Ha délszláv irodalmat olvasok, azt szeretem a legjobban, ha a Balkán középkori történelméről beszélnek. A szerb Milorad Pavić elbeszéléskötete kiválóan illik ezeknek a könyveknek a sorába: mágikus realista módszerekkel köt össze múltat és jelent, nagyvonalúan átléptetve szereplőit akár évszázadokon is. Közép- és Kelet-Európa se kevésbé mágikus hely ám, mint Latin-Amerika – és nem is sokkal vidámabb. Ráadásul ahányféle nyelv összeütközik ebben a történelemben, ezekben a folyton változó határú országokban, hát a posztmodernt is direkt nekünk találták ki.

Van itt gyilkos tükörkép, szövegből/be épített város és kolostor, időutazó ikon, korszakokon átkelő álom és XVIII. századi levelek alapján készült repülőtér. Mítosz, legenda, hagyomány, rejtély. (Olykor akkora, hogy csak a szereplők értik, az olvasó egy kukkot se.) Egy betűn élet és halál múlhat (múlik is), és az írás minden veszélye megháromszorozódik, ha vesszük, hogy a latin, a görög és a módosított cirill ábécé is játékban van. Hogy melyik számít sajátnak, melyik idegennek, és egyáltalán hol vannak az otthon határai – az olyan kérdés, amelyre pár száz év alatt se sikerült válaszolni. 

Most már tudom: a titokhoz nem országúton, hanem a mellékutakon lehet eljutni; nem a helyes, hanem a téves ösvény végén vár ránk. A szeleknek is van árnyékuk, és ez az árnyék célnak látszik, és saját iránya van. Egyszer, csak egyszer olyan irányt kellett volna választani, amit mindenki rossznak tart, levegőnek nézni a szélkakasokat, a hibás számítás mellett tenni le a garast, s megkísérteni azt a lehetőséget, amit a többség elvet. Egyszer, csak egyszer Nyugat-Dunának hívni a Szávát, még azon az áron is, hogy Amerika nem a te nevedet fogja viselni…

Pavićtól a Kazár szótár az igazi nagy szám, de ez a kötet is nagyon erős írásokat tartalmaz. Amilyen vékonyka, olyan erővel ül rá az ember fejére. Jószerivel egy sincs közöttük, amelyik ne fájna valamiért; még az iróniájukban, adott esetben a humorukban sincs köszönet. Nyomasztóak, mint a balkáni történelem, úgyhogy nyomatékosan ajánlott egy nap legfeljebb egyet fogyasztani belőlük. Én egyszer megpróbáltam hármat. Nem vót jó. Magyar szerzők közül Darvasiéhoz tudnám a legjobban hasonlítani a hangulatukat, azzal a különbséggel, hogy Darvasi történelmi tárgyú elbeszélései derűsebbek. Na, most tessék elképzelni, mennyire nyomasztóan ír Pavić. Legalábbis itt.

Ezt 2017. november 10-én írtam. 

Pontszám: 10/9