Nekem ez, vagyis a bejegyzés címe fog eszembe jutni még évek múlva is erről a regényről. Az eleje nagyon tetszett, a felénél viszont majdnem félbehagytam, mert rosszul lettem. Aztán mégiscsak végigolvastam, futottak a sorok, de a regény elejének a hangulata nem tért vissza. Nem azt mondom, hogy nem jó a könyv – azt mondom, hogy én nem szeretem a keserűt, legalábbis ilyen mennyiségben nem.

Zseniális könyv, egy rendkívül művelt nő rendkívüli könyve. Ahogy meg van írva, az a lehető legjobb. Nem lineáris, hanem olyan, mint az emlékezet: állandó ütközési pontokat teremt múlt, jelen, távoli múlt, közelebbi múlt között. Amikor az ember az életét meghatározó eseményekre tekint vissza, nem az elején kezdi és a jelennel végzi, hanem állandóan összekapcsolja az időben egymástól távol eső pontokat. Ahogy ebben a regényben is történik. Nyugodtan rá lehet mondani, hogy többdimenziós, olyan, mint egy építmény az időben, és ez egyszer se téveszti el a hatását. Attól, hogy voltaképpen van egy kétdimenziós történetszála is, amelyhez újra meg újra visszatér az elbeszélő (életesemények nullától majdnem tizennyolc éves korig), csak bonyolultabbá válik a könyv. Én pedig az olyat szeretem.

De a keserűt nem.

Ez olyan volt, mintha valaki szisztematikusan előkeresne minden fájdalmasat a múltból, akár tehetett róla, akár nem, és egyenként mindegyikért újra meg újra lenyelne egy kanál mérget. Aztán a változatosság kedvéért a boldogító pillanatokért is. Egy csepp önsajnálat nem sok, annyi sincs benne, sőt még az olvasó sajnálatára sem apellál – minden sajnálat a Cilié, aki megérdemli, az elbeszélő viszont úgy áll (Cili mellett) a középpontban, hogy véletlenül sem próbálja meg rokonszenvessé tenni saját magát. Ennyi szégyent, szorongást, gyűlöletet, szomorúságot, gyászt – és ennyi szigorúságot azzal szemben, aki szégyenkezik, szorong, gyűlöl, szomorkodik, gyászol – egyetlen könyvben szerintem még életemben nem láttam. A megbocsátás képessége szinte mindenkiből hiányzik, saját magával és másokkal szemben is, a gyötrődés viszont folyamatos. 

A nyolc pont átlagolás: a könyv minősége tíz, az élmény hat.

Innentől SPOILEREK! Én szóltam.

Valahol a regény fele körül kezdtem el gyanakodni, hogy Cili esetleg kitalált személy. A háromnegyedénél már biztos voltam benne. Ott már túl gyakran viselkedett „belső hang”-ként. Bármilyen furcsa, nem éreztem emiatt csalódottnak magam, sőt, ekkor ment fel két és félről három csillagra az élmény. Nem a magam eszétől jöttem rá, volt előzménye: az utóbbi három hónapban olvastam ugyanis egy másik olyan könyvet is, amely Szabó Magdától tökéletesen függetlenül ugyanezt a főszereplő-kettőzést alkalmazza, úgyhogy más olvasókkal szemben helyzeti előnyöm volt. De nem akarok még jobban spoilerezni, nem árulom el, melyik volt az. 

Ezt 2015. július 24-én írtam. 

Pontszám: 10/8