…de én nem szeretem Raymond Chandlert. :(

Tíz pont a megírás minősége, hat az élmény, átlagoltam. Nagyon jó könyv ez – igen-igen tudhatnak írni abban a Montenegróban, az eddigi onnan olvasott könyveim* magas művészi színvonalat képviselnek –, csak nem nekem való.

Pedig az elején úgy tűnt. Van benne holttest, detektív és nyomozás, vannak benne eltűnő könyvek, amelyek után szintén nyomozni kell, van benne történelem, háborúval és jó sok vérrel, elvégre a Balkánon volnánk, vagy mi, meg van benne bonyolult elbeszélői struktúra is, posztmodernnel elegy, nyomokban mágikus realizmust tartalmazhat, és még egy speciálisan kelet-európai apokalipszis is belefér ebbe a százhúsz oldalba anélkül, hogy megterhelné.

Csak az én gyomromat terheli meg. Egyfolytában azt nézegettem, hogy mennyi van még a végéig. Pedig engem a nyomasztás nem szokott zavarni. És még csak több kosz sincs benne, mint A kárhozott városban.

Mégse nekem való. Ahhoz túl kevés benne a Borges/Eco-vonal, és túl sok a Chandler. Túl kevés a fantasztikus világmagyarázó-oknyomozó történet, és túl sok a fejesugrás a bűnös lelkek közé. Két ember között a legrövidebb út a konyhakés. Francba. 

* Mind a kettő. :)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. október 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8