Méltatlanul olvasatlan könyv. Ha Stingl többi írása is ilyen, akkor sokkal többet kéne forgatni őket. Miközben ezt olvastam, egy másikat is beszereztem már.*

Minden alkalmat megragadok, hogy művelődjem a déli félgömb kultúráiból (na, ugyan miért), és mivel a térség irodalma sajnos jórészt hozzáférhetetlen a számomra, a második legjobb lehetőséget választottam: egy néprajzosnak a könyvét.

Bele is találtam a közepébe. Amit egy néprajzos leír, az még csak el se nagyon tud avulni. Lehet ugyan mondani, hogy ma már nem fűszoknyában járnak a mikronéziaiak.** Amire a válasz az, hogy: nem hát – már a hetvenes években is készült róluk pólós-farmeros fénykép a kötetbe. Aztán a halászháló meg a laptop között sem sokkal nagyobb a különbség, mint a halászháló és a sugárhajtású repülőgép között.

Persze meg is változott nagyon sok minden – aminek a nagy részét egyébként Stingl jelzi előre, mert jelen volt a döntéshozatalnál. Mikronézia mint földrajzi egység darabokra esett. Önálló, független államok keletkeztek belőle: a Marshall-szigetek, a Mikronéziának nevezett állam (jóval kisebb a földrajzi egységnél) és Palau. Egyes területei pedig maradtak külső tulajdonban, vagy abba léptek át, mint a Mariana-szigetek vagy Guam. Azt egyik döntés sem vette figyelembe, hogy – ahogy tulajdonképpen földrajzilag se lehetne „egység”-nek nevezni több ezernyi szigetet – kulturálisan egyáltalán nem egynemű területről van szó. A közvetítő (európai vagy ázsiai) nyelveken kívül tizenegy különböző helyi nyelvet használnak, nyelvjárásokban. (Ez se változott a hetvenes évek óta.) Politikailag pedig akár a legkisebb szigeten is össze lehet veszni: Ponape (Ponhpei) például hagyományosan öt királyságra oszlik. (Ez se.)

Szigetről szigetre járja végig a területet Stingl (kivéve Naurut, amely már akkor is szuverén államként létezett, de rendkívül zárt világként, még a néprajzost se engedte be), mindenhol alaposan körülnéz, megkóstolja a helyi ételeket-italokat, meghallgatja a mítoszokat és mondákat, szemrevételezi a (már akkor is ritkán használt) hagyományos népi eszközöket és/vagy építészeti stílusokat, megkeresi a Mikronéziába szakadt hajdani közép-európaiak nyomait, komoran mereng a második világháború és az azt követő atomkísérletek emlékei fölött, és beleüti az orrát az összes régészeti leletbe. Szóval gyakorlatilag csupa olyasmit ír le, amit nem lehet „meghaladni”, ami maradandó kulturális érték.*** Legfeljebb időnként kicsit túlzottan elragadja a hév.****

Személy szerint azok a részek tetszettek a legjobban, amelyeket kizárólag néprajzosként vagy műkedvelő régészként írt meg. Az utolsó (némileg utópisztikus) fejezet szerint az volt a célja, hogy bemutassa: ezeknek a tőlünk oly távoli területeknek is megvan a maga önálló kultúrája és történelme, nem alábbvaló az európaiakénál. Hát sikerült. Nem mintha eddig kételkedtem volna benne, de most már tárgyi bizonyítékom is van. Aztán persze, hogy a történelem előtti idők titokzatos, megmagyarázhatatlan leletei a legizgalmasabbak (Nan Madol és társai). Én ugyan utálom a trópusi meleget, de a bazaltból épült mesterséges szigetekért vagy Taga király palotájának romjaiért mindent. Ha nyerek a lottón.

És akkor még meg se említettem, hogy hány és hányféle embernek állít emléket a kötet, az atomkísérletek következtében leukémiában meghalt rongelapi fiataltól kezdve a dzsungelben rekedt japán katonán keresztül a mikronéziaiakért élő jótékony amerikaiig. Hogy már megint eszembe jusson ez is.

Szóval rendkívül informatív, szinte túlzsúfolt könyv ez, lassú, beosztott olvasásra való, mert egyben túl tömény. És elég sok más könyve is megjelent a szerzőnek magyarul.

Én pedig kisebb ismeretterjesztő írásokat is összeállítottam a segítségével, itt olvashatók: 

Mikronéziai hajóstérkép

Sakauivás és táncevező

* Na jó, azért ebben az is közrejátszott, hogy ötven forintba került egy kiárusításon. 
** Egyébként a hagyományos ünnepeik alkalmával de.
*** Mármint leírva maradandó, és ma is olvasásra érdemes. Hogy látni meddig fogjuk ezeket a helyeket, az más kérdés, bővebbet ld. „globális felmelegedés” címszó alatt. :(
**** „Amikor Mikronéziában megismerkedtem ennek a „lázadásnak”, a tizenhat karú csillagok abnormális elszaporodásának elképesztő történetével, szükségszerűen újra és újra eszembe jutottak Čapek szalamandrái. (A szerző Karel Čapek: Harc a szalamandrákkal című utópista regényére utal – a fordító megjegyzése.) Lehetséges, hogy hamarosan valóban azt kérdezzük majd: felfalják vagy nem falják fel a támadó Acanthasterek a mikronéziai szigetek élő korallzátonyait? És ha az utolsó szálig elpusztítják a korallpolipokat, és amennyiben ez bekövetkezik, összeomlik a polipok halott vázából, a fehér csontvázakból keletkezett gát, ki és mi ellen irányul majd a tengeri csillagok támadása?
Milyen különös, mennyi változáson át érvényesülő szörnyűség! Az atomrobbanás melléktermékei a légkörből alászállva belemerülnek a tengerbe, ahol – talán – megváltoztatták a tengeri csillagok mohóságát és szaporaságát, majd ezen az újabb átalakuláson átesve, feljönnek a tenger mélyéről, és támadást intéznek a föld ellen. Az Emberek Földje ellen!” (289-290. oldal)

Ezt 2018. október 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Miloslav Stingl cseh néprajztudós könyvét olvasom.

„A szent kövön” című fejezetben mesél egy jelentős ponapei (ma Pohnpei a sziget neve) ünnepségről, a sakau-ünnepről.

Mivel Ponape öt királyságra oszlik (ma is), ő pedig azt az ünnepet látta, amelyet a Nett nevű királyságban ülnek meg, mesélni is erről tudott. A mai napig hasonló módon zajlik az ünnep, hamar megtaláltam a YouTube-on. Az első öt percben látható mindaz, amiről Stingl mesél.

Először megfelelően kikészítik a káva nevű növény gyökerét: széttörik, majd „az egyik netti előkelőség hibiszkuszrostba burkolja azt. Ráönt egy kevés vizet, és a hibiszkusz-'kendőt' összecsavarja, ahogy valamikor a fehérneműt csavarta édesanyám.” Pontosan így történik a videón is. Aztán „a szétzúzott gyökeret a kókuszedény fölé tartják, amelybe a 'kendőből' belefolyik a becses ital [a sakau] első pár cseppje. A gyökeret újból, majd még egyszer, harmadszor is összenyomják, amíg az első sakau-csésze (puel en sakau) meg nem telik.” Elsőként a király iszik, a következő poharakat előkelő férfiak, nők kapják, majd természetesen a megtisztelt vendég is.

A mai napig, ahogy a videón látni.

Majd következik a hagyományos tánc, amelyhez a táncosok nagy része leül. „Az első sorban – sapei – ülő lányok a táncdal ütemének megfelelően csak a fejüket ingatják. A második sorban – dokiie – elhelyezkedő leányok kicsiny táncpálcáikkal a tánc ritmusát követve megérintik szomszédnőjük testét, illetve pálcáikkal az ölükben tartott deszkalapon kiverik a dal ütemét.
A férfiak az első sorban – uen – ütemesen mozgatják a karjukat. Távolról leginkább az utolsó sor, a táncosok kepirnek nevezett negyedik sora tetszik nekem. A fiatal férfiak a dal üteme szerint szép evezőket lengetnek a kezükben. Tulajdonképpen nem valóságos evezők ezek, hanem csak a táncoknál használt díszevezők. A táncevezőket – palil en kepir –, amelyeket a kenyérfa fájából faragnak, gazdag ornamens díszíti. A kivájt részeket fehér mészkőfestékkel töltik ki. Az evező többi részét feketére mázolják. A leggyakoribb díszítőminta egy kis háromszög, amelyet százféle módon faragnak ki.”

Ezt látnom kellett. Aki a háromszög köré egész alternatív világot alakított ki, az nem hagyhat ki ilyesmit.

És tényleg! A videón is látszik, a fenti képen még jobban: így néz ki a mikronéziai táncevező.

Ezt 2018. szeptember 17-én írtam.

Újraolvasás vége.

El nem mondhatom, mennyire büszke vagyok magamra, hogy az én öt csillagomtól mászott fel a Molyon 74%-ról 75%-ra ez a kicsi csoda.

Megértek mindenkit, aki lecsillagozza/lepontozza: ehhez nem elég a türelem. Ehhez vadonatúj olvasási stratégiát kell kidolgozni.

Mindenekelőtt tessék tudomásul venni, hogy a Bolond Istók című mű, az nem Bolond Istókról szól. Pont. Mihelyt ebbe sikerült belenyugodni – és miért ne sikerülne, végül is mennyivel erősebb szál köti az olvasót az életében nem látott címszereplőhöz, mint bármely más tárgyhoz, amelyről a mű szólhat, és amelyet az olvasó szintén nem látott életében, és különben is, tán szerződést írtunk alá a költővel, hogy annak kutya kötelessége arról írni két éneket, aki a címben szerepel??? –, szóval ha ebbe sikerült, hát akkor mindjárt eggyel közelebb került a befogadó a műhöz. 

Hogy akkor miről szól? Na, EZ a jó kérdés.

Mit tudom én. Ez meg a jó válasz. Mér, mondta valaki, hogy én értem, amit olvastam?

Szerepel benne Istók – úgy is, mint Katalin –, és még csak azt se lehet mondani, hogy mire megszületik, oly hosszú idő telne el, mint a Tristram Shandyben. Nem, annyi idő azért nem. Mondjuk, ha azt vesszük, amennyi idő eltelik addig, míg kiderül, hogy megmarad-e, meg amíg a keresztelőre is eljutnak… hát akkor közelítjük a nagy angol elődöt. Addigra már színre léptek a következők: item: egy hajnali ég, item: egy dagasztóteknő (tésztával), item: egy leányanya, item: egy szívinfarktus, item: egy kancsó pálinka (ez rövidebb idő alatt ivódik meg, mint amennyi a keresztelőig eltelik). Kitérőből, abból sok van. Random mód elszórt, öntükröző effektusokkal megbolondított költői képekből és intertextuális utalásokból még több. Keserű, mégis szeretetteljes humorból, abból a legtöbb.

Nem spoilerezek többet, a történet úgyis elég soványka. Kárpótol érte a fent említett humor (aki szereti ezt a fajtát), no meg azt a pár versszakot szétfeszítő elképesztő nyelvi zsenialitás. Franc se tudja, mi ez. Elbeszélő költemény, hosszúra sikerült lírai indarengeteg, versbe szedett felfordult filozófia? Hogy mestermunka, az tuti, tessék megnézni csak a versformáját: hibátlan oktávák, tudta a bácsi, hogy mi a jó. Tanulmányt is írt róla. Ezt meg elkezdte magyarra fordítani.

Azért egy pontot majdnem levontam a második énekért, amelybe az elsőhöz képest jóval kevesebb szorult a mondottakból. Sajnálatból, elérzékenyülésből viszont több, és szerintem nem áll jól neki.* De nem vontam, mert a rövidlátás megéneklésétől még én is meghatódtam, két évvel ezelőttig érintett lévén.

De jó bolondunk (ebben is bolond)
Mélyen tudott érezni s melegen,
Szeretni embert – és szeretni hont.
Melyből pedig, az éltető egen
Kivűl, sajátjának semmit se' mond,
Legtöbbször azt is nézi üvegen:
Mert őfelőle már az volt megirva,
Hogy, míg csak él, bámuljon a papirra.

Meg azért se vontam, mert így is sokkal mélyebben áll, mint ahogy megérdemelné. Pedig nem is kötelező olvasmány.

* SPOILER Klárcsika elítélését nehezen viseltem – neki bezzeg nem jut szeretetteljes humor, pedig de megérdemelné –, és abban se vagyok biztos, hogy Istók ars poeticája a mesterhez méltóra sikerült. Bár persze nem tudhatom, hogyan folytatta volna a mester, lehet, iróniát kéne látnom abban az ars poeticában is. 

Ezt 2018. október 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

XI. századi bizánci történelem egy öreg középkori apáca tollából. Ki az, akinek nem dobban meg ennek hallatán a szíve? 

Akárhogy forgatom, erre nem lehet tíz pontnál kevesebbet adni, mert amit levonhatnék, azt magamtól vonnám, nem Anna Komnénétól. Esetleg szegény Passuth Lászlótól, hogy ha már hozzáfogott a fordításhoz, miért hagyta abba a negyedik fejezetnél.

A tény tény marad: ők mindent megtettek. Nem az ő hibájuk, hogy olyan irtózatos nehéz ez a szöveg. Hanem az enyém, mert a könyvben említett személyeket, eseményeket, városokat és különösképpen a politikai szakkifejezéseket oly vastag ködréteg választja el az agyamtól, hogy ha palacsintát tudnék olyan vastagot sütni, bekerülnék a rekordok könyvébe.

Aki hozzá szeretne fogni a könyvhöz, annak számára jó tanács: ha annyit tudsz Bizánc középkori történelméről, hogy 1. volt neki olyan, 2. jó sokáig tartott, 3. a Keletrómai Birodalom székhelye volt, és Konstantinápoly névre is hallgatott (végre valami érdemi információ!!!), 4. valamelyik Konstantin császár szórványemléket írt a magyarokról (illetve ő még nem tudta, hogy az szórványemlék, becsületszavára azt hitte, politikai szakmunka), 5. Várkonyi Nándor marha érdekeseket írt róla valahol itt – na, ha ennyit tudsz, akkor művelődjél, mielőtt hozzáfogsz!

Esküszöm, az első harminc-negyven oldalon határozottan az volt a benyomásom, hogy alternatív történelmi regényt olvasok. Ilyet, ni. Amelyikben római légiók menetelnek görög parancsszavakra, viking zsoldosokat fogadnak kelta ellenség ellen, közben meg jönnek a besenyők.* Ez így tökéletes is lett volna, ha Komnéné is úgy ír, mint Dukaj, hogy a figyelmes olvasó azért ennyi idő alatt egy kicsivel jobban tudjon tájékozódni, mint az elején. Nem úgy ír. És az olvasó nem tud. Komnéné úgy ír, mint egy normális középkori történész: amit ismertnek vesz, azt utalásszerűen se magyaráztatja el még egy mellékszereplővel sem. A felénél már zúgott a fejem, képtelen voltam követni, ki milyen rangban van, kinek alá- és fölérendeltje, melyik város falán belül vagy kívül tartózkodik, kitől fenyegeti veszély, és úgy általában hogy hívják egyáltalán.** 

Az az egy legalább tiszta, hogy Alexiosz a tökély megtestesítője. Kicsit se elfogult vele a lánya, á, nem. Az vesse rá az első követ stb.

A jellemzések amúgy rendben vannak, a harcmodor leírása (amennyit megértettem belőle) érdekes, a csaták izgalmasak (csak azt nem mindig tudtam követni, miért törnek ki), a nézőpont egész tárgyilagos (kivéve, ha jelen van Alexiosz), a politikai manővereken (miután felfogtam őket) nem is látszik az az ezer év, nyugodtan letagadhatnának belőle. Élvezetes, színes-szagos tabló egy rendkívül bonyolult világról, olyan stílusban elbeszélve, amelyik majdnem eposzt csinál a történelemből. Nagyon-nagyon érdemes akár több olvasásra is, köszönjük szépen a kiadónak, hogy előásta a Passuth-életműből. Meg Cseh Gabriellának, hogy elhozta nekem Szolnokra. 

Csak én vagyok hozzá kicsi.

Talán majd ha túl vagyok Mutafcsieva verzióján, többet megértek belőle.

* Sőt: mi is jövünk! Úgy hívják benne a magyarokat, hogy dákok. Ezt még fel kell dolgoznom. 
** SPOILER Mélypont: ravasz és ügyes cselekedetként aposztrofálja az elbeszélő, hogy X idejében bezárta Y-t a lakosztályába, kulccsal,*** majd fél oldallal később Y gond nélkül megjelenik a színen, és még csak feszítővas sincs nála.
*** Legalább most már tudom, hogy a XI. században már létezett rugós zár…

Ezt 2018. október 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Nna, csak fölment kilenc pontra. Többet nem adok. Juszt sem.

Diákként nem értettem, hogy mitől komédia. Pedig még meg is néztem színházi felvételen, színészóriásokkal, az néha tényleg vicces volt, de valahogy nem tudtam nevetni rajta. Most se tudok. Csakhogy most már nem is hiszem azt, hogy ennek viccesnek kéne lenni, és attól lenne jó. Vagy hogy attól lenne komédia. A komédia sajnos nem mindig mulatságos, bőven elég, ha nevetséges helyzetet teremt. A végkifejlet pedig túl keserű volt nekem diákként ahhoz, hogy legalább attól feloldódjak. Most még keserűbb.

Persze gusztus dóga, hogy kinek tetszik az olyan komédia, amelyik kinevet. Amelyik fölülről szemléli a világot, és kigúnyolja annak visszásságait: jelen esetben az álszentséget és a hiszékenységet. Amelyik rombol. Nekem nem tetszik. Nekem a felvilágosodás kori klasszikus komikus művek „amblokk” nem tetszenek. Még akkor sem, ha olyasmit rombolnak, ami megérdemli. Túlságosan sok rokonszenves embert temet(ne) maga alá az a rom. Ja, és a Tartuffe ráadásul még azért sem tetszik, mert nagyon, de nagyon rosszul esik, ahogy elbeszélnek egymás mellett a szereplők. Mintha fal volna közöttük, mintha nem is beszélnének egy nyelvet. A vége felé már majd megbolondulok, annyira kétségbeejtő a megértés hiánya. Azért kerül olyan sok agresszióra utaló megjegyzés a szövegbe – ezek között az emberek között másféle kommunikáció már nehezen képzelhető el, mint a verés.

Most azért kap mégis négy és fél csillagot, mert ott vannak azok a rokonszenves emberek. Akik elképesztően hűségesek Orgonhoz. De MIT ESZNEK rajta?! Mit tud ez a lehetetlen alak, hogy azok sietnek elsőként a segítségére, akiket a legkegyetlenebbül sért meg?! Mert az nem igaz, hogy ha nincs a közelében Tartuffe, akkor normális. Akkor se az. Zsarnok, aki magától értetődőnek tekinti, hogy minden családtagjának azt kell csinálnia, amit ő mond, és azt gondolnia, amit ő gondol. Tartuffe kihozza belőle a legrosszabbat, de az a legrosszabb ott van Tartuffe nélkül is. Nem is olyan mélyen.

Meg azért, mert – amit korábbi olvasásokkor soha nem vettem észre – ott van sok-sok apró elem, amelyek a mai napig nem vesztették aktualitásukat, pontosan olyan előjellel, amilyet ma kapnának. Ezen most nagyon komolyan meglepődtem. A darab olyan viselkedésmódokat, megjegyzéseket ábrázol komikusként, tehát elítélendőként, ami ma is az. És még azt gondoljuk, hogy mi találtuk fel a spanyolviaszt.* Ennek ellenében azt ábrázolja helyes, követendő példaként, amit még mindig annak tartunk. És akkor még meg sem említettem, hogy ebben a darabban szerepel a világirodalom legklasszabb mostohaanyja. Na jó, a három legklasszabból az egyik.** Pedig hendikeppel indul, mert sokkal fiatalabb a férjénél, kb. annyi idős, mint a férje felnőtt gyerekei, és mégis jó anyjuk tud lenni. És ehhez még csak az sem kell, hogy lemondjon arról, hogy saját élete legyen. Van neki az is.

És na jó, azért is jár a darabnak még egy pont, mert azon a részen tényleg jót lehet röhögni, hogy Tartuffe szerint bűnös vágyakat gerjeszt, ha látja Dorine dekoltázsát, Dorine szerint meg Tartuffe ruha nélkül se gerjesztene semmilyen bűnös vágyat. 

Viszont a vége keserű.***

* SPOILERes példák: Pernelle azért kárhoztatja a menyét, mert csinosítja magát annak ellenére, hogy már megvan a párja. Pernelle a darabban kinevetendő. A nők egyáltalán nemcsak akkor lehetnek csinosak, ha tetszeniük kell valakinek, értem? Vagy: Orgon Tartuffe-höz akarja adni a lányát, bár tudja, hogy az mást szeret. Orgon jól pofára esik ezzel a házassági tervvel, Dorine pedig elmagyarázza, hogy a szülői kényszerből kötött érdekházasság legalizált prostitúció. Nem így, hanem jambusokban. Vagy: Tartuffe udvarolni kezd Elmirának, mire Elmira legyint és nevet (őneki ad igazat a darab), Damis jól fölhúzza magát és botrányt csinál (lesz is baj belőle). Vagy: Azt, hogy a nők részéről a visszautasítás akár igent is jelenthet, Elmira mondja ki – és ebben a percben az egész nézőtér és az elrejtőzve figyelő férje is tudja, hogy Elmira hazudik. Akkorát, mint a Himalája. Vagyis oda helyezi el ezt a marhaságot, ahova való. És még sorolhatnám éjfélig.
** Azért erről se feledkezzünk meg. Amelyikben ilyen dumája van a mostohaanyának: „– Nézz csak meg most engem, Armi – húzta magához anya. – Én bizony egy csöppet sem vagyok hamis, inkább nagyon is igazi, és amennyire tőlem telik, igazi anyád is leszek. És ha ezután valaki megpróbálja telebeszélni a fejedet azzal, hogy nem vagyok az igazi anyád, hát csak mondd azt néki, hogy több, mint hetvenkilós vagyok, és aki ilyen súlyos, az nem lehet nem igazi!”
*** SPOILER Annál keserűbb, minél jobban hízeleg a királynak. Hát Istenem, előadás utáni nap is kellett enni meg lakni a társulatnak valamiből. De pusztán az, hogy erre a helyzetre más megoldás nincs, megszüntet minden mulatságot. Ez is valami.

Ezt 2018. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Afrika irodalma, még mindig. A mágikus realizmus még hiányzott a palettáról,* most rákerült az is. Hogy féltem ettől a könyvtől. Hónapokig csak kerülgettem. Aztán néhány óra alatt elfogyott. Nem mintha olyan könnyű holmi volna. A gyorsaság inkább a stílusnak köszönhető. Az íróénak is, meg a fordítóénak is.

Azt hiszem, Couto az első mozambiki író, aki bekerült a nemzetközi könyvpiacra. Különösen a regény második felét olvasva nagyon-nagyon örültem, hogy éppen így történt. Nemcsak az én ízlésemnek felel meg ez a regény, hanem általában véve is rendkívül fontos, hogy létrejött, hogy hangot kapott, hogy nemzetközi visszhangot kapott.

Megrázó, csúnya történet társadalmi elnyomásról, lélektani elfojtásról, emlékezésről, felejtésről, sok-sok keserűségről, gonoszságról, szenvedésről. Egymásnak átadott szenvedésről. Amikor az egyik embert meggyötri a másik, és ezért jogosnak érzi, hogy ő meggyötörjön egy neki kiszolgáltatott harmadikat. Amikor az egyik nemzedék a másiknak adja tovább a családi terhet. A sor soha nem ér véget. Az állam függetlenedése meg nem egyenlő a lakosok (nem ám polgárok, mert nem mind teljes értékű polgár!) szabadságával. De nagyon nem. Ja, és amikor egy háború után az emberek szeretnének visszatérni a régi, biztonságos állapotokhoz, akkor időnként ki tudnak derülni olyanok, hogy azok a régi állapotok nem mindenki számára nyújtottak olyan hú, de nagy biztonságot… vagy mit is beszélek. Dehogy derül ki. Arról, hogy a háborún kívül is léteznek, mindig is léteztek kiszolgáltatott emberek, beszélni sem illik. Nem is igaz. Meg sem történt. Hogy képzelem egyáltalán, hogy eszembe juthat ilyesmi.

Jó szöveg, na. Váltott nézőponttal, összetett szereplőkkel, bonyolult viszonyokkal, darabokra tört kommunikációval, gyakran sehová nem tartó mozgásokkal, labirintusszerű világgal, amelynek szigorúan meghatározott játékszabályai vannak, és kegyetlenül megkapja a magáét, aki a legkisebbet is megszegi.**

Úgy van: ezt a vallomást a mágikus realizmus nyelvén lehetett a legjobban elmondani. És egyetértek Kuszmával: az már magában indok ennek a könyvnek a létezésére, hogy egy (természetesen mozambiki születésű) fehér férfi hangjára volt szükség ahhoz, hogy a történet elmondódjon. A kiadványért pedig külön kalapemelés a kiadónak. Szép, a könyvhöz illő borító, puha lapok, olvasóbarát méretű betűk, sajtóhibát meg nem találtam.

Egyetlen okom van a pontlevonásra: annyira gyorsan olvastatja magát a szöveg, hogy attól félek, pusztán ettől nem lesz maradandó a hatása. Pedig megérdemelné, mert olyan felismerések fogalmazódnak meg benne, amelyeket én így soha a büdös életben nem tudtam volna elmondani. 

* Értve ez alatt a mai értelemben vett mágikus realista regényt. Mert korábban is volt a listán már kettő (Lesotho és Mali), de azok hivatalosan nem számítanak annak. Mindkettő olyan régi, hogy a szerzőnek fogalma se lehetett, mi fán terem az a García Márquez, ők csak néphiedelmeskedtek, aztán pár évtizeddel később az olvasó csak les, hogy mi jött ki belőle. Nem kellett ezeknek Latin-Amerika, feltalálták maguktól.
** SPOILER Például véletlenül átmegy ott, ahol nem kéne. Nem mintha bármit megrongálna, csak nem kéne. Az a játékszabály. Aki átmegy, felborítja a világrendet, értem? Mert a világrend fenntart és támogat. Csak nem mindenkit. Vagy mit is beszélek. Persze, hogy mindenkit. A szabályszegőnek is úgy jó, ha megbüntetik. Különben nem érezné biztonságban magát.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. szeptember 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Egy 68%-on álló magyar nyelvű könyv eredetije: tízből kilenc pont.
Az ilyen pillanatokért érdemes nyelveket tanulni.*

Sose vonzott a kemény krimi meg a noir,** több okból.
Például olyan nyomasztónak, aljasnak, piszkosnak, büdösnek tudja ábrázolni a világot, amilyet én dokumentumregényben elviselek, mert tájékozódni, azt kell, az fontos, de engedtessék meg nekem, hogy a péntek esti kikapcsolódásomban ne azt akarjam nézegetni.
Aztán közelebb is áll hozzám a klasszikus krimi elmejátéka, mint a lövöldözés. Horogütésekről csak akkor szeretek olvasni, ha közben José, a pincér alszik egyet álltában.
Továbbá mélységesen tisztelem az olyan embereket, akik kiszámíthatónak minősítik egy-egy kemény krimi végkifejletét, de én még akkor se értek mindent, mikor a detektív odaáll és megmagyarázza, nemhogy előre ki tudnám találni. 
És akkor még az idegesítő femme fatale-okról nem is beszéltem.***
Háromszoros hurrá zserb molytársnak, amiért meggyőzött, hogy ez a Hammett énnekem mégis kell! 

Mint krimivel, jól elvoltam vele, én aztán nem találtam ki a végét, maximálisan elégedett voltam a nagy leleplezéssel.  Mint társadalomrajz és korrajz, nálam kiválóan működött, éppen azért, mert kemény krimi. Ha a világot kaotikusnak ábrázolja, amelyben nem lehet kiigazodni, akkor ennek megfelelően kaotikusnak ábrázolja a bűntényt is, amely leginkább csak kérdéseket vet fel a detektív fejében, és nagyon, nagyon ritkán lehet azokra a kérdésekre választ találni. A fél csillag levonás a végső megmagyarázásnak szól, egyrészt azért, mert túl gyorsan akar túl sok kérdésre válaszolni, a másrésztről lentebb. Az az egy nagyon tetszett a bizonyos megmagyarázásban, hogy a detektív folyamatosan hangsúlyozza: ez nem biztos, hogy így történt, egyszerűen csak ez a legvalószínűbb történet, és bizony lehetnek téves pontjai. Ollllyan korrekt, mint egy filozófiai munka.

„(…) I guess I can put two and two together.”
„Sometimes the answer's four,” I said, „and sometimes it's twenty-two. (…)”

Hogy miért nem zavart az, hogy büdösnek, aljasnak, piszkosnak ábrázolja a világot?**** Vagy hogy rendszeresen lőnek és verekszenek a regényben? Hát ugyanazért, amiért Joséról, a pincérről is szeretek olvasni: a humoráért. Ez a Hammett, ez egy zseni.

„I got to talk to you,” the man with the gun said. „That's all, but I got to do that.” His voice was low, rasping. I had blinked myself awake by then. I looked at Nora. She was excited, but apparently not frightened: she might have been watching a horse she had a bet on coming down the stretch with a nose lead.
I said: „All right, talk, but do you mind putting the gun away? My wife doesn't care, but I'm pregnant and I don't want the child to be born with –”

Ha a többi regénye is ilyen stílusban van megírva, akkor rajongó leszek. Nem a sírvaröhögős, hanem az oldalakon keresztül faarccal abszurd marhaságokat odamondogatós fajta, amelyiktől az ember magában mosolyog, és néha szeretne visszaszólni Hammettnek, hogy na idefigyelj, öreg, tudod te, mi az, hogy kék és gurul? Nagyon rosszul sikerült piros kocka. Bocsánat. És hát ehhez a fajta humorhoz nagyon kell a nyelv. Ezt ha elszúrja a fordító… hát akkor lemegy a regény százaléka 68-ra. 

(Nyelvtanulóknak: A nyolcvan évvel ezelőtti amerikai szleng nagyon fel tudja adni a leckét. Intenzív szókincsfejlesztésre tessenek számítani. Aki felsőfokúra készül, az vegye a kezébe.)

A másik, amiért szerettem a könyvet, az a Charles házaspár. Elég meglepő, hogy tizenöt év van köztük, mert egyébként abszolút egy szinten vannak. (Majdnem) mindent együtt, összhangban csinálnak, beleértve az ivást, a nyomozást és a gyanúsítások központjában álló rettenetes család profi kezelését. Közben meg olyan poénokat mondanak egymásnak, sőt olyan gorombaságokat vagdalnak egymás fejéhez, amilyeneket következmények nélkül csak azok engedhetnek meg maguknak, akik között tényleg tökéletes az összhang. Akik nemcsak házasok, hanem barátok és szövetségesek.*****

I don't see how any detective can hope to get along without being married to you, but, just the same, you're overdoing it.

Ebben a kemény krimiben igen kevés sablonkarakter lelhető föl, és azokat se látjuk három oldalnál több ideig. A mindkét nembeli fő- és mellékszereplők oly tisztességesen ki vannak dolgozva, hogy mellettük a cselekmény már-már érdekességét veszíti. 

Nna. Hammett részemről belépett az újraolvasható krimiszerzők sorába.

* Na jó, nemcsak az ilyen pillanatokért. 
** És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felháborodásomat fejezzem ki, amiért Chandler regényei közül négy, Hammettéi közül három szerepel az 1001-es listán, Christie meg – a klasszikus avagy modern krimi műfajából – összesen EGY regénnyel képviselteti magát. Sayers is csak kettővel. Tessék már ezt az egyensúlyproblémát helyre tenni!
*** SPOILER Párbeszédem egy régi jó barátnőmmel a Hosszú álomról: Én: „Van benne két naaaaaagyon összetett női karakter, az egyik szőke, a másik fekete, az egyik a végzet asszonya, a másik gyermeteg.” Ő (szarkasztikusan): „Gondolom, a szőke a gyermeteg.” Én (ugyanúgy): "Hogy találtad ki?! Fantasztikus."
**** Megj.: Ettől még nem lesz ám valóságosabb ez a világ, mint St. Mary Mead. Ettől még Hammett nagyvárosa is fiktív világ marad. A hitelesség felé és a szennycsatornába vezető út nem ugyanaz, csak hasonló.
***** SPOILER És itt jön a „másrészt”: mi a fenének kellett pont a végső magyarázat idejére puszta hallgatósággá redukálni az asszonyt? simán benne lehetett volna a felfejtésben is.

Ezt 2018. szeptember 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége.

Ki is mondogatja a Molyon mindig, hogy nincs jó magyar disztópia? :) Itten az ellenpélda. No jó, ez sem tökéletes. A benne ábrázolt világ viszont (szerintem) eredeti és kiváló alapötletre épül, alaposan ki van dolgozva, (majdnem) minden eleme illik a többihez, és éppen eléggé hátborzongató. Megérdemli a helyét a 303 magyar regény között.

Bennem most is azt a benyomást keltette, amit első olvasáskor, még egyetemista koromban. Éppen pszichoanalízis-szemináriumra jártam, úgyhogy nem sokat kellett törnöm a fejemet azon, miért ábrázolja a regény a tökéletes (?) szabadság világát a szenvedés és pusztulás világaként. Hogy mitől lesz a boldog emberek városából lidércnyomás. Vagy fordítva: hogy lehet, hogy egy olyan lidércnyomásos helyen, mint X.*, boldog emberek élnek.

A jelszó (szerintem) a halálösztön. Hogy létezik-e olyan vagy sem, azt (szemináriumi emlékeim alapján) nem nagyon lehet eldönteni, de Freud meg volt győződve arról, hogy a világot kormányzó nagy erők közül ez az egyik. Talán még fontosabb is annál, amely a szerelem és az élet felé hajtja az embert. Ez veszi rá az embert, hogy háborút indítson (illetve önkéntesen részt vegyen benne), hogy látványosságnak tekintse mások szerencsétlenségét (katasztrófaturizmus, nyilvános kivégzések stb.), hogy horrorfilmet nézzen, vagy hogy bemenjen a színházba, ha tragédiát adnak. Ha Déry olvasott Freudot (márpedig nehezen tudom elképzelni, hogy ne olvasott volna), akkor igen jó érzékkel választotta ki éppen ezt a késztetést a disztópiája számára. Aztán ráépített egy egész várost, omladozó házakkal, végzetes tömegközlekedéssel, nagyon kevés élelemmel, szélsőségesen kellemetlen időjárással, a pillanatnak élő lakókkal. Egy olyan várost, amelyben mindenki a saját belső késztetéseinek megfelelően – ebből következően boldogan – élhet (csak nem túl sokáig), és ahol az a legsúlyosabb bűn, ha a másik embert a személyes szabadságában korlátozzuk. A regény minden helyszíne, minden helyzete, a szereplők minden megnyilatkozása illik ehhez a gondolati háttérhez.**

Kivéve persze a címszereplőt, a rejtélyes G. A.-t. Akivel nem igazán tudok mit kezdeni. Az világos, hogy határhelyzetben áll: nem tartozik oda, ahol született, de X.-ben sem talál otthonra. X.-en kívül különc, X. lakóihoz meg úgy viszonyul, mint egyetlen normális ember az őrültekházában, miközben tulajdonképpen maga se nagyon tudja, mit akar. Mivel az ő nézőpontjából látjuk a várost és lakóit, tulajdonképpen felhívja a regény az olvasót, hogy azonosuljon vele – hát ez számomra több okból is túl nehéz feladatnak bizonyult. 1. Nő vagyok. 2. Nem fogom fel, hogy miért kéri számon X.-en folyamatosan a „külföld” gondolkodásmódját. 3. Nem szeretem a szarkazmust.***

Szóval G. A. éppenséggel nem illik se X.-be, se a regénybe, de végül is mitől illene? Ő inkább csak ahhoz kell, hogy elinduljon valamiféle cselekmény ebben a fura szabadságmániás világban, és az olvasónak legyen mitől összecsinálni magát. A túlírtság meg nemcsak az ő hibája: főleg a regény vége felé a mellékszereplők állandóan ismételt eposzi jelzői is kicsapták nálam a biztosítékot, és el nem mondhatom, milyen erővel hajtottak kifelé X.-ből. Ami végül is nem is olyan nagy baj. 

Szóval aki magyar disztópiát keres, átgondoltan felépített háttérvilággal, és az élvezetért cserébe hajlandó egynémely terjengős monológokat is olvasni, akkor nem is kell tovább mennie, itt ez a klasszikus, és még kihívásokat is le lehet tudni vele.

* Azóta is mindig X. jut eszembe, ha forró nyári napon sivár építkezési területre vagy akár csak fátlan nagyvárosi utcába tévedek. Jáj.
** SPOILER Első hiba a készülékben, amelyre bármely mai fantasyolvasó felhívta volna Déry figyelmét, ha a hatvanas években léteztek volna mai fantasyolvasók: ha a város lakói nem érintkeznek a külvilággal, a városban pedig nem él meg se növény, se állat, akkor mégis honnan szereznek élelmiszert? Mert nyilvánvalóan nem szintetikus kaját fogyasztanak.
*** SPOILER Ha egyszer G. A. rendkívüli fáradság és szenvedés árán jut el X.-be, tehát tudja, hogy ez a város mennyire élesen elkülönül a külvilágtól, akkor miért gondolja, hogy ott a kintiekhez hasonló viszonyokat fog találni? Ha arra számít, hogy ott a kintiekhez hasonló viszonyokat talál, minek megy oda, miért érdekli egyáltalán? Amikor egész más viszonyokat talál, miért háborodik föl? És amikor fölháborodik, mi a francért nem hagyja ott a várost? Annak a szarkasztikus stílusnak pedig, amelyet akkor használ, ha a szülőföldjéről beszél, egyszerűen nincs értelme. X. lakói nem fogják fel a szarkazmust, mert nem ismerik a külföldet, a „külföldiek” viszont nem hallják, szóval az egyetlen személy, aki érti G. A. szavait, az G. A.**** Akkor meg – gondolom én, az olvasó – minek kéne odafigyelnem rá? Nem igényli a figyelmet, elbeszélget magában…
**** SPOILER Második hiba a készülékben. Ráadásul nagyrészt éppen a „külföld”-ről szóló hosszadalmas monológok tehetnek a regény túlírtságáról. Ezeknek legalább a felét ki lehetett volna hagyni.

Ezt 2018. szeptember 22-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.

Tisztességesen megírt Jókai-regény, a kisebbik fajtából. Receptre készült.

Végy 2 db szomorú sorsú árva gyermeket (a fiú legyen bátor, a lány beszédes és sírós, több személyiségjegy nem is kell nekik), 1 db hőslelkű és gyönyörű hölgyet, 1 db undorító kinézetű sötét gazembert, 1 db mocsok áruló barátot és 1 db hasonló kaliberű feleséget, valamint adj még hozzájuk humorforrásként szolgáló mellékszereplőket (vén hűséges szolga vs. ifjú divatmajom szolga – na, melyik tartozik a jóhoz, melyik a gonoszhoz? kitaláltátok! –, civakodó nemes urak, pipogya fejedelem stb.), és természetesen csoportosuljanak mind egy angyali lelkű, torz testű, melankolikus férfi köré.

Főszereplő tulajdonképpen nem is kell. Vadregényes tájak viszont abszolút szükségesek, rövid és dinamikus leírások céljaira, amelyekbe némi irónia is nyugodtan belefér. Kell még egy-két fordulat, egy pillanatok alatt megfejthető rejtély, és némi szerepcsere semmiképp sem árt. Kész is a jó és a gonosz harcának ötszázhuszonhatmilliomodik változata.

Őszintén nem értem, miért adtam én erre kezdő moly koromban, újraolvasás nélkül, tehát pusztán az emlékeim alapján három csillagot. Pont az ilyeneket szerettem tinédzser koromban.

Jó, hát ez tényleg másod- vagy inkább harmadvonalbeli, ennél sokkal jobb kalandregényeket is összehozott a bácsi öreg korában (ez még az ötvenes évekből való). De a három csillagnak megfelelő hat pontnál több jár neki. Főleg Katalin asszony miatt.*

A történelmi háttér persze hagy maga után kívánnivalókat (őrölt paprika mint általánosan elterjedt magyar fűszer a XVII. században, ne má'), a sztori meg a faék bonyolultságával dicsekedhet. Az a bizonyos humor viszont itt is megcsillan, az egyik szereplő sorsa pedig romantikusan-horrorisztikusan beteg, szerintem Poe-nak is tetszene. Vonatra vihető, Szolnoktól Budapestig meg vissza pont végigolvasható. Még csak cipelni se kell, fenn van a MEK-en.

* SPOILER Saját kultúráján kívüli férjet választ – figyelem! választ, nem pedig viszik! –, de saját kultúráját és vallását házasságában is megtartja; bátor, büszke, de nem elbizakodott; lelkierővel és ésszel győz, férjének minden szempontból jó társa. Hiányzik még belőle valami? Ja, még jól is néz ki.

Ezt 2018. szeptember 18-án írtam. 

Pontszám: 10/8

A kötet értékéről nincs mit írni. Kincsesláda és kész.

Isten áldja Erdélyi Zsuzsannát, hogy összeszedte ezeket az imádságokat, amelyeknek jószerivel még műfajuk sem létezett, mielőtt ő foglalkozni nem kezdett velük. Több, mint ezer oldal, és ez csak a válogatás.

No jó, távolról sem jut egy imádságra egy oldal: összesen alig (!) több, mint háromszázat válogatott bele, a többi tanulmány/esszé és jegyzet. Erdélyi Zsuzsanna legalább annyira írója ennek a kötetnek, mint szerkesztője. A prózai részekben egyrészt a gyűjtés körülményeiről mesél (igazi hős ez a nő), másrészt minden imát részletesen kommentál, elhelyezi a tágabb kontextusban, vagyis elmagyarázza, milyen más imatípusokhoz kapcsolódik még, illetve megadja a gyűjtés körülményeit, egyes nyelvjárási szavak jelentését, egy-két motívum köré egész kisesszét kerekít, néha pedig kottát is mellékel.

A népi fölfogás szerint az, akinek Isten megadta a gyógyítás képességét, vétkezik, ha nem gyakorolja azt beteg embertársai, netán állatai érdekében. (…) Ezt a tudást ki kellett érdemelni, és megszerezvén, át kellett örökíteni. Isten nevében és az ő átruházott erejével, „pecsétjével” tették rá a betegre a „szép imádságot”, elmondván háromszor, hétszer, kilencszer. S aztán már „nem köll semmi, mint a jó Istennek a segítsége”. A „higgye meg, ez igaz” bizonyosságával, csillogó szemmel beszéltek sikeres gyógyításaikról, és szenvedélyesen elhatárolták magukat a „guruzsmás”, ördöngös, boszorkányos mivolttól. És ez a lényeg, a mély meggyőződésük, hogy nem az ördög, hanem az Isten, a Szentháromság hat általuk.

Erre nem lehet tíz pontnál kevesebbet adni.

Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágját,
Virágja szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Máriát,
Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ Megváltóját.

De NEM ajánlott folyamatosan olvasni. Én megtettem. (Bradbury-kihívás.) Hiba volt. Ha más megteszi, maximum egyet olvasson el naponta, de azt többször is. Amikor már jól benne jár az ember a kötetben, egyszerűen összefolynak a szövegek, az ismétlődő motívumok kerülnek előtérbe, az imák egyedisége elvész, a befogadott érték csökken. Pozitívum, hogy ami még így is ki tud ragyogni a környezetéből, az már tényleg emlékezetessé válik. 

Óh hajnal, hajnal rózsaszínü szép piros hajnal
Kibe Mária nyugoszik
Ur tőle születik,
Világ tőle hadatik,
pokol tőle töretik,
Nap tőle nyugoszik.

Azt nem tudom, hogy Erdélyi Zsuzsannának igaza van-e, amikor azt állítja, hogy ezek a verses imák a középkori magyar népköltészet „maradványai”. (Ha van egyáltalán értelme maradványról beszélni ekkora anyag esetében.)

Fődös orrom, vas a testem,
Acél az én orcám,
Mennyország a sövegem,
lsten az én fegyverem (…)

Azt viszont tudom, hogy így logikus. Ha a XX. század közepén egy nyolcvanéves néni elmond egy szöveget, amelyet pont ugyanazokkal a szavakkal tanult meg tízéves korában egy akkor nyolcvanéves nénitől, akkor hajlamos vagyok elhinni, hogy azt a szöveget jó pár száz éven keresztül fenn tudták tartani ugyanígy. A memória erejét pedig alá ne becsülje senki. Az eposzok énekmondói évszázadokon keresztül tartottak fenn ezzel a módszerrel több ezer soros szövegeket.

Az 1849-ben született nagyanya az ő nagyanyjától tanulta az imádságot, aki a múlt század elején, ha ugyan nem korábban született. Kétszáz esztendő egy ember élőszavas tudásában! És újabb száz és száz esztendők a nemzedéki átadásban egészen a késő középkorig. Az imádság valóban a műfaj legrégebbi rétegébe tartozik, már maga a „vala” használata is erre utal.

Idetartozik még, hogy jelen sorok írója ötéves korában ugyanilyen műfajú (bár sajnos közel sem a kötetbe illően különleges) imát tanult saját nagymamájától. (Aki mélységesen fel lett volna háborodva, ha valaki megmondja neki, hogy az unokájának tanított imának nem minden elemét helyeselte mindenkoron a katolikus egyház.) Az ima pedig a mai napig fennmaradt a családi emlékezetben, a hozzá kapcsolódó anekdotával együtt. És fenn is marad, amíg az utolsót is koporsóba nem teszik közülünk.

Ezt 2018. szeptember 18-án írtam

Pontszám: 10/10