Vergilius újraírva, tisztelve, szeretve, könyörtelenül darabokra szedve, kritizálva, parodizálva, hexameteres prózában, modern szóhasználattal, fájdalmasan, keserűen, tárgyilagosan vagy dühvel, folyamatos rájátszásokkal a magyar történelemre, benne különösen Szabó Magda életére. Hát szóval csak ahogy a profik csinálják.

Megjegyzem, nekem Aeneas azóta nem rokonszenves, mióta rájöttem, miért van a neve előtt a „kegyes” jelző, de hogy egy magyar regény ennyire elintézze, nem gondoltam volna. Komolyan mondom, annak örültem a legjobban, ha éppen őt szabdalták, legalábbis átvitt értelemben. De ha valakinek tetszett a figura, hát ettől a regénytől revideálni fogja az álláspontját, az biztos.

Amikor belefogtam a regénybe, csak az alapötletet, a személycserét ismertem, semmi mást. Így is akartam. Még a fülszöveget se olvastam el. Csak pár hete az Aeneist újra, azért is ugrott előre ez a könyv a várólistámon. Ezzel kapcsolatos tanács az olvasóknak: az is, aki az eposzok olvasását fenntartásokkal szemléli, nyugodtan belefoghat az Aeneisbe, szerintem a legkönnyebben olvasható eposz, legalábbis az általam ismertek közül. Ha erre a könyvre kíváncsi, érdemes is előtte beleásnia magát Vergiliusba. (Persze nemcsak emiatt.) Nem tudom, az eposz ismerete nélkül érthető-e a regény – gyanítom, igen* –, csak az élmény jóval teljesebb, ha minden célzást ért az ember. No meg ha egyenként fölfedezi a különbségeket: a Vergilius által kifelejtett, Szabó Magda által pótolt szereplőket, a megváltozott, sőt fenekestül felforgatott jeleneteket, az eltolódott hangsúlyokat, az egyszerre fantasztikus és realisztikus elemeket. Ezekből van a legtöbb. (Például a lehetetlent (jövőbe látás) magától értetődőként kezeli – de senki nem lesz boldogabb tőle –, a lehetségest (múltba látás) teljes erőből taszítja – mert az ejti a legmélyebb sebet.)

Meg Creusából. Akiből az Aeneisbe a legkevesebb jutott. Ez a kemény, szigorú, nagyon magányos, de a magányából értéket kovácsoló, felelősségteljes, kérlelhetetlen, de nem rosszindulatú reálpolitikus, a sokszorosan traumatizált múltjával, a még sokszorosabban traumatizált jövőjével meg a rákényszerített (?) szerepeivel. Aki, mint az okos lány, el is végzi a (nem) rámért történelmi feladatot, meg nem is. De amit elvégez, az tutira el van végezve, bronzba öntve, kőbe vésve, atombiztosan. Akit aktivitásra neveltek, túlélésre szántak, megsemmisülésre ítéltek – aztán jött „a pillanat”.**

Tényleg fura könyv, nagyon összetett, minden mondata sok-sok utat nyit a könyvön kívülre, életbe is, irodalomba is, szét nem választhatóan. Annyira fanyar, sőt sokszor fenékig keserű még a humora is, egyáltalán nem minden pontján szerettem, de hát nem is arra készült. Úgy keveredik benne a fantasztikum a földhözragadtsággal, ahogy nagyon kevesen tudnak írni. És még a műfaja is annyira egyedi, szerintem nincs más hasonló a magyar irodalomban, de világviszonylatban is ritka, külön nevet kéne kitalálni neki. 

* Azt viszont feltétlenül javaslom, hogy az előszót utószóként olvassátok, ha nem ismeritek az eposzt! Az összes poént lelövi. Ami teljesen rendben is van, aki az eposzt ismeri, az ezek nagy részét már úgyis tudja, és másra figyel, de aki nem, az hadd izguljon. :)
** Ehhez kapcsolódva megjegyzendő, hogy amíg ez a könyv a profilomon szerepelt, én minden áldott alkalommal, amikor ránéztem, elkezdtem dúdolni magamban A tavasz tizenhét pillanata főcímdalának refrénjét. Én nem is értem. :)

Ezt 2018. január 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10