Méltatlanul olvasatlan könyv. Ha Stingl többi írása is ilyen, akkor sokkal többet kéne forgatni őket. Miközben ezt olvastam, egy másikat is beszereztem már.*

Minden alkalmat megragadok, hogy művelődjem a déli félgömb kultúráiból (na, ugyan miért), és mivel a térség irodalma sajnos jórészt hozzáférhetetlen a számomra, a második legjobb lehetőséget választottam: egy néprajzosnak a könyvét.

Bele is találtam a közepébe. Amit egy néprajzos leír, az még csak el se nagyon tud avulni. Lehet ugyan mondani, hogy ma már nem fűszoknyában járnak a mikronéziaiak.** Amire a válasz az, hogy: nem hát – már a hetvenes években is készült róluk pólós-farmeros fénykép a kötetbe. Aztán a halászháló meg a laptop között sem sokkal nagyobb a különbség, mint a halászháló és a sugárhajtású repülőgép között.

Persze meg is változott nagyon sok minden – aminek a nagy részét egyébként Stingl jelzi előre, mert jelen volt a döntéshozatalnál. Mikronézia mint földrajzi egység darabokra esett. Önálló, független államok keletkeztek belőle: a Marshall-szigetek, a Mikronéziának nevezett állam (jóval kisebb a földrajzi egységnél) és Palau. Egyes területei pedig maradtak külső tulajdonban, vagy abba léptek át, mint a Mariana-szigetek vagy Guam. Azt egyik döntés sem vette figyelembe, hogy – ahogy tulajdonképpen földrajzilag se lehetne „egység”-nek nevezni több ezernyi szigetet – kulturálisan egyáltalán nem egynemű területről van szó. A közvetítő (európai vagy ázsiai) nyelveken kívül tizenegy különböző helyi nyelvet használnak, nyelvjárásokban. (Ez se változott a hetvenes évek óta.) Politikailag pedig akár a legkisebb szigeten is össze lehet veszni: Ponape (Ponhpei) például hagyományosan öt királyságra oszlik. (Ez se.)

Szigetről szigetre járja végig a területet Stingl (kivéve Naurut, amely már akkor is szuverén államként létezett, de rendkívül zárt világként, még a néprajzost se engedte be), mindenhol alaposan körülnéz, megkóstolja a helyi ételeket-italokat, meghallgatja a mítoszokat és mondákat, szemrevételezi a (már akkor is ritkán használt) hagyományos népi eszközöket és/vagy építészeti stílusokat, megkeresi a Mikronéziába szakadt hajdani közép-európaiak nyomait, komoran mereng a második világháború és az azt követő atomkísérletek emlékei fölött, és beleüti az orrát az összes régészeti leletbe. Szóval gyakorlatilag csupa olyasmit ír le, amit nem lehet „meghaladni”, ami maradandó kulturális érték.*** Legfeljebb időnként kicsit túlzottan elragadja a hév.****

Személy szerint azok a részek tetszettek a legjobban, amelyeket kizárólag néprajzosként vagy műkedvelő régészként írt meg. Az utolsó (némileg utópisztikus) fejezet szerint az volt a célja, hogy bemutassa: ezeknek a tőlünk oly távoli területeknek is megvan a maga önálló kultúrája és történelme, nem alábbvaló az európaiakénál. Hát sikerült. Nem mintha eddig kételkedtem volna benne, de most már tárgyi bizonyítékom is van. Aztán persze, hogy a történelem előtti idők titokzatos, megmagyarázhatatlan leletei a legizgalmasabbak (Nan Madol és társai). Én ugyan utálom a trópusi meleget, de a bazaltból épült mesterséges szigetekért vagy Taga király palotájának romjaiért mindent. Ha nyerek a lottón.

És akkor még meg se említettem, hogy hány és hányféle embernek állít emléket a kötet, az atomkísérletek következtében leukémiában meghalt rongelapi fiataltól kezdve a dzsungelben rekedt japán katonán keresztül a mikronéziaiakért élő jótékony amerikaiig. Hogy már megint eszembe jusson ez is.

Szóval rendkívül informatív, szinte túlzsúfolt könyv ez, lassú, beosztott olvasásra való, mert egyben túl tömény. És elég sok más könyve is megjelent a szerzőnek magyarul.

Én pedig kisebb ismeretterjesztő írásokat is összeállítottam a segítségével, itt olvashatók: 

Mikronéziai hajóstérkép

Sakauivás és táncevező

* Na jó, azért ebben az is közrejátszott, hogy ötven forintba került egy kiárusításon. 
** Egyébként a hagyományos ünnepeik alkalmával de.
*** Mármint leírva maradandó, és ma is olvasásra érdemes. Hogy látni meddig fogjuk ezeket a helyeket, az más kérdés, bővebbet ld. „globális felmelegedés” címszó alatt. :(
**** „Amikor Mikronéziában megismerkedtem ennek a „lázadásnak”, a tizenhat karú csillagok abnormális elszaporodásának elképesztő történetével, szükségszerűen újra és újra eszembe jutottak Čapek szalamandrái. (A szerző Karel Čapek: Harc a szalamandrákkal című utópista regényére utal – a fordító megjegyzése.) Lehetséges, hogy hamarosan valóban azt kérdezzük majd: felfalják vagy nem falják fel a támadó Acanthasterek a mikronéziai szigetek élő korallzátonyait? És ha az utolsó szálig elpusztítják a korallpolipokat, és amennyiben ez bekövetkezik, összeomlik a polipok halott vázából, a fehér csontvázakból keletkezett gát, ki és mi ellen irányul majd a tengeri csillagok támadása?
Milyen különös, mennyi változáson át érvényesülő szörnyűség! Az atomrobbanás melléktermékei a légkörből alászállva belemerülnek a tengerbe, ahol – talán – megváltoztatták a tengeri csillagok mohóságát és szaporaságát, majd ezen az újabb átalakuláson átesve, feljönnek a tenger mélyéről, és támadást intéznek a föld ellen. Az Emberek Földje ellen!” (289-290. oldal)

Ezt 2018. október 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10