Informatív, hadtörténészi alapossággal megírt szöveg, izgalmas, fordulatos cselekménnyel, pont a megfelelő mértékig kidolgozott szereplőkkel, pergő párbeszédekkel, el nem avuló mondanivalóval.

Tényleg annyira ügyesen van összerakva a könyv, hogy egyik ámulatból a másikba estem olvasás közben. Ebben a kétszáznegyven oldalban mindenre van idő, mindenre van mód. Van benne jellemfejlődés, haditechnikai ismertető, többrendbeli motivációs beszéd és tömeglélektani tanulmány, bajtársiasság, barátság, szerelem, csataleírás (illetve inkább megjelenítés, annyira ügyes), az ellenfél tisztelete, egzotikus táj- és kultúraelemek, no meg pont annyi naturalisztikusan bemutatott brutalitás, hogy az embernek a soha meg nem levő kedve is elmenjen mindenfajta háborútól. De főleg az ilyen sehová nem vezető, testet-lelket megnyomorító, megszokott és szokatlan szinteken és módokon folyó öldökléstől, amelynek mindkét fél kizárólag vesztese lehet.

Csak egy nincs benne: kaland. Arról kb. három oldal után le kell mondania a főszereplőnek is meg az olvasónak is. Sajnos pont annyira kiszámítható a történet, mint amennyire az élet lehet egy ilyen helyzetben: a szereplők veszítenek, veszítenek és veszítenek. Nem feltétlenül ütközetet, sőt, de attól még veszítenek.

Tetszik, ahogyan a regény a két kultúra összeütközését ábrázolja, csatatéren és magánéletben egyaránt. Ami az afgánokat illeti, mindent el lehet mondani róluk, csak azt nem, hogy rokonszenvesek – de mégiscsak a szabadságukat és a hazájukat védik. A makedónok gondolkodása jóval emberségesebb – de akkor is ők az agresszorok, a fene se hívta őket a Hindukusba. Akkor nem emberségesek, ha az ellenség torkát kell átvágni. Ami pedig a királyt illeti, összesen ha négyszer jelenik meg a regény lapjain, de az a négy megjelenés, az olyan, hogy rányomja a bélyegét az egészre. Benne van minden, amiért szeretni és utálni lehet. Katonai zseni, karizmatikus vezető, nagylelkű barát, kegyetlen ellenfél, megalomániás őrült, és annyira kiváló szónok, hogy szemfüles olvasó legyen, aki észreveszi azt is, milyen ügyesen csúsztat, és úgy összességében mekkora ripacs.

Az elbeszélésmódról: Engem aztán nem zavarnak a hosszú leírások, de szerintem ebben a regényben senkit nem zavarnának, mert egyrészt tényleg rengeteg mindent meg lehet tudni belőlük a Nagy Sándor korabeli haditechnikáról és harcmodorról, másrészt kellő ritmusban váltják a történetmesélés szakaszait. Maximum annyira egyhangúak, amennyire egy Kr. e. IV. századi hegyi menetelés az lehet. Nehogy már szórakoztassuk az olvasót olyasmivel, ami cseppet sem volt szórakoztató azoknak, akik átélték. Nekem pont így felel meg, így realisztikus. Ha Pressfield több izgalmat facsarna ki belőle, az már átdobná a regényt a giccs határán. Ja, és az különösen jót tesz a regénynek, hogy a túlnyomó része jelen időben mesélődik. Mintha itt és most történne az egész. Pressfield jó író.

A fordításról: Kellően érzékletes és kellően katonás. Szerintem hibátlanul visszaadja az eredeti stílusát, akkor is, ha kegyetlen hideget, akkor is, ha embertelen gonoszságot, akkor is, ha gyöngédséget, akkor is, ha humort kell érzékeltetni. Két dolog zavart benne: egyrészt az apróbb nyelvhelyességi hibák (szerencsére nem volt belőlük sok), másrészt az, hogy egy ponton átváltanak a szereplők magázódásba. Megvan a logikus oka, hogy miért, csak hát az van, hogy se az ógörögben nem volt magázódás, se a mai angolban nincs, szóval igazából tájidegen elem a szövegben…

A levont pontról: Az van, hogy – legalábbis ami a gondolkodásmódjukat illeti – nekem ezek az ókori makedón katonák kicsit túlságosan mai amerikaiak. Értem én, hogy valahogy befogadhatóvá kell tenni a történetet a mai amerikai közönség számára, meg illik is ez a szereplőkhöz, de azért na. Akkor se Johnnyt meg Jimmyt vitte Nagy Sándor Baktriába.

Ezt 2018. március 17-én írtam. 

Pontszám: 10/9