Tudjátok mit? Tetszett.
Pedig nem vettem volna kézbe magamtól, vagyis ha nem hirdetik meg versenyfeladatnak.

Tótfalusi István neve* persze garancia arra, hogy szép, olvasmányos, nagy felkészültséggel megírt** szöveget kapok, Wagner operáit is szeretem, bár mértékkel,*** csak hát na, amióta kinőttem a gyerekkorból, sose szerettem az „átírt” történeteket. Adják ide az eredetit, ld. szövegkönyvek, esetleg eposz. Illetve ne adják, minek, olvastam mind a kettőt. 

De azért nem bánom, hogy megvettem ezt a szépségeset.

Mert ez szépséges. Nagyon. Szerintem tökéletesen megvalósítja a célját: hogy egyszerre népszerűsítse a germán mitológiát és Wagner világát. Aki ezt a könyvet elolvassa – tizenkettőtől száztizenkét éves korig –, és nem sokall be a tizedik oldalon a rengeteg fura névtől, annak szerintem hamarosan igénye támad Wagnert hallgatni, és nem lesz meglőve akkor sem, ha a kezébe nyomják valamelyik északi nép mítoszait. Vagy A Gyűrűk Urát. Mert Tótfalusi sehol nem mondja ki, hogy Tolkien mennyit merített a germán (meg persze kelta stb.) mitológiából, de csak az nem látja Gollamot meg Gandalfot meg Smaugot meg a többieket, aki átaludta az elmúlt pár évtizedet. És azt is megtudjuk, honnan került a Harry Potterbe Fenrir Greyback. Ügyes dolog ilyen módon meglovagolni a sikerregények népszerűségét, és a fantasyk felől vonni be az olvasókat a mítoszok és mondák világába.

Mindennek a gyűrű volt az oka. Nem Fafnirtől félt Odin, mert a bamba óriás nem használta fel a bűvös szerszámok erejét a világ leigázására. Minden kincsét egy hatalmas barlangban halmozta fel, majd sárkánnyá változott, és ebben a barlangban őrizte azóta is beláthatatlan gazdagságát. Azt viszont tudta az istenek ura, hogy Alberich nem fog nyugodni, amíg a gyűrűt vissza nem szerzi, s akkor a nibelungok kincsével megnyeri az óriások szövetségét, és velük együtt, népe élén, az istenek ellen tör.

(...)

Az istenek megteremtették még a törpék népét, a nibelungokat, azaz „ködfiakat”, hogy a hegyek mélyén, barlangok rejtekein kovácsolják az égiek számára a színarany fegyvereket, edényeket és csillogó csecsebecséket. Ezeknek az emberkéknek hihetetlenül ügyes volt a kezük, és roppant találékony az eszük.

(...)

– Fejem teszem fel három kérdésed ellenében. Ha egy is akad, amire nem tudom a választ, fejem a tiéd lesz.
Ilyen játékok szokásban voltak akkoriban az északi vidékeken, és akik játszották, igen komolyan vették.

Egyébként (szerintem) könnyen olvasható, rövid szöveg, de egyáltalán nem azért, mintha „butítva” lenne. (Az Eddát olvastam, igenis kell az az átdolgozás!) Ellenkezőleg: még hozzá is teszi a Wagner-művekhez a mitológiai hátteret, kerettörténetet adva a négy opera meséjének. Hanem pusztán azért, mert se nem énekelnek, se nem zenélnek benne. Az oldalszám így alacsony marad, és tovább csökken, ha leszámítjuk belőle az üres töltelékoldalakat és a sokszor egész oldalas, sőt kétoldalas illusztrációkat.

No igen. Az illusztrációk. Schmal Róza nevét sohase hallottam korábban, de megjegyzem. Mert amit ehhez a kiadványhoz alkotott, az valóban méltó a szöveghez, sőt akár túl is szárnyalja azt. A képei egyszerű technikákkal, kevés színnel, gyerekrajzokra emlékeztető formákkal készültek, mégis valami egész különleges lett az eredmény. A mítoszokra és – sejtésem szerint – a mítoszokhoz illő művészeti stílusra épülnek, azaz ugyanolyan felkészültségről árulkodnak, mint a szöveg maga. Nem utolsósorban pedig igen-igen mély tudati rétegeket mozgatnak meg bennem. 

Amikor [Odin] ezt eldöntötte, újabb vándorútra kelt a földön. Völsznek nevezte magát, és attól fogva sokfelé tűnt fel a szürke köpenyes vándor, aki hiányzó fél szemét kalapja lelógó karimájával takargatta, s aki fegyver gyanánt csak a Világfa ágából faragott dárdát hordta magával. Sosem maradt tőle messze két hollója; ezek olykor leszálltak a vállára, és fontos híreket hoztak neki a világ más vidékeiről.

Úgyhogy nagyvonalúan megbocsátom még azt is, hogy Siegfriedet (avagy ahogy itt hívják: Szigurdot) világéletemben ki nem állhattam, és most is utálom. Attól még a könyv tízpontos.

NB.: És még jó szaga is van.

* Az Operameséket a folytatásával együtt rongyosra olvastam gyerekkoromban.
** Frissítés tegnap óta: Kiderült, hogy (felkészültségtől függetlenül) a mítosz-kerettörténetben előfordulnak derekas mellélövések, vagyis a szerző meglehetős szabadsággal kezeli az anyagot, amikor átírja gyerekek számára. Az érdeklődés felkeltésére így is kiválóan alkalmas a könyv, ezért nem vonok le csillagot. Viszont ráteszem az „átdolgozás” címkét.
*** Kérdés, beszélhetünk-e a Wagner-operák esetében egyáltalán MÉRTÉKRŐL!

Ezt 2017. október 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10