Sok mindent gondoltam, amikor ebbe a könyvbe belekezdtem, de hogy egy ókori életrajz ilyen frissen érdekes tudjon lenni… hát azt nem. Főleg úgy, hogy a bizonyos történelmi személyiségről (népszerű nevén: Sanyi) már azért elég sok mindent összeolvastam. Ennek ellenére még újat is tudott mondani a könyv! (Bár ennek értékét némileg csökkenti, hogy egy-egy számomra új információ szerintem a címszereplőnek is új lett volna. A latinta fedőnevű molytárs szerint a könyv helyenként simán elmenne ókori pletykalapnak. Szerintem is.)

A könyv sajnos hiányos – mármint nem az én példányom, hanem úgy általában nem minden része maradt fenn. Az első két könyv például hiányzik, de jó eséllyel közben is maradt ki egy-két bekezdés innen-onnan, például Nagy Sándor második házasságáról csak utólag értesülünk. Hát, gondoltam, „habent sua fata libelli”, az ókori szövegek gyakran töredékesek… Csak hát aztán utánanéztem egy kicsit, és jól eltátottam a szám, mikor kiderült, hogy ezt biza a római császárok előbb titkosították olyan nyolc-kilenc évtizedre, aztán meg cenzúráztatták, úgy adták ki.
Nem mondom, hogy nem értem, miért… Persze van benne vagy két bekezdésnyi kötelező dicséret arra vonatkozóan, hogy hű, de tök jó életünk van nekünk a római császárok alatt, de azért közben jókat odamondogat, ami a zsarnokságot illeti, meg a szerénység fontosságát emlegeti, sőt, odáig elmegy, hogy a halandó ember hibázik, ha istenként tisztelteti magát… khm… talán még túl elnéző is lett volna az a császári cenzor? Ha ezeket benne hagyta, mi lehetett abban, ami kimaradt?

Jómagam több dolgot leírok, mint amennyit elhiszek; de nem akarom sem igaznak állítani azt, amiben kételkedem, sem elhallgatni azt, amit hallottam.

Még áprilisban kezdtem bele, aztán valahogy mindig akadt nála érdekesebb könyv – pár hete szedtem elő újra, amikor az éppen ügyeletes kelet-európai regényem gyanús párhuzamokat kezdett mutatni a Nagy Sándor-történettel. Gondoltam, átismétlem. A fülszöveg alig túloz! A modern lélektani regény előfutára – igen, nyugodtan lehet annak nevezni.

Úgy hiszem, ha Nagy Sándor élete végéig meg tudta volna őrizni szerény lelkületét, boldogabb lett volna, mint amilyennek akkor látszott, amikor, mintha csak Liber atya tartana diadalmenetet, győztesen bejárt minden országot a Helleszpontosztól az Óceánig. Ha ilyen marad, bizonyára győzedelmeskedik leküzdhetetlen bűnein, a dölyfön és a haragon, és óvakodik attól, hogy barátait lakoma közben leölesse: akkor nem merészelt volna csatákban kitűnt férfiakat, akik oly sok népet igáztak le, meghallgatás nélkül lekaszaboltatni. Eleinte még nem részegítette meg a siker; csakhogy kezdetben még szerényen és okosan hordozta szerencséjét, végül pedig már nem bírta el annak nagyságát.

Érdekes, szomorú, félelmetes figyelni (ki-ki válassza ki a saját érzéseit legjobban jellemző szót), hogyan lesz a ragyogó tehetségű, bátor, képzeletgazdag és igazságos (nincs jobb szó rá) lovagkirályból saját hadiszerencséjének terhe alatt ellenszenves zsarnok, hatalomféltő mocsok alak. Merész, ugyanakkor józan és körültekintő hadvezérből ön- és közveszélyes őrült. Kitűnő szónokból demagóg ripacs.

Ekkor a király, arcán a bánat felhőjével, az összegyűlt tömeg elé lépett. Feszült várakozást ébresztett barátainak szomorú tekintete is. A király sokáig lehorgasztott fejjel, kábultan állt előttük, mint a villámsújtott. Azután összeszedte lelkierejét, és így szólt:
– Az emberek gazsága csaknem elragadott közületek, katonáim; de az istenek gondviselése és kegyelme életben tartott. Tisztellek benneteket, és ez arra indított, hogy haragom keményebben sújtsa az árulókat, hiszen életem legfőbb, sőt egyetlen jutalma az, hogy még köszönetet mondhatok a sok bátor férfinak, akik oly nagy érdemeket szereztek előttem.
A katonák jajszava félbeszakította a beszédet, mely könnyeket csalt mindnyájuk szemébe.

És mégis, a mélyponton is megőrzi azt az igazi nagy formátumú, csodálatra méltó egyéniségét, amelytől a végsőkig rajonganak érte még azok is, akik fellázadnak a túlkapásai ellen.

De leginkább az rendítette meg, hogy látta, mennyire megrettent tőle minden barátja: ezentúl senkinek sem lesz bátorsága beszédbe elegyedni vele. Magányosan kell élnie, mint a vadállatnak, mely mindenkit elriaszt, de maga is reszket mindenkitől.

Nem menti fel őt a könyv, de nem is ítéli el egyértelműen. Curtius Rufus racionálisan elemzi a király cselekedeteit, nagyon sok mindennel én is egyet tudok érteni – a címszereplővel szembeni elfogultságom ellenére is.* Közben pedig a sok-sok anekdotából megelevenedik az egész korszak – megjegyezhetetlen mennyiségű személy- és helynévvel, de ezekkel nem is érdemes foglalkozni: a legfontosabbak úgyis vissza-visszatérnek, a többit úgyis megölik/lerombolják.**

– Dümnosz azonban nem nevezte meg Philótaszt, amikor elárulta az összeesküvés többi résztvevőjét. Csakhogy ez Philótasznak nem az ártatlanságát, hanem a hatalmát bizonyítja: akik elárulhatnák, azok is annyira félnek tőle, hogy saját bűnösségüket bevallják, de róla hallgatnak.

Mert az a gyanús, ami nem gyanús.

Ami viszont a könyv útleírás voltát illeti, hát azzal vitatkoznék. Nyomokban gyönyörű tájleírásokat is tartalmaz, de azok után, hogy a Kaukázus átszeli egész Ázsiát, Himalája meg nincs is, hanem simán átgyalogolnak Közép-Ázsiából Indiába… hát elkezdek gondolkodni a hitelességén. Na jó, azért akad egy-két szikla az útjukba, de ezzel vége is. A jegyzetekben le is szögezik, hogy ne használjuk a művet földrajzkönyvnek. Meg törikönyvnek se… Hát igen, bizony az is igaz, hogy az egyik észak-indiai csatáról én egész másképp olvastam Stein Aurél útleírásaiban… (Ő konkrétan megmászta azt a hegyet, amelyen Nagy Sándor csatázott, és mint Schliemann Trója ostromát, rekonstruálta a csatát.) De a mélypont az volt, hogy az amazonok királynője (!) eljött, hogy gyereket foganjon Nagy Sándortól (!!!). Végem. Úgyhogy hajlok arra, hogy egy kicsit történelmi regénynek tekintsem a művet, ennyi évvel Walter Scott előtt is.

A makedón táborban is vércseppeket vettek észre: a katonák által megszegett kenyérből szivárogtak. A király megrettent, de Arisztandrosz, a legtapasztaltabb jövendőmondó kijelentette: ha kívülről folyt volna vér a kenyéren, vészt hozott volna a makedónokra, de mivel a kenyér belsejéből csordult, a megostromlásra ítélt város pusztulását jövendöli.

Szóval aki fél és idegenkedik az ókori művektől – az ezzel kezdje. A maga korában is népszerű volt, a neveket leszámítva ma is nagyon könnyen olvasható. (Ha bírod a vért. A sok vért.) Örülök, hogy elolvastam, és annak is, hogy Lunemorte molytárs jóvoltából a saját példányomat olvashattam. 

* Bár azért időnként felmerült bennem a gyanú, hogy mintha nem is Nagy Sándorról beszélne, hanem a saját korának császárairól. Mintha.
** Utóbbit nagyon rosszul viseltem.

Ezt 2015. augusztus 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10