Ritkán értékelek verseskötetet, és ezzel különösen nagy gondban vagyok, mert egyáltalán nem az én világom. Azt nem bántam meg, hogy elolvastam, azt sem, hogy megvettem, de ettől még nem az én világom.

Az elvontsága engem nem taszít, valahogy zenei hatást ad neki, mintha folytonosan, ritmikusan zúgna. Mint a tenger vagy a harangok. Ezt erősíti a mitológiai alakok jelenléte itt-ott (Oidipusz vaksága, Amphitryon megkettőződése). A helyszínek is általánosíthatók (erdők, vizek, hegyek), olyasmik, amiket belső tájnak szokás nevezni. Ebben meg is felelnek a mottónak, amely befelé fordulást ígér. Ha mégis konkrét helyeknek tűnnek, akkor is valószínűleg jelképes a jelentésük.

Ami történik, az pedig még nehezebben fogható meg: utazások, vadászat (inkább nyomkövetés és ölés, magányos élmény, nem hajtás), betegség, emberek közelítése egymás felé. Egy-egy vers nem is elég az események megjelenítéséhez (?), egész ciklusokon kell, hogy átíveljenek.

Talán egyedül a versek melankóliája taszít. Talán tévedek.

Azért jobban örülnék, ha nem ezt a verseskötetet adták volna fel a gimnáziumi olvasóversenyre. Irgalmatlanul nehéz azt keresgetni benne, hogy mi mindenre tudnak rákérdezni a versenyen, így próbálva konkréttá tenni az elvontat. És az még én vagyok, a hivatásos olvasó, mit kezd vele a tizenhat éves?! Bár ki tudja, lehet, hogy éppen hozzájuk közel áll. Az első verset például tavaly szavalóversenyre választotta egy kilencedikesem.

Amúgy meg olvassátok inkább a Littlewood értékelését. Én nem pontozom.

Ezt 2018. november 13-án írtam.