Nagyon akartam szeretni, de nem mindig jött össze.
Pedig az alapötlet igencsak nekem való: a jól kitaposott útról spontán döntéssel letérő, a világból kilépni próbáló ember átalakulása. Főleg, hogy még nyúl is kell hozzá!
Maga a történet azonban sajnos nem váltotta be a reményeimet. Olyasmit éreztem olvasás közben, hogy nem énhozzám beszél, hanem valaki máshoz a fejem fölött. Nem szeretem ezt az érzést.

A Walden nagyon nagy élmény volt annak idején. Talán valami ilyesmit vártam, csak több humorral, hiszen ez a regény mégiscsak társadalomkritikus szatíra. Csak hát jóval több volt ebben a humorban a keserű, mint a mulatságos. Még csak elmosolyodni se tudtam rajta. Persze ettől még lehet a könyv jó – és nem vonom kétségbe, hogy az a sok abszurd brutalitás, amit a finn életről elmond, az hiteles (vagy az volt a hetvenes években, amikor a regény íródott). Komolyan mondom, sokszor annyira ijesztő helyzeteket ír le, annyira kifordítja némelyik szereplőt emberségéből, hogy adott esetben én is kb. annyit tudtam volna kezdeni az egésszel, mint a nyúl. Csak sajnos nem vagyok olyan fürge.*

Ez eleve elidegenítette tőlem a regényt, de ez nem a regény hibája. Az viszont már igen, hogy nagyon, de nagyon sok szereplőt karikatúraszerűen túlrajzolt. Gyakorlatilag mindenki, aki városból érkezik (főleg, ha magas a rangja), rosszindulatú és elkényeztetett ötéves gyerek módjára viselkedik. Ellenben akik a falvakban vagy az erdőben élnek, az esetek kilencven százalékában jólelkű, elfogadó, segítőkész népek. Kis bogár, ezt én már tizenhat évesen se vettem be, volt szerencsém ugyanis faluban felnőni. Szeretem a falvakat, szeretem az erdőket, de aki hitelesen akar írni, az ne idealizálja őket, mert nincs az a nyúl, amelyik gyanakvóbban nézne az álcázott vadcsapdára, mint én az ilyen társadalomrajzra.

Nem azt állítom, hogy nincsenek ilyen rossz- vagy jóindulatú emberek. A világért sem. Tudom, hogy vannak. De egyáltalán nem ilyen egyszerű megragadni a kettő között a különbséget. Az nem úgy van, hogy ha valaki közelebb él a természethez, attól automatikusan tiszta lesz, ha meg távol, attól automatikusan üres életű és kártékony. Azért dolgozni is kell. Sokat.**

A regény főszereplője szerencsére nem karikatúra, és dolgozik is éppen eleget. Ez menti meg számomra a regényt, no meg a kellőképpen képtelen végkifejlet. De ezzel együtt sem maradandó élmény, nem az én könyvem. Thoreau okosabb, Thoreau nem próbálkozik egyszerű képletekkel, azért én őtet szeretem. Paasilinnának se ez volt az utolsó könyve, amit olvastam. De most várok egy kicsit, mielőtt a következőbe belefognék.

* SPOILER Főleg a bűnlajstrom borított ki, amelyet a főszereplő fejére olvasnak. Inkább sírni lett volna kedvem rajta, mint nevetni. És sajnos nem azért, mintha nem hinném el, hogy ilyesmi létezik. 

** És nem létezik valamiféle „visszaút a természethez”. (Ilyet már Rousseau sem állított. Tényleg nem. A neki tulajdonított mondás félreértésen alapszik.) Először is azért, mert a természet nem a „hátunk mögött” található, hogy vissza lehetne menni oda, másodszor azért, mert az ember ember voltát nem tudja csak úgy kiiktatni, és nem is ajánlatos, harmadszor meg azért, mert azt megmondani, hogy mi is az a természet pontosan, amelyhez szeretnénk visszatérni, keményebb dió, mint filozófiából diplomázni. De ennek megvitatása túl messzire vezetne, nincs is rá feltétlen szükség a regényértelmezéshez, azért tettem lábjegyzetbe.

Ezt 2017. november 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Ha délszláv irodalmat olvasok, azt szeretem a legjobban, ha a Balkán középkori történelméről beszélnek. A szerb Milorad Pavić elbeszéléskötete kiválóan illik ezeknek a könyveknek a sorába: mágikus realista módszerekkel köt össze múltat és jelent, nagyvonalúan átléptetve szereplőit akár évszázadokon is. Közép- és Kelet-Európa se kevésbé mágikus hely ám, mint Latin-Amerika – és nem is sokkal vidámabb. Ráadásul ahányféle nyelv összeütközik ebben a történelemben, ezekben a folyton változó határú országokban, hát a posztmodernt is direkt nekünk találták ki.

Van itt gyilkos tükörkép, szövegből/be épített város és kolostor, időutazó ikon, korszakokon átkelő álom és XVIII. századi levelek alapján készült repülőtér. Mítosz, legenda, hagyomány, rejtély. (Olykor akkora, hogy csak a szereplők értik, az olvasó egy kukkot se.) Egy betűn élet és halál múlhat (múlik is), és az írás minden veszélye megháromszorozódik, ha vesszük, hogy a latin, a görög és a módosított cirill ábécé is játékban van. Hogy melyik számít sajátnak, melyik idegennek, és egyáltalán hol vannak az otthon határai – az olyan kérdés, amelyre pár száz év alatt se sikerült válaszolni. 

Most már tudom: a titokhoz nem országúton, hanem a mellékutakon lehet eljutni; nem a helyes, hanem a téves ösvény végén vár ránk. A szeleknek is van árnyékuk, és ez az árnyék célnak látszik, és saját iránya van. Egyszer, csak egyszer olyan irányt kellett volna választani, amit mindenki rossznak tart, levegőnek nézni a szélkakasokat, a hibás számítás mellett tenni le a garast, s megkísérteni azt a lehetőséget, amit a többség elvet. Egyszer, csak egyszer Nyugat-Dunának hívni a Szávát, még azon az áron is, hogy Amerika nem a te nevedet fogja viselni…

Pavićtól a Kazár szótár az igazi nagy szám, de ez a kötet is nagyon erős írásokat tartalmaz. Amilyen vékonyka, olyan erővel ül rá az ember fejére. Jószerivel egy sincs közöttük, amelyik ne fájna valamiért; még az iróniájukban, adott esetben a humorukban sincs köszönet. Nyomasztóak, mint a balkáni történelem, úgyhogy nyomatékosan ajánlott egy nap legfeljebb egyet fogyasztani belőlük. Én egyszer megpróbáltam hármat. Nem vót jó. Magyar szerzők közül Darvasiéhoz tudnám a legjobban hasonlítani a hangulatukat, azzal a különbséggel, hogy Darvasi történelmi tárgyú elbeszélései derűsebbek. Na, most tessék elképzelni, mennyire nyomasztóan ír Pavić. Legalábbis itt.

Ezt 2017. november 10-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ilyen szép könyvet ennyire unni…
Bocsánat… :(

A mondat mindkét fele komolyan veendő. Valami gyönyörűség ennek a szövegnek minden egyes mondata. Mindegyikbe külön-külön bele lehet veszni, olyanok, mintha csupa verssorok volnának székely népballadákból. Akárhol nyitja ki az ember, kincset talál, ami nincs elrejtve, sőt két marékkal szórják.

Na de maga a történet…

Mindenekelőtt irgalmatlanul bonyolult. Ami nem a Kós Károly hibája, hanem a XVII. századi erdélyi történelem tehet róla.* Meg se próbálom (nem is szeretném kifejezetten) elképzelni, milyen lehetett ott és akkor megkísérelni eligazodni a politikai viszonyok között – milyen nehéz lehetett életben maradni – gerincesnek maradni – esetleg még boldogulni is, megfelelni az életcélnak, egyről a kettőre jutni. Embertelen nehéz. És az emberek éltek akkor is, terveztek a jövő évre akkor is, sőt még merészeltek szerelmesek is lenni, családot alapítani, gyereket nevelni… szívfájdítóan szép…
…mert aztán időnként jött az ellenség, és kettétört mindent. Vagy még rosszabb esetben nem az ellenség. Hanem a szomszéd, a rokon, a hajdani barát, vagy akár a fejedelem, aki a saját fajtáját pusztítja, bünteti.

A regény ettől nem lesz derűsebb, nem is lehet. Csak bonyolultabb. Nem lehet követni, ki kicsoda, hova megy és mit akar. Annak se, aki fejből tudja Erdély XVII. századi történelmét, hát még nekem, jó fél évvel a húszéves érettségi találkozó előtt. A politikusok neve is percek alatt cserélődik, hát még a kisembereké. Ki győzné követni, ki kit szeret, kit utál, kit akar agyonlőni és kit nem?
No de ez legyen az én hibám. Az elbeszélőé legfeljebb az, hogy ő ugyan nem könnyíti meg az olvasó dolgát a gyönyörű balladisztikus mondataival, amelyek legalább annyit hallgatnak el, mint amennyit kimondanak, mert akik beszélgetnek, félszavakból értik egymást. Köszöntem szépen. Tíz-húsz oldal után meg se kíséreltem követni az eseményeket, csak a regény utolsó harmadában kezdtem felfogni, merre hány méter.

Ehhez viszont tegyük hozzá, hogy ennek a regénynek az esetében követhetetlenség és kiszámíthatóság nem zárja ki egymást; többek között emiatt is untam annyira. Mert azon soha nem lehetett kiigazodni, hogy ki miért indul éppen hova. De hogy ebből jó nem sül ki, sőt nagy valószínűséggel két oldalon belül legalább két fontosabb szereplőt megölnek, nem beszélve a mellékszemélyekről, arra mérget mertem volna venni, és többnyire igazam lett. No de ezt meg írjuk ismét a történelmi helyzet és a társadalmi viszonyok számlájára.

Aztán ha már szóba jöttek a társadalmi viszonyok… hát azok nekem nem tetszenek. Se nagyban, se kicsinyben. De nagyon nem. Az én bajom? Tán az enyém. Vagy mégsem. Mert ha ez a világ csakugyan így nézett ki négyszáz éve,** akkor jaj, de nagyon meg vagyok győződve róla, hogy legalább a fele bajt megspórolhatták volna maguknak, ha csak úgy egy körömnyit kevésbé sarkosan fogják fel a nagybetűs életet. Ahány szereplő nyüzsög ezeken a lapokon, annyira bajos közöttük egy olyat fogni, aki tényleg rokonszenves, és az is marad. Pedig az elbeszélő azért nagyon igyekszik eszményképet teremteni, lelki nagyságot alkotni, az olvasói elé állítani. Azt is köszöntem szépen.

Ennyi. Menjen mindenki házat építeni meg meggyfát oltani, és ne lője agyon egymást.

* Amúgy ha már erdélyi történelmi regény, akkor nekem még mindig Láng Zsolt az etalon, és úgy néz ki, ő is marad.
** Amint hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy így nézett ki, mert van egy olyan érzésem, hogy akkor és ott is hús-vér emberek éltek, nem balladahősök.

Ezt 2017. november 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.
Szép könyv, jó könyv, izgalmas könyv (nemcsak a cselekménye, hanem az is, ahogy meg van írva), és tökéletesen meg tudok érteni mindenkit, aki kicsi kora óta rajong érte. Szerintem is megérdemli, hogy kultuszkönyv lett.
…meg azokat is tökéletesen megértem, akik nem rajonganak/rajongtak. Mint pl. én. Most felnőttként újraolvasva nagyon tetszett – de azt is felfogtam végre, hogy miért nem szerettem gyerekkoromban. Ezt a múlt hétig nem tudtam megmagyarázni.

Miért tetszett/ajánlom?

Mert – mindenki leírja, leírom én is – a bátorságot, a becsületet, a barátságot és egymás tiszteletét emeli mindenek fölé. Az elbeszélőnek igaza van: teljesen mindegy, mekkorák a szereplők, és mekkora a világuk. Az összetartásnak, a hőstettnek, az árulásnak pontosan akkora súlya van, mint a világtörténelmi jelentőségű eseményekben. A jó haditerv, az jó haditerv marad, az izgalmas csata pedig izgalmas csata, ha homokkal meg ezüstpapírral bevont lándzsákkal vívják is tíz négyzetméterért. A hadvezért ugyanúgy tisztelik, a haditörvényszék ugyanolyan ijesztő. Még akkor is, ha speciel se a hadvezér, se a hadsereg nem tudja, hogy mi az.

Mert megmutatja, hogy a legkisebb és legkiszolgáltatottabb is válhat pár nap alatt hőssé, lelki nagysággá, aki bármit kibír, még azt is, hogy a becsülete helyreállítása közérdekből elhalasztódik, no meg főszereplővé. A bátorság meg a testi erő nem függ össze.

Mert az ellenfél tiszteletére is tanít. Igaz, hogy akit utálni lehet, az vagy vörösinges, vagy áruló, de azért egyáltalán nem a jók meg a gonoszok csapnak itt össze. Áts Feri minden, csak nem diktátor. A két hadsereg élén két nagyon különböző, de ugyanúgy rokonszenves és vezérségre termett alak áll.

Mert attól, hogy hősökről, honvédelemről, árulásról és áldozatról szól a regény, a szereplőkből nem lesznek kicsinyített felnőttek – megmaradnak igazi gyereknek, akiknek haza kell érni fél hatra, izgulnak a latinóra miatt, kikaparják az ablakból a gittet, és nem átallnak rendszeresen sírva fakadni. Ellenben halálos komolyan imitálják a felnőttek stílusát – illetve azt a stílust, amelyet ők felnőttesnek tartanak. Ez időnként bájos, időnként humoros, időnként ijesztő. Ehhez képest a felnőttek az ő életükben csak mellékszereplők – a füvészkerti epizódban derül ki, hogy a felnőttet csak egy „párhuzamos univerzum” részének tekintik: ott jár a közelükben, de nem kell vele foglalkozni. (Annál keservesebb, hogy a felnőttek döntései akkor hatnak a gyerekek világára a legerősebben, amikor a legkevésbé várnák.)

Miért nem szerettem?

„Mer sajnáltad X-et, mi?” – kérdezte egy kedves ismerős vagy két hete. Juszt se írom le, hogy kit kell sajnálni, még akkor se, ha mindenki tudja. Tiltakoztam: a Kincskeresőnek kilencéves korom óta osztatlan rajongója vagyok, pedig abban aztán halnak rakásra.* Ennek semmi köze a sajnálathoz. Ez a könyv egész egyszerűen nem nekem szólt, nem a tízéves Timár Krisztinának.

Először is eleve úgy indul, hogy „ti boldog alföldi diákok, mit tudjátok, mit jelent a grund?” Stimmel. Mit tudtam én? Alföldi diák voltam, falusi gyerek. Ha sík mezőt akartam látni, felültem a sárga Skolnyik bringámra, és elmentem a postára vagy a legjobb barátnőm nagymamájához, mindkettőtől három háznyira volt a határ. Ha erdőt, akkor még bicikli se kellett, gyalog is három percbe telt odaérni. Az eszemmel felfogtam én, mi a tétje a regénynek, de átérezni semennyire nem tudtam. A Kincskereső falusi közege volt az én világom. Most is Szolnok a legnagyobb hely, ahol létezni tudok.

Másodszor sose voltam gyerekcsapat tagja. Voltak barátaim, vannak emlékeim véget nem érő közös játékokról, de remekül elvoltam egyedül is. Eszembe se jutott volna áldozatot (pláne ekkorát) hozni azért, hogy hősnek, vagy akár csak egy csapat részének tekintsenek.

És hát akárhonnan nézem, ez fiúregény. Igen, tudom, a Kincskereső főszereplője is hímnemű, mégis minden további nélkül tudtam vele azonosulni. A Pál utcaiak közül egyszerűen senkivel.** Pedig tízévesen erre azért még nekem is igényem volt. Mert itt a legértékesebb gyerekszereplők megkapják az „igazi férfi” státuszt, ők a „római jellemek” (fogalmam se volt tízévesen, hogy mi az, és amikor tizenegy évesen rájöttem, akkor se tetszett), ezzel pedig elérték, hogy – mint a regénybeli felnőttek számára – számomra is egy párhuzamos univerzum lakóivá váljanak, akiket esetleg messziről nézek csodálkozva, vagy észre se veszek.

Szóval méltányolni, értékelni, felnőttként szeretni tudom ezt a történetet, de nem lett a világom része, szépen elsiklottunk egymás mellett. 

* SPOILER Az viszont igaz, hogy abban a könyvben senkinek az áldozata nem olyan hiábavaló és értelmetlen, mint itt. SPOILER VÉGE
** Úgyhogy mostantól Áts Feri forever!

Ezt 2017. október 30-án írtam. 

A képeket öt nappal később, spontán Molnár Ferenc-túránkon készítette Bodó Lívia.

Pontszám: 10/9

…de én nem szeretem Raymond Chandlert. :(

Tíz pont a megírás minősége, hat az élmény, átlagoltam. Nagyon jó könyv ez – igen-igen tudhatnak írni abban a Montenegróban, az eddigi onnan olvasott könyveim* magas művészi színvonalat képviselnek –, csak nem nekem való.

Pedig az elején úgy tűnt. Van benne holttest, detektív és nyomozás, vannak benne eltűnő könyvek, amelyek után szintén nyomozni kell, van benne történelem, háborúval és jó sok vérrel, elvégre a Balkánon volnánk, vagy mi, meg van benne bonyolult elbeszélői struktúra is, posztmodernnel elegy, nyomokban mágikus realizmust tartalmazhat, és még egy speciálisan kelet-európai apokalipszis is belefér ebbe a százhúsz oldalba anélkül, hogy megterhelné.

Csak az én gyomromat terheli meg. Egyfolytában azt nézegettem, hogy mennyi van még a végéig. Pedig engem a nyomasztás nem szokott zavarni. És még csak több kosz sincs benne, mint A kárhozott városban.

Mégse nekem való. Ahhoz túl kevés benne a Borges/Eco-vonal, és túl sok a Chandler. Túl kevés a fantasztikus világmagyarázó-oknyomozó történet, és túl sok a fejesugrás a bűnös lelkek közé. Két ember között a legrövidebb út a konyhakés. Francba. 

* Mind a kettő. :)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. október 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Lassan, szépen áradó északi mese, amely az Egyenlítő közelében játszódik.
Gyönyörűséges szerelmi vallomás egy kontinenshez.

Igen, tudom, mind a két fülszövege a filmre hivatkozik, és romantikus történetet ígér. Ne dőljetek be nekik. Teljesen mindegy, hogy Karen Blixen mit érzett vagy nem érzett a kenyai kávéfarmján a tízes évektől a harmincas évekig: ennek a regénynek az elbeszélője mindenekfölött Afrikát szereti. A maga arisztokratikus módján. És olyan erővel mesél róla, ahogy az észak-európai klasszikus mesemondók tudnak. Lagerlöf, Undset, Brigadere, Kekkonen, Sillanpää, Sakse – akiket ismerek.* De biztosan akad még arrafelé több is ebből a fajtából.

Anekdotafüzérnek nevezhetném a leginkább ezt a regényt, amelyeket a helyszín, a bizonyos kenyai kávéfarm köt össze. Az időrendi sorrend is csak nyomokban lelhető fel közöttük, inkább jellegzetes emberek, állatok köré szerveződnek, vagy egyszerűen csak az emlékezés szabad asszociációi kötik össze őket. Arcok, alakok, egyéniségek bukkannak fel a múltból, akik társadalmilag szigorú hierarchiában éltek a maguk idejében, de az emlékezet nagy demokrata, egymás mellé rendeli őket, sőt akárhányszor az alárendeltet emeli ki jobban. És persze összeköti őket az elbeszélő figyelő szeme, amely (az értékelések alapján elvárthoz képest) jóval kevesebbszer nézi a világot a puska irányzékán keresztül. Néha öl, de sokkal többször „csak” néz, értelmez, befogad.

Meg észreveszi, hogy őt is nézik, értelmezik, befogadják. És tudomásul is veszi, akkor is, ha sejti, hogy egyáltalán nem úgy látják a helybéliek őt meg a hatalmát, ahogyan azt az európai gondolja.

Nem éreztem azt, hogy folyamatosan hangsúlyozná a saját felsőbbrendűségét, sőt. Nagyon összetett elbeszélő ez: ott van benne a (számomra ellenszenves) gyarmatosító, aki természetesnek tartja, ha kiszolgálják, de ott van az alárendeltjeiért felelősséget érző vezető is, és ott van az otthonra vágyó ember, aki idegen földön talál hazát és szabadságot magának. Sőt: ott van a pogány dánok leszármazottja, aki elismeri, hogy alig három emberöltővel korábban az ősei még írni-olvasni sem tudtak. És igen: ott van az arisztokrata, aki a más kontinens más kultúrájában is felismeri és tiszteli az ottani arisztokratát.

Valamint egy idő után jobban szereti nézni az állatokat, mint vadászni rájuk. :) Amivel nálam máris nyert ügye van. Ha pedig még olyan hosszú téli estékre való anekdotafüzér is ráadásul, mint a Gösta Berling, akkor pláne.

* A mágikus realisták is, de őket most nem sorolom ide, megtévesztő lenne. Ebben a Blixen-regényben nincs mágikus realizmus. Csak mese, vagonszám. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2017. október 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Tudta, hogy mit csinál, aki úgy döntött, hogy ezt a két művet egy kötetben adja ki. Így érdemes. Egymással szemben a nyár és a kora tél, a fiatalság és az öregség, a fény és a köd, az életbe induló és a halálba térő Toldi.* Ismétlik és variálják ugyanazokat a motívumokat: mindent újra, de semmit ugyanúgy. Mint egymás tükörképe, olyanok így szembeállítva.

A Toldi: mese felnőtteknek.

Nem mondom, hogy gyerek kezébe nem való, sem azt, hogy gyerekként nem szerettem, ellenkezőleg.** De felnőtteknek készült, tessék tudomásul venni.

Nekik is van igényük rá, hogy olyan művet olvassanak, amelyiknek a szereplőivel (persze vérmérséklet szerint) azonosulni lehet. Amelyik komoly történelmi tényeken alapszik, de azért van benne elnyomott és a jogait mégis kiharcoló kisebb fiú (egyszer azt mondja rá az elbeszélő, hogy „hatalmas gyerek”), gonosz testvér, hűséges cseléd, távolból segítő tündéri édesanya és igazságos király. Nahát. Mert ez olyan mese, hogy kezdettől fogva borítékolni lehet, ki győz és ki veszít. Vagy hogy aki a főszereplő ellensége, az csakis aljas mocsok gazember lehet: a testvére átvitt értelemben a háta mögött áskálódik, a cseh bajnok szó szerint a háta mögül próbál támadni. De azért olyan jó hatvanadjára is végigizgulni, hogy ugye megint legyőzi, ugye megint kegyelmet kap, ugye megint hiábavaló a csúf ármány, mert Toldinak hátul is van szeme, Lajos király pedig átlát minden cselszövésen, mert ő a definíció szerinti tökéletes uralkodó? 

Gyönyörűséges-mosolygós látomás, amelyikben még éjszaka is világos van, és semmi komoly baj nem fenyegeti a jókat…
…bár azért azt a lábjegyzetet tessék újra megnézni. Egyébként a hanglemez borítójától is féltem tízéves koromban. Meg a Básti Lajos hangjától.

Emellett pedig természetesen ahogy az egész meg van írva, úgy csak ez a szerény zseni tudott írni. Nincs benne egyetlen fölösleges szó sem. Nem azért van rímekben írva, mert úgy „szebb”. Azért van rímekben írva, mert másképp nem lehetett és kész. Hogy a mese közben másfél-két sor erejéig fel-felbukkan egy-egy realisztikus életkép, egy-egy apró megfigyelés, amire a felnőtt olvasó rácsodálkozhat – jé, ez tényleg így van, de felező tizenkettesben is el lehet mondani? –, máskor meg vidáman humorizál az elbeszélő a sírok közül Bence nyakába ugró Toldin, az csupa-csupa ízlelgetni való csemege.

Aki el akarja olvasni a Toldi estéjét, és nem tudja kívülről a Toldit, az mindenképp olvassa újra ezt is előtte.

A Toldi estéje: minden, csak nem mese.

Ugyanazon a nyelven szól, egészen másról. Ugyanaz a tér, ugyanazok a szereplők, ugyanazok a motívumok, csak az idő nem ugyanaz, és ez mindent megváltoztat.

Semmi nem egyértelmű, semmi nem világos (még a nappal sem: állandóan köd van), semmi sincs a maga helyén, Toldi a legkevésbé; még az sincs, akinek igaza legyen. Itt nem nyer senki a vitában, maximum kihal belőle. Pedig meg lehetne öregedni szépen is: ha minden a helyén volna, akkor a kor meghozta volna a főszereplők számára a bölcsességet is. Csak hát a bölcs öregek ebből a műből hiányoznak. Az ifjú hősből keserű, önsajnáló öregember lett, a jó királyból sértődős, gyenge lábú vénség, akit észre se vesznek az utcán, a tündéri édesanyának csak a sírja van meg, a hűséges cselédnek csak a fia maradt itt komikus Sancho Panzának, a gonosz testvért régen elintézték a farkasok, a legyőzendő olasz bajnok meg – ó, a francba, egész rokonszenves! Hogy lehet itt bárkivel azonosulni?!*** 

A fiatal Toldi gyerek, aki mesebeli játéknak tekint minden erőmutatványt. Az öreg Toldi minden mozdulatának embertelen súlya van, a nyilai dárdának illenek be, a pajzsa roppant nagy, a buzogánya félmázsás, a harci jelenete vér-, por- és izzadságszagú, egyetlen mai kosztümös filmből se lógna ki. Pontos kép és komoly. Csak Bence a vicces, ahogy egy igazi Sancho Panzához illik. Arany azt is tudja, hogyan és mennyi humort kell adagolni a megjelenésükbe.

És hát: a fiatal Toldi történetében még vidám kis epizód, hogy a temetőben alszik, és onnan ugrik rá örömében a közeledő Bencére; az öreg Toldi történetében viszont már állandó jelenlét a halál. Mindenki meg van győződve róla, hogy halott, szó szerint a sírból ugrik ki, amikor megtudja, hogy még szükség van rá, szerzetesnek öltözik, aki utolsó kenetet hoz, és aki látja, egytől egyig kísértetnek nézi. Hiszen az is: a saját kísértete. A korszaknak, amelynek a hőse volt, már vége, és a legtöbb szereplő szerint nem is lett volna szabad túlélnie. A semmiből jön bajt vívni, aztán ugyanoda távozik. (A kép forrása: Public Domain Pictures.)

Ja, egyébként a tükör itt, a Toldi estéjénél, el van törve. Ahogy az már a vén tükrökhöz illik. Hiányzik a fele. Szerintem centire ugyanolyan hosszú, mint a Toldi, viszont csak hat ének, nem tizenkettő, mint az. Mert ez ott kezdődik, ahol a Toldi a feléhez ért: ahol a hős megtudja, hogy feladata van. Minden, ami a Toldiban a feladat előtt lezajlik, hiányzik innen, és nincs is rá szükség: az öregnek már nem kell a családjával, a környezetével megküzdeni, mint a mesebeli kisebb gyereknek. Sajnos. Úgy valószínűleg könnyebb lenne neki. De ebben a második részben semmi nem könnyű.

Egyik rész sem semlegesíti a másikat. Kizárják, de nem érvénytelenítik egymást. Mindkettőre szükség van. Ez a legszebb benne.

* Annyi mágiának valót olvastam mostanában, hogy még az is eszembe jut: szangvinikus és melankolikus. 
** Megjegyzés: Maradandó traumát okozott viszont tízévesen, hogy a farkaskölyköket eltapossák, hogy az agyonütött katona teste szétmállik, és mindenekelőtt az, hogy amikor Toldi megszorítja a cseh bajnok kezét, akkor annak kinyílik az ujjai hegye, és kijön a vére. Jáj. Most is libabőrös leszek.
*** A következő lábjegyzet SPOILEReket tartalmaz! A fiatal Toldi akaratlanul, pusztán a nagy ereje miatt gyilkosságba esik, de legyőzi a bikát, aztán megmenti az ország becsületét, és kegyelmet kap. Az öreg Toldi is ugyanígy követi el ugyanezt a bűnt – de sajnos csak az után, hogy megmentette az ország becsületét, és nem egy névtelen katonát öl meg, hanem három udvarbeli nemes úr fiát, és utána úgy gázol keresztül a tömegen, mint a megvadult bika. (Tényleg ezt a hasonlatot használja rá a szöveg.) Ő maga változik megfékezni való vaddá. Kegyelem nincs, csak méltányosság. A fiatal Toldi bosszút akar állni a megölt testvérekért az aljas ellenfélen, és sikerrel jár. Az öreg nem is tud a testvérekről, akiket az igencsak lovagias ellenfél nem is szándékosan ölt meg. Csak jön robogva, végrehajtja a hóhérmunkát, aztán ott hagyja az egészet, és kicsordul a könnye az önsajnálattól, mert nem jönnek utána rögtön ünnepelni. Az ifjú Lajos király mindent észrevesz, még azt is, amit titkolnak előle; az öreg Lajos király már azt se látja, ami az orra előtt van, még a legjobb barátját se ismeri föl, mert hát hogy nézne ki, ha a lovagkirály feltenné a szemüvegét? 

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. október 23-án írtam. 

Fene tudja, hány pont, mert nem az én műfajom. Egy verseny miatt olvastam.

A történetet persze rég ismertem, gyerekkoromban többször is leadta a tévé, élveztük, jókat nevettünk rajta, a szállóigét meg elég könnyű kívülről megtanulni. Méltányolni is tudom: gördülékeny, gyors lefolyású és szép szöveg, szerkezetileg jól összefogva, a reneszánsz háttérbe jól beépítve, a szenvedélyek tombolnak, a poénok ülnek… 

…csak hát akkor se az én műfajom ez az adok-kapok.
Pedig még mesének is el lehetne adni. Van benne hideg, könyörtelen úrnő, buzgón szerelmes lovag, büszke mind a kettő, ki is nyírnák egymást, ha közbe nem lépne az igazságos király, és persze kell még egy élelmes szolga, három még élelmesebb társnő, akkor pedig már csak az udvari bolond hiányzik… Mese, vagy ha már drámáról beszélünk, klasszikus komédia, reneszánsz szenvedéllyel, erős szecessziós beütéssel, femme fatale-lal. A beszéd és a hallgatás ellentétpárjáról jókat lehetne gondolkodni is, beszélgetni is, és tetszik, ahogy eljátszik velük a szöveg.

Csak maga a történet nem tetszik. Az úrnő megmondja a lovagnak világosan, hogy nem akarja, a lovag hódolva eped, az úrnő mégis akarja, de mégis inkább kegyetlen próbának veti alá, de nagyon szerelmes, de a lovag is, de egyik se vallja be, áh! Őszintén? Idegesített és untam. Százszor inkább egy harmadvonalbeli Jókai*, mint ez.

* Úgy értem, Jókai életművén belül harmadvonalbeli. Nem az egész Jókai a harmadvonalbeli, Isten őrizz. 

Ezt 2017. október 10-én írtam.

Tudjátok mit? Tetszett.
Pedig nem vettem volna kézbe magamtól, vagyis ha nem hirdetik meg versenyfeladatnak.

Tótfalusi István neve* persze garancia arra, hogy szép, olvasmányos, nagy felkészültséggel megírt** szöveget kapok, Wagner operáit is szeretem, bár mértékkel,*** csak hát na, amióta kinőttem a gyerekkorból, sose szerettem az „átírt” történeteket. Adják ide az eredetit, ld. szövegkönyvek, esetleg eposz. Illetve ne adják, minek, olvastam mind a kettőt. 

De azért nem bánom, hogy megvettem ezt a szépségeset.

Mert ez szépséges. Nagyon. Szerintem tökéletesen megvalósítja a célját: hogy egyszerre népszerűsítse a germán mitológiát és Wagner világát. Aki ezt a könyvet elolvassa – tizenkettőtől száztizenkét éves korig –, és nem sokall be a tizedik oldalon a rengeteg fura névtől, annak szerintem hamarosan igénye támad Wagnert hallgatni, és nem lesz meglőve akkor sem, ha a kezébe nyomják valamelyik északi nép mítoszait. Vagy A Gyűrűk Urát. Mert Tótfalusi sehol nem mondja ki, hogy Tolkien mennyit merített a germán (meg persze kelta stb.) mitológiából, de csak az nem látja Gollamot meg Gandalfot meg Smaugot meg a többieket, aki átaludta az elmúlt pár évtizedet. És azt is megtudjuk, honnan került a Harry Potterbe Fenrir Greyback. Ügyes dolog ilyen módon meglovagolni a sikerregények népszerűségét, és a fantasyk felől vonni be az olvasókat a mítoszok és mondák világába.

Mindennek a gyűrű volt az oka. Nem Fafnirtől félt Odin, mert a bamba óriás nem használta fel a bűvös szerszámok erejét a világ leigázására. Minden kincsét egy hatalmas barlangban halmozta fel, majd sárkánnyá változott, és ebben a barlangban őrizte azóta is beláthatatlan gazdagságát. Azt viszont tudta az istenek ura, hogy Alberich nem fog nyugodni, amíg a gyűrűt vissza nem szerzi, s akkor a nibelungok kincsével megnyeri az óriások szövetségét, és velük együtt, népe élén, az istenek ellen tör.

(...)

Az istenek megteremtették még a törpék népét, a nibelungokat, azaz „ködfiakat”, hogy a hegyek mélyén, barlangok rejtekein kovácsolják az égiek számára a színarany fegyvereket, edényeket és csillogó csecsebecséket. Ezeknek az emberkéknek hihetetlenül ügyes volt a kezük, és roppant találékony az eszük.

(...)

– Fejem teszem fel három kérdésed ellenében. Ha egy is akad, amire nem tudom a választ, fejem a tiéd lesz.
Ilyen játékok szokásban voltak akkoriban az északi vidékeken, és akik játszották, igen komolyan vették.

Egyébként (szerintem) könnyen olvasható, rövid szöveg, de egyáltalán nem azért, mintha „butítva” lenne. (Az Eddát olvastam, igenis kell az az átdolgozás!) Ellenkezőleg: még hozzá is teszi a Wagner-művekhez a mitológiai hátteret, kerettörténetet adva a négy opera meséjének. Hanem pusztán azért, mert se nem énekelnek, se nem zenélnek benne. Az oldalszám így alacsony marad, és tovább csökken, ha leszámítjuk belőle az üres töltelékoldalakat és a sokszor egész oldalas, sőt kétoldalas illusztrációkat.

No igen. Az illusztrációk. Schmal Róza nevét sohase hallottam korábban, de megjegyzem. Mert amit ehhez a kiadványhoz alkotott, az valóban méltó a szöveghez, sőt akár túl is szárnyalja azt. A képei egyszerű technikákkal, kevés színnel, gyerekrajzokra emlékeztető formákkal készültek, mégis valami egész különleges lett az eredmény. A mítoszokra és – sejtésem szerint – a mítoszokhoz illő művészeti stílusra épülnek, azaz ugyanolyan felkészültségről árulkodnak, mint a szöveg maga. Nem utolsósorban pedig igen-igen mély tudati rétegeket mozgatnak meg bennem. 

Amikor [Odin] ezt eldöntötte, újabb vándorútra kelt a földön. Völsznek nevezte magát, és attól fogva sokfelé tűnt fel a szürke köpenyes vándor, aki hiányzó fél szemét kalapja lelógó karimájával takargatta, s aki fegyver gyanánt csak a Világfa ágából faragott dárdát hordta magával. Sosem maradt tőle messze két hollója; ezek olykor leszálltak a vállára, és fontos híreket hoztak neki a világ más vidékeiről.

Úgyhogy nagyvonalúan megbocsátom még azt is, hogy Siegfriedet (avagy ahogy itt hívják: Szigurdot) világéletemben ki nem állhattam, és most is utálom. Attól még a könyv tízpontos.

NB.: És még jó szaga is van.

* Az Operameséket a folytatásával együtt rongyosra olvastam gyerekkoromban.
** Frissítés tegnap óta: Kiderült, hogy (felkészültségtől függetlenül) a mítosz-kerettörténetben előfordulnak derekas mellélövések, vagyis a szerző meglehetős szabadsággal kezeli az anyagot, amikor átírja gyerekek számára. Az érdeklődés felkeltésére így is kiválóan alkalmas a könyv, ezért nem vonok le csillagot. Viszont ráteszem az „átdolgozás” címkét.
*** Kérdés, beszélhetünk-e a Wagner-operák esetében egyáltalán MÉRTÉKRŐL!

Ezt 2017. október 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Még mindig tíz pontos a világirodalom első és legnagyobb fanfictionje. 
Mert így, közvetlenül az Íliász után olvasva teljesen egyértelmű, hogy két különböző kéz és elme alkotása a kettő. Tudom, nem én találom fel a spanyolviaszt, de ennyire nyilvánvalónak még sose láttam a különbséget. Ha pedig az Odüsszeiát évtizedekkel később alkották meg, az Íliász ismeretében, annak folytatásaként és maximális tiszteletben tartásával, akkor ezt bizony fanfictionnek hívják.

Miből látszik az Íliász ismerete?
Először is abból, hogy bár a szerző egy mondakörben dolgozik a nagy előddel, véletlenül se mesél el egy jelenetet kétszer. Valahányszor visszatekint valamelyik szereplő a trójai háborúra, kizárólag olyan eseményekre tér ki (faló, Akhilleusz temetése stb.), amelyek az Íliász történetéhez képest még jövő idejűek.
Másodszor abból, hogy kötelezőnek tekinti mindazt, ami által az Íliász műfajt teremtett (ezeket hívjuk ma eposzi kellékeknek), még azt a bizonyos nyolc-tízsoros eposzi hasonlatot is, amelyik az Odüsszeia világában már egyáltalán nem létszükséglet, sőt. Az Íliászba azért kellett, hogy a sok-sok öldöklés közepette legyen hol megpihenni egy kicsit, hogy felidézze a békeidőt és a hétköznapokat. Az Odüsszeiába meg leginkább azért, mert a példakép, az mégiscsak példakép. Hiszen a békeidő és a hétköznapok a cselekmény részei éppen úgy, mint a kaland és a háború.

Miből látszik a különbség? (Más szavakkal: miért szeretem?)
Felnőtt a főhős. Nem nyafog, nem durcáskodik, nem rohangál a nagyobbakhoz, ha el kell intézni valamit. Megy és elintézi. Akkor se esik le a karikagyűrű az ujjáról, ha neki kell dolgozni sk. Nem gyilkoltatja halomra a társait, sőt, az utolsó pillanatig védi őket, mert felelősséget érez irántuk. Egy közösség (az útitársai) kihal mellőle, de nem az ő hibájából. Ha magukra volnának hagyva, korszakokkal hamarabb kihalnának. Egy másik közösséget (az otthon maradottakat), amely hajlandó hallgatni rá, pár nap alatt összefog, gatyába ráz, igazságot tesz közöttük, és mindenkire csak addig haragszik, amíg az megérdemli. Ugyanolyan gyorsan köt békét, mint ahogy a harcot elkezdte.
Azért ő is őriz gyermekies vonásokat, de az csupa rokonszenves dolog, csupa olyasmi, amire a felnőttnek is bőven szüksége van: kíváncsiság, kreativitás (főleg, ha marhaságokat kell kitalálni), alkalmazkodó (átváltozó) készség, tanulékonyság, na meg ritka jó duma.
Ezzel párhuzamosan csökken az istenek befolyása. Az Íliász világában mással se foglalkoznak napi huszonnégy órában, mint a trójai síkkal, vissza se lehet őket tartani, és Zeusz irányít mindent és mindenkit, állandó (bár ölég hatástalan) fenyegetéssel. Itt bezzeg Zeusz a második oldalon elhatárolja magát az emberi világtól, és olyanokat mond az ember vétkeiről meg jogos büntetéséről, amilyeneket az Íliászban ki nem ejtett volna a száján. Aztán behúzza a függönyt, és a továbbiakban kb. kétszer bújik elő az Olümposz tetejéről, rábízza az egészet a lányára meg időnként a fiára (Hermészre). Athéné se úgy viselkedik, mint a trójai síkon lehetett látni. Az Íliászban olyan, mint a többi isten, belemászik a szereplők sorsába, ha kell, ha nem, és utálja a trójaiakat, mert 1 db trójai egyszer nem neki adta az almát, meg különben is, na hol az a Hektór, hadd nyírjam ki. Távolról se. Itt sokkal racionálisabb. Azért szereti Odüsszeuszt, mert az hasonlít rá, és úgy bánik vele, mint a bölcs, tapasztalt nővér az öccsével. „Megy egyedül? Oké, öcskös, büszke vagyok rád. Segítség kell? Ne aggódj, a végén én is jövök, a nagyját úgyis el tudod intézni egyedül. Ha nagyon muszáj, küldöm Hermészt is.”

Persze, hogy engem is a kalandok érdekelnek elsősorban. De az az eposznak csak töredéke. Körzővel-vonalzóval kimérve a negyede. (Látszik a határozott koncepció. A szerkezetét csak dicsérni tudom: ezt biza jól kitalálta, és nem engedte szétfolyni a csinálója. Még azt is tudta, mi az a cliffhanger.) Persze, hogy az a legizgalmasabb, színesebb, fantasztikusabb. De az is biztos, hogy több hely nem kell neki. (Sajnos.) Most már én is látom, hogy a bizonyos nagy utazás a „hiszem is, nem is”-kategóriába tartozik. (Azt bírtam a legjobban, amikor valaki halálkomolyan közli Odüsszeusszal, hogy rajtad aztán látszik, mennyire gyűlölöd a hazugságot. Miközben gyakorlatilag végighazudja az eposzt, egyszer még Athénéval is próbálkozik, de az persze kiröhögi.) Hogy mint valami ókori fantasyt, csak félig veszik komolyan.
Annál is inkább, mert az igazi veszély, az otthon vár a főhősre. A saját házában kell rendet raknia, ahhoz képest a Szkülla meg a Kharübdisz nudli. Ennek kell a tér, az eposz teljes második fele. Meg annak, hogy a fia hogy nő fel a feladathoz. Tanulékony ő is, nemcsak az apja.
(Túlságosan is nagy már a szája a vége fele. Azért az anyjának nem kéne visszabeszélnie, azt egyáltalán nem veszem tőle jó néven, akármilyen értékrend szerint is élnek az eposz szereplői.)

Mert amúgy, bár egyértelműen látszik, mi tekinthető rendnek, mi rendetlenségnek az Odüsszeiában, azért egyáltalán nem lehet itt (sem) elkülöníteni a „jókat” a „rosszaktól”, mint a mesében lehetne. Még az ellenséget is sajnálják, még neki is jár a tisztelet, az elbeszélőtől is. Még a példaértékű hősök se mindig viselkednek olyan nagyon példaértékűen. A hűség meg a józan ész a legbiztosabb értékmérő, de azért nem száz százalékig megbízható egyik sem. Csak, mondjuk, kilencvenötig. :)

Utóirat: Akit érdekel az eposz intelligensen, szépen és az összes összeszedhető háttérismeret birtokában megírt (persze fiktív) keletkezéstörténete, érdemes megnéznie ezt.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. október 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10