Emerenc tiszta, Emerencnek egyvalami szab korlátot az életben, a saját akarata. De az alaposan. Amit ő nem akar megérteni, azt nem érti meg. Ő így teljes, így egész. És csak egy sebezhető pontja van: az, hogy létezik olyan, hogy anyag. Pedig azt becsüli a legjobban a világon.**

Az utolsó harmadért aztán majdnem levontam egy pontot, aztán végül arra jutottam, hogy egyrészt átlagolni kéne, másrészt amin annyit kattog az agyam, hogy majdnem lemaradok a repülőről, azt talán nem kéne „büntetni”. 

Mert hát ez a regény nemcsak Emerencről szól, hanem az elbeszélőről is. Akit most direkt nem fogok azonosítani a szerzővel, bármennyit is belekevert a saját életéből. És ugyanazért nem bírom ezt az elbeszélőt sem, amiért a Für Elise-ét. Csak itt, hála Istennek, nem ő áll a középpontban. Végig. A pillanat meg azért jó, mert abban nincs benne.

Alig tudok mit kezdeni az elbeszélőnek azzal a rettenetes bűntudatával. Vétkes, hogyne. Dönthetett volna másképp, hogyne. Észrevehetett volna sok mindent. De nagyon hamar torkig lettem azzal, ahogyan kizárólag saját magára hárít minden felelősséget. Az ilyennek mélyen a szemébe kell nézni, és megkérdezni tőle: azt' mitől volnál te olyan nagy ember, hogy minden a te bűnöd legyen?! Már bocsánat. Azért nem mindent egyedül csinál. Arról meg ne is beszéljünk, ahogyan a többiek viselkednek vele. Nem mondanak el neki semmit, de utólag minden esetben kaszárnyai modorban kérik számon, hogy miért nem tudta magától.***

Aztán arra gondoltam, ez a mondat lehet a kulcs: „azt' mitől volnál te olyan nagy ember, hogy minden a te bűnöd legyen?!” Az elbeszélő is erős, nemcsak Emerenc. Akarja a hatalmat, de nem kaphatja meg, mert az kezdettől fogva Emerencé. Nem azért az övé, mert kellett neki, hanem mert az övé, pont. Ezt is jelenti a kialakuló anya-lánya viszony. Mivel pedig nem kapja meg a hatalmat, ott igyekszik szert tenni rá, ahol juttatnak neki belőle, mértéken felül is: a bűntudatban. „Ha én tehetek róla, akkor az én ellenőrzésem alatt voltak az események, nem a más kezében.” A sértődései, a gyerekes indulatkitörései azért jelentkeznek, mert Emerenc (és a férj is) szülőként viselkedik, tehát őt gyerekszerepbe nyomja. Az, hogy az elbeszélő mi mindent nem fog fel, annak Emerenc (is!!!) az oka.

Ha a végleges felnőtté válása is benne volna a regényben, akkor is a kedvenceim közé kerülne. Így örüljön a tíz pontjának. Mondjuk, azt annak a gyönyörűséges-vad stílusának is köszönheti, amelytől az ember csak felszáll a mondatok hátára, és hagyja vitetni magát.

* Benne van ebben a regényben a Szabó Magda teljes irodalmi műveltsége. Az pedig nem csekélység. Minden második hasonlatban csak úgy szórja a klasszikus irodalmi, történelmi hivatkozásokat. Túlzásba is viszi. A végén a Toldi-Bence párhuzam (illetve csere) nagyszerű kép lenne magában, de így, egy ilyen sorozat végpontjaként már „sok”. A pillanat azért is jobb, mert abban pont annyi van ebből a roppant, rendkívül tiszteletre méltó műveltségből, amennyi éppen oda kell. Mivel Vergiliusra épül, se több, se kevesebb nem tud belőle lenni.
** SPOILER A kép, amely a leginkább maradandó benyomást tette rám: Emerenc szekercével a kezében. Teljesen mindegy, mi van a háta mögött. Abban a pillanatban a leginkább csodálni való.
*** SPOILER A férjét meg végképp hagyjuk. Áldott jó ember. De ahogyan kioktatja a feleségét, hogy annak miért volna szüksége fizetett segítségre, hiszen nem bírja az írást is, a közszereplést is, a házimunkát is egyszerre, azt hittem, megrázom: ember, fogd má' meg azt a felmosónyelet! Vagy legalább a hólapátot, ha a felmosó derogál! Ha má' utólag olyan <illetlen szó> okos tudsz lenni.

Ezt 2018. november 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Okos könyv, szép könyv, nagyon jól megírt könyv, csak nem nekem való. De amíg ilyeneket jelentetnek meg magyarul a környékbeli népek irodalmából (is), addig nincs gond. Ha valaki macedón irodalmat keres, ezt nyugodtan leveheti a polcról.

A téma elengedhetetlenül fontos, és ritkán beszélnek róla, pedig kéne. A gondolati mélység megvan (időnként kicsit túlzásba is viszi az esszéisztikusságot, de az nem áll a regénynek rosszul). A cselekmény fordulatos, posztmodern módra kétféle végkifejlettel, és bizony mindkettő a cselekményből következik. A nézőpontváltások a helyükön, a háttér – majdnem* – hibátlanul kidolgozva, a szereplők szerethetők vagy utálhatók,** a stílus ellen nem lehet kifogás, a fordító pedig méltóképpen bánik vele.***

Az idősíkok kapcsolata és szétválasztása (más betűtípussal) szerintem különösen jól el van találva. Posztmodern trükk: a két történet olvasható külön-külön és egyben is. Az egyik egy XVII. századi történet (ez a fordulatosabb), a másik a regény XXI. századi alkotástörténete (ez a játékosabb). Ha valakit a második zavar, nyugodtan átugrálhatja a dőlt betűs részeket, érteni fogja a mesét, és épülni is fog belőle. Persze nem érdemes átugrálni őket. De nem is barbárság. Ja, és a posztmodern jellegzetességek közül nem hiányozhat a sokértelmű rejtély sem, amelyet mindenáron meg kell fejteni, de persze az is bőven jó, ha „csak” beszélget róla az ember. 

Szóval minden adott egy magas színvonalú, gondosan megírt, élvezetes és informatív munkához, amelynek még humora is van. Engem mégis taszított. Vagy pontosabban mondva: nem vonzott mindvégig. Egyrészt a sok-sok alkalommal premier plánba tolt szexualitás miatt. Egyáltalán nem volt öncélú, a stílus pedig tényleg szépirodalmi igényű, ebben a mennyiségben mégis zavart. Igaz, a szerelmi viszonyok más szempontból is ki-kicsapták időnként a biztosítékot.**** Másrészt azért, ahogyan a XVII. századi szereplők kísértik a sorsot.***** És még valami: a vallástörténeti vonal a helyén van a regényben, de abban az esetben azért, hogy finoman fogalmazzak, nem sikerült eltalálni a jó és gonosz közötti határt. Nemcsak nem sikerült: nem is volt szerencsés megkísérelni, hogy sikerüljön.

Úgyhogy értékelem a jól megírt művet, ajánlom is másoknak, de azért fenntartásokkal. 

* Azért arra oda lehetett volna figyelni, hogy Galileit miért is ítélték el. Mert nemcsak, illetve nem pontosan azért, amiről a regényben szó van; a kép sokkal árnyaltabb annál. Az író látni valóan nagyon alaposan utánanézett a központi téma (a boszorkányüldözés) történelmi hátterének, még a művészettörténeti megjegyzései is abszolúte a helyükön vannak, a mellékszálakra viszont sokkal kevesebb figyelmet fordított. Ez a hiba ugrik a legjobban az olvasó képébe, de tudnék még példákat mondani, ha jegyzeteltem volna olvasás közben. Így kénytelenek lesztek elhinni bemondásra.
** Kissé túlságosan is fekete-fehér a kép, ami azt illeti. A jók nagyon jók, a gonoszok nagyon gonoszok. De az sem áll rosszul a regénynek. És tényleg annyira kiélezett történelmi helyzetet választott az író, hogy aki ebben erre vagy arra az oldalra áll, azzal nagyjából erkölcsileg is elhelyezte magát.
*** Eszemben sincs elvárni valakitől, aki ennyire jól ismeri a macedón nyelvet (szerintem Magyarországon japánul is többen tudnak, mint macedónul), és ilyen jól stílusérzéke van, hogy feltétlenül még latinul is tudjon. De azért magamban csöndben megállapítom, hogy vagy ő, vagy a korrektor nem tud, és nem is kérdezett meg a kétséges részekről olyat, aki tud. Ettől még tisztelet-becsület mindkettejüknek, minden más tekintetben tökéletes a szöveg.
**** SPOILER A XVII. századi szerelmesek kapcsolatának van egy leheletnyi vérfertőző jellege, ami a lány részéről a becenévadást illeti. Hát nem örülnék, ha fordított esetben a szerelmem úgy szólítana, ahogy az anyját szokta. A XXI. századi szerelmesek kapcsolatától is legfeljebb a szemöldökömet húznám feljebb, ha legalább utalás történne arra, hogy ez azért nem teljesen normális kapcsolat. Illetve van utalás, a lány is, a kívülálló barátnő is időnként jelzi, hogy ez így kissé beteg. Csak sajnos elég ellentmondásosak a visszajelzések.
***** SPOILER Elég idegesítő. Még csak jelképes indokot sem kap az, hogy a megadott térben körbe-körbe járnak, akkor is, amikor volna okuk és lehetőségük nagyon gyorsan pucolni onnan.

Ezt 2018. november 2-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.

Na, ez tényleg nagyot üt. Anno huszonévesen is fölfogtam, hogy itt nem kétezer-háromszáz éves, hanem nagyon is aktuális eseményekről van szó, de ennyit, mint most, biztos nem értettem meg belőle. Az pedig egész biztos, hogy többedik olvasásra is marad benne „anyag”. Sajnos színpadon még nem láttam.

Úgy van, ahogy ursus molytárs mondja, példázat ez: hatalomról, amely túllépett mindenen, ami ember számára még követhető. Ha akarom, a mindenkori diktatúráról.* Akik a legjobban ismerik/szeretik a királyt, azok veszítik el a fonalat a leghamarabb, és aki elveszíti a fonalat, az a legkisebb botlásért is kegyetlenül megfizet. És úgy van, ahogy Bubuckaja molytárs mondja, az a parancs, hogy tízezren házasodjanak, nem sokkal nemesebb, mint az, hogy ugyanannyit mészároljanak le. Főleg, ha a szándék és a cél az, amelyet a darabban megfogalmaznak.

PARMENIÓN
(…) új országot ígér, de kohónak tervezi. Három nyelven kezdi, hogy egyetleneggyel folytassa. Okos isten.

Az első olvasás óta elég sokat és sokfélét olvastam Nagy Sándorról. Anekdotafüzért, hadtörténetet, középkori kalandregényt, szintén példázatos jellegű kortárs történelmi regényt, útleírást és tudományos munkát is. Szóval nemcsak az életének az eseményeit, de az életében szereplő embereket is elég jól ismerem. Annak idején is gyanús volt, most meg már éppen biztos, hogy Sütő valami rettentő dolgot művel a történelmi eseményekkel és személyekkel. Első olvasáskor még azt hittem, egyszerűen tájékozatlan – de most már azt mondom: ennyire nem lehet tájékozatlan valaki, ha történelmi drámát akar írni. Alexandroszon kívül szó szerint semmi és senki nincs a helyén. Következetesen összekeveri az iráni és afganisztáni helyszíneket. Kihagyja a makedón udvarnak a menyegző idejében igencsak jelentékeny szereplőit, viszont feltámaszt a halálból szinte mindenkit, aki akkor már rég nem élt. Az egyik történelmi alaktól elveszi a nevét, és odaadja a másiknak, mint valami váltott maszkot. A vallásokról meg már ne is beszéljünk. Aki történész, és kicsit is ismeri a korszakot, de nem tudja, mi az a példázat (bár ilyen történészt nehezen tudok elképzelni), hozzá ne nyúljon, mert infarktust kap. Aki viszont ismeri az irodalmi Nagy Sándor-hagyományt, vagyis azt a meseanyagot, amely az évszázadok alatt az alakjára rakódott, találhat a drámában egy-két kedves meglepetést. 

És mégis működik. Talán éppen annak eszköze ez a káosz, hogy a korszakban uralkodó káoszt megmutassa.

PARMENIÓN
(…) A világ ura nem fél a haláltól, de hidd meg, jól ismerem: tart az altatódalaitoktól. Mert a nyelvetek, vallásotok, míg gyakoroljátok: ármány, cselszövés, minden pillanatnyi összeesküvés – ellenünk! Hány milliárd szavát pazarolja egy anya – gyermekére? Megannyi ráhatás, hogy különbözzék tőlünk, akik magunkhoz akarjuk őt hasonítani.

Minden további nélkül el tudom képzelni, hogy a menyegző idejében pont így nézett ki Nagy Sándor udvara, pont így nem lehetett kiigazodni rajta, mikor mit parancsol ez a (sajnos nagyon okos) pszichopata, és miért. Vagy talán annak, hogy egyértelműen példázat legyen, hogy egyik eseményt/személyt/helyszínt se lehessen konkrét eseménynek/személynek/helyszínnek megfeleltetni, hanem minden általánosítható legyen. Működik a darab, mert attól, hogy személy, esemény vagy helyszín nincs a helyén soha, attól még minden mondat a helyén van, de bebetonozva ám.

DÉMÉTRIOSZ
Zeusz-Ámon fiának oldalán nincs aggodalom, bizonytalankodás, nincs tépelődés, félelem, nincs rémlátás és nem lehetséges az ellenvélemény. Kimondtam ugyan, bár ez a szó nincs, ismeretlen, lemaradt Pellánál, elfelejtettük, mindahányan és örökre. Ellenvélemény? Kést a párnátok alá! Az álmaitokban is szíven szúrjátok!

És ettől dráma a dráma, nem attól, hogy Bésszosz fia melyik várat mikor védte, és ki volt vagy nem volt a testvére.

Ha már a mondatok kerültek szóba: a stílusa nagyon tetszik. Az a fajta furcsa, fanyar humor, amelynek éle van, igen, de nemcsak azt bántja, aki kapja, hanem azt is, aki adja. Amelyet arra használ az ember, hogy ne kelljen egyenesen kimondania, ami őt ugyanúgy kétségbe ejti, mint a hallgatóját, és így pillanatnyi szövetséget teremt két beszélgető között. Sok ilyen pillanat van a szövegben, sok apró összecsapás és felszikrázás, sok kétségbeesés. Ettől nem szeretik egymást jobban az emberek, ettől akár még el is vágják egymás torkát, de abban az egy (sok) pillanatban a humor nem a megalázás szolgálatában áll. 

KALLISZTHENÉSZ
(…) A történelem: államtitok, és én elárultam.

Az külön jólesett, hogy mezopotámiai verseket is felhasznált Sütő ahhoz, hogy erősítse a korhangulatot.

Nagyon szép szöveg. Ja, és attól, hogy példázat, még pörög derekasan, ahogy drámához illik. Kevés nagymonológ, sok párbeszéd, rövid mondatokkal, megütköző akaratokkal. Szeretném színpadon látni. Egyelőre azonban be kell érnem azzal, hogy ingyen olvasható az interneten. 

* Becsületszavamra nem szándékosan olvastam éppen az ünnepi megemlékezések idején, egyszerűen csak most volt rá időm, de annyira téren-időn kívüli a darab, hogy nyugodtan vonatkozhatna bármely ország bármely diktátorára.

Ezt 2018. október 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.

Egyszer vizsgára kellett olvasni. Azóta ennek is lejjebb ment az ázsiója két ponttal, sajna… Elhiszem én, hogy korszakos jelentőségű mű, és százszor inkább ez, mint egynémely népszínművek, amelyeket most nem nevezek meg – de ha nem volnék magyar szakos, és nem tanultam volna meg szépen, mi fán terem a szimbolizmus meg a típusfigura, semmit nem tudnék vele kezdeni.

Így kezdeni éppen tudok, de szeretni nem.

Pedig olyan szépen sikerül kiválasztania azt a néhány szimbólumot (varjú, kút, diófa, tojás, szép színes kicsi madár). Se több, se kevesebb, csak amennyi kell. A történet is éppen olyan egyszerű – se több, se kevesebb, csak amennyi kell: összecsap a jó és a gonosz, aztán...* Az a néhány szín éppen a helyén van, a határnyitások, ki- és bejáratok – ajtók, ablakok, kútkáva, elmozduló fal – helye szépen kiszámítva, a szimmetriák működnek, a nyelv meg sziporkázik, hát mi a baj?

Például az, ahogyan magától értetődő módon kapcsolja a jót a fiatalsághoz, a gonoszt az öregséghez.** A szerelem elmozdítja ám a falat, de a világot nem fordítja fel, még arra se képes, hogy a több ezer éves szerepköröket átpofozza egy kicsit. Pedig a legfiatalabb mondja ki azt is, hogy mindenki megvénül egyszer.

Vagy az, hogy a humornak mindig éle van, és mindig a kiszolgáltatottak ellen irányul. Én meg az olyan humoron nem tudok nevetni. Még ha akad is abban a „kiszolgáltatottban” bőven rosszindulat. Mert arra gondolok, hogy akivel harminc éve így beszélnek, az talán nem egymaga tehet a rosszindulatáról. Minden megszólalás játék, de a játéknak mindig tétje van, a tét mindig a szándékos fájdalomokozás – és azt senki nem képes felnőtt módjára fogadni, mindjárt agresszióval reagál. Harminc év után is. Ismerek én ilyen embert, de el is kerülöm messzire. Nemhogy még félóráig hallgassam.

Szóval lement a darab pontszáma a részemről kilencről hétre, és még ment volna lejjebb is, ha a szimbólumok nem volnának csakugyan olyan szépek. Mert csöndesen megjegyzem, hogy a darab harmadáig igazán azt se tudtam, miről is szól tulajdonképpen az egész, és ha a szimbólumrendszer nem irányította volna a figyelmemet, talán később se jöttem volna rá. Mindenesetre nem igazán fogom fel, miért kellett pont ezt feladni a gyerekeknek az olvasóversenyre. Ha már XX. századi erdélyi drámát akartak, százszor többre mentek volna Sütő Andrással. Mindjárt el is bujdoklok Sütő-drámát olvasni. 

Pozitívum, hogy ingyen olvasható, fenn van az egész a MEK-en.

* SPOILER ...győz a szerelem, bár keményen megfizeti az árát.
** Azt már meg se említem, hogy a harminchat éves, az már öreg. Más korszak, más vidék, korábban értek az emberek – de azért ez szerintem akkor is túlzás.

Ezt 2018. október 22-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Elképesztő, miket meg lehet találni magyar fordításban. Ennek a könyvnek az írója, Emmanuel Dongala például a Kongói Köztársaságban született és élt majdnem hatvanéves koráig. Szóval most már elmondhatom, hogy onnan való szerzőtől is olvastam. Ráadásul olyan könyvet, amelynek bőven van magyar vonatkozása is. Valószínűleg azért fordították le olyan hamar.

Dunát lehet rekeszteni olyan regényekkel, amelyek európai nézőpontból íródtak az afrikai kontinensről. Olyat, amelyről ennek a fordítottja mondható el, nagyítóval kell keresni. Dongala pedig éppen ilyen regényt írt, méghozzá történelmit. Méghozzá éppen olyan témáról, amelyet neki és nem másnak kellett megírnia. Ilyen mákja jó, ha egyszer akad egy írónak az életben. Tényleg különleges könyv ez. Így még senki nem mesélte el a XVIII-XIX. század fordulójának történetét, a francia forradalomtól Napóleonig.

A két főszereplő – két egymást váltó nézőpont – apa és fia. Az apa fekete, ezért mindenki afrikainak vagy gyarmatokról való felszabadított rabszolgának nézi, pedig Barbadoson született és szabadnak. A nagyapa viszont a mai Kongó területéről került Barbadosra, ahogy mellékesen megjegyzik valahol a regény kétharmadánál. Ezért írtam, hogy ilyen mákja egy írónak egyszer lehet az életben. A fia még nála is elképzelhetetlenebb a korabeli Európában: fekete apa és fehér anya törvényes házasságából született hegedűművész-őstehetség-csodagyerek, aki Haydnhoz jár iskolába Kismartonban. Nincs mit ámulni azon, hogy tódul a koncertjeire a közönség. Meg azon se, hogy nem fenékig tejfel az élete.

Nagyon fura, nagyon ellentmondásos képet kapunk a korszakról. Aki a fehértől eltérő színűnek született, azt félig se veszik emberszámba – ha közben fantasztikus művész, akkor fölemelik ugyan az egekbe, de ettől még egzotikumnak tartják, nem pedig embernek – aki fehérnek született, de az ük-ükszülei között akadt csak egyetlen fekete, annak naponta a fejére olvassák a családfáját – miközben amúgy gyakorlatilag minden sarkon bele lehet ütközni ilyen emberekbe, akik a legváratlanabb társadalmi pozíciókat foglalják el. Még az idősebb Alexandre Dumas apja is kameózik egyet. Csak Puskin ősét hiányoltam. Igaz, Oroszországban nem jár egyik szereplő se. Viszont Angelo Soliman nem hiányzik. Harc folyik a szabadságért és egyenlőségért, adott esetben premier plánban, de persze nem olyan biztos, hogy mindenki mindenkinek szabadságot akar, és vannak, akik egyenlőbbek a többieknél. Olyannyira, hogy azon lepődtem meg a legjobban, hogy egy-két szereplő tényleg, de tényleg komolyan gondolja ezeket a gyönyörűen hangzó jelszavakat. Annyira, hogy például észreveszi, hogy összefüggés van a nők és a feketék szabadsága (illetve annak hiánya) között, és hogy akár többféle helyzeten is lehetne segíteni egyszerre. Adott esetben elég könnyen ki is végzik őket. Közben Franciaország egészen átalakul, közben megszületik Haiti, közben megöregszik Haydn, közben meghal Mozart, közben divattá válik Bachot hallgatni, közben elindul Beethoven karrierje, közben felfedezik az Uránuszt és kitalálják a métert.

Dongalának sikerül megragadnia és összefognia ezt a forrongó korszakot, életre keltenie, sőt izgalmassá tennie olyan eseményeket is, amelyek korábban nem érdekeltek, vagy éppen sejtelmem sem volt róluk. Sikerül nagyon is emberként ábrázolnia sok-sok jól ismert, de éppen emberi oldaláról ritkán látott történelmi alakot. Közben pedig tanúságot tennie arról, milyen mélységig ismeri, szereti, érti a zenét. Mindenre figyel, mindennek utánanéz. Tiszteletem.

Hadd legyek már nagyon gonosz: szinte túlságosan is sok mindenre odafigyel. Melengeti a lelkemet, hogy mennyire korrekt, mennyire igyekszik, hogy senkit ne felejtsen ki, különösen, ha olyan emberekről van szó, akiket a történelemkönyvek viszont előszeretettel felejtenek ki. De éppen ezért időnként olyan érzésem volt, hogy nem is regényt olvasok, hanem leckefelmondást hallgatok. Ami pedig egyáltalán nem sikerül neki, az sajnos pont a főszereplők életre keltése. Ezért vonok le egy csillagot. Főleg a gyerek nézőpontjával boldogul láthatóan nehezen. Egy kilenc-tízéves egyszerűen nem így beszél, nem így gondolkodik. Pedig a regény legnagyobb érdeme éppen Frederick de Augustus és George ábrázolása lehetne. Mert vöröslik a fülem a szégyentől, hogy még csak nem is hallottam róluk életemben, pedig jó nagy visszhangot vertek Európában, olyan emberek társaságában, akiknek az életművét ismerem. Arra, hogy ezt a hiányosságomat pótoljam, kiválóan alkalmas a regény. Arra, hogy lélektanilag hiteles képet nyújtson erről a két egyéniségről, sajnos nem.

De élménynek így is nagyszerű élmény. Én meg nagyon gonosz vagyok, hogy ilyenekbe kötök bele. Főleg, hogy a szerző amúgy nem is főállású író, hanem vegyész. Nyugodtan mondhatná, hogy majd akkor kötözködjek, ha én is föl tudok találni amatőr létemre valami környezetvédő csodaszert. Mondjuk, valami olyat, amitől éppen annyi poloska döglene meg, amennyi még éppen nem károsítja a környezeti egyensúlyt. De azon a bizonyos határon innen MIND megdöglene tőle!

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. október 17-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.

Azér' most tényleg büszke vagyok magamra.

Gondolkodtam, hány pontot érjen a büszkeségem. Legalább egy pont levonással honorálni akartam ifjúkori utálatomat a regény iránt, csak hát ott volt az a 61%, amennyin állt a Molyon, és amennyinél azért jóval többet érdemel… meg ott volt a flow-élmény, hogy én Voltaire-t olvasok franciául, és Úristen, én ezt értem…*

…szóval aztán hozzáadtam azt a csillagot is, amit én kapok, mert ügyes voltam.

De amúgy 61-nél tényleg többet érdemel. Tényleg nem az én humorérzékemhez való ez a fenékig keserű nevetés, de ha szigorúan tárgyilagosan nézem a szöveget, akkor kiváló kis paródia, éppen elviselhető hosszúságban, jól megírva. Voltaire fogja a kalandregény műfaját, és úgy elintézi, hogy sablon sablonon nem marad.

A kalandregények hősei különleges képességekkel rendelkeznek? Ezeknek nem lesz egy darab se. Rendszeresen érik őket szerencsés fordulatok? Ezekkel minden elképzelhető szerencsétlenség meg fog történni.** Akármennyi kalandon mennek keresztül, ugyanolyan frissek és üdék a főszereplők a végén, mint az elején? Hát, tudjátok, ezek itt jól megöregszenek, csak nem mind néz a tükörbe.*** Kell bele továbbá gőgös családtag, hogy legyen, aki megakadályozza a házasságot – de itt nem ő akadályozza meg, mivel őrá konkrétan magasról tojik mindenki. Kell legalább két bölcs – akik közül itt az egyik hülye, a másik meg gyűlöli az egész világot. És kellenek mindkét nembéli hűséges és okos szolgák – meglepő, de ez speciel stimmel. Kell még cirka kétszázötven teljességgel abszurd fordulat, amelyek által a szereplők a fél világot végigutazhatják, és megtalálhatják a józan racionalitással gondolkodó emberevőt, a meg nem keresztelt emberséges jótevőt, a gyermekét eladó anyát vagy a trón nélküli uralkodót. És szüntelenül eszünkbe juttatják, hogy a fönti szókapcsolatoknak elvileg feloldhatatlanul ellentmondásosnak kellene lenniük, legalábbis a XVIII. század európai közvéleménye számára – a regényben pedig egytől egyig maguktól értetődőek.**** És akkor még el ne felejtsem, hogy a kalandregényekben elég rendszeres a holtnak hitt szereplők visszatérése – de a Candide-nál jobban egy se teljesít. Semmi se biztos, csak a halál, mi? Amíg nem olvastál Voltaire-t. (Az illusztráció Quentin Blake alkotása, itt találtam.)

Közben meg ironikus távolságtartással végigveszi a világ kegyetlenségének és a jóság, a tisztaság vereségének összes válfaját. Felforgat mindent, és meg is semmisít mindent, gúnykacaj kíséretében. Gyerekként ezt a gúnykacajt utáltam, de nagyon. Mint úgy általában mindenkit, aki felülről tekint a világ alantas nyüzsgésére, és még rúg is egyet bele. Most már ennél azért árnyaltabb a véleményem. Például látom, hogy az egyetlen szereplő, aki tényleg felülről tekint a világra, azaz Pococurante, legalább olyan kegyetlenül megkapja az elutasítást, mint bárki más. Vagy hogy a pesszimista Martin sem minden esetben olyan nagyon rokonszenves. És most már azt is tudom, hogy a nevetés, amely rombol, a nevető számára is lehet fájdalmas.

Százszor inkább Rabelais. Csak olyan elrettentően bőséges szókincse ne volna. De azért ez a Voltaire-olvasás lendített egy nagyot az önbecsülésemen, és közelít az idő, amelyben újra kézbe merem majd venni a Gargantuát is. Az is kétnyelvű, csak hát egyik nyelv se magyar... (Frissítés: megtettem, sikerrel jártam, röpke öt hónap alatt.)

Ezt a kétnyelvű kiadást franciául tanulóknak (is) csak ajánlani tudom. Csak azt sajnálom, hogy nyolc kötet után abbamaradt a sorozat. Nagyon-nagyon jó így olvasni. Olyan távol állok a nyelvvizsgától, mint Makó Jeruzsálemtől, ezzel a szöveggel mégsem volt semmi problémám, még élveztem (!) is. Évekkel ezelőtt, amikor utoljára franciatanárnál jártam, emlékeim szerint éppen csak elkezdtük a haladók tankönyvét. Az idén kisregényekkel kezdtem újra a tudásfrissítést, ez a negyedik ilyen könyv, amelyet elolvasok, és így, hogy ott volt a magyar változat segítségnek, elég volt hozzá pár nap. Szóval igazi sikerélmény. Nagyon szépen köszönöm, worsi.

* Oké, párszor olvastam már magyarul, hiszen többször tanítottam már, szóval nagyjából mindenütt tudtam, mi következik. Meg az is igaz, hogy minél fáradtabban olvastam, annál többször kellett átsandítani a jobb oldalra. De az is, hogy a nevezett átsandításoknál az esetek túlnyomó többségében a „ja, tényleg, akkor haladjunk”-élmény jelentkezett, esetleg a „nem is tudtam, hogy így mondják a 'kapucinus'-t, de együtt tudok élni ezzel a hiányosságommal”, és csak valami kétszer-háromszor kellett volna kinyitni a szótárt, ha nem lettem volna lusta hozzá.

Innentől kezdve a lábjegyzetek SPOILERESEK!
** A hősnő ártatlan marad a végkifejletig? Ez körbeágyazza a fél világot, időnként erőszak hatására, időnként nem. Lehetőleg a hős is? Ez évekkel az esküvő előtt összejön a szerelmével, aztán megcsalja.
*** Candide például véletlenül se. Szerinte csak a nők csúnyulnak a korral.
**** Ja, és érdemes megnézni, mit művel a Candide LMBT-fronton. 1. igen, van benne homoszexuális szereplő, 2. igen, történik vele elég baj, de nem több, mint bárki mással, 3. igen, roppant ellenszenves, sőt a közelében megmaradni nem lehet, de egyáltalán nem a szexuális irányultsága miatt, hanem azért, mert egy… khm… szóval mértéktelenül gőgös. Mivelhogy porosz főnemes. Ami persze szintén sztereotípia, főleg egy francia írótól. De úgy leszedi a párizsiakról is a keresztvizet, hogy el lehet neki nézni.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. október 11-én írtam. A második kép köztulajdonban van, itt találtam, az utolsó kép May Neama alkotása, itt találtam.