Ilyen szép könyvet ennyire unni…
Bocsánat… :(
A mondat mindkét fele komolyan veendő. Valami gyönyörűség ennek a szövegnek minden egyes mondata. Mindegyikbe külön-külön bele lehet veszni, olyanok, mintha csupa verssorok volnának székely népballadákból. Akárhol nyitja ki az ember, kincset talál, ami nincs elrejtve, sőt két marékkal szórják.
Na de maga a történet…
Mindenekelőtt irgalmatlanul bonyolult. Ami nem a Kós Károly hibája, hanem a XVII. századi erdélyi történelem tehet róla.* Meg se próbálom (nem is szeretném kifejezetten) elképzelni, milyen lehetett ott és akkor megkísérelni eligazodni a politikai viszonyok között – milyen nehéz lehetett életben maradni – gerincesnek maradni – esetleg még boldogulni is, megfelelni az életcélnak, egyről a kettőre jutni. Embertelen nehéz. És az emberek éltek akkor is, terveztek a jövő évre akkor is, sőt még merészeltek szerelmesek is lenni, családot alapítani, gyereket nevelni… szívfájdítóan szép…
…mert aztán időnként jött az ellenség, és kettétört mindent. Vagy még rosszabb esetben nem az ellenség. Hanem a szomszéd, a rokon, a hajdani barát, vagy akár a fejedelem, aki a saját fajtáját pusztítja, bünteti.
A regény ettől nem lesz derűsebb, nem is lehet. Csak bonyolultabb. Nem lehet követni, ki kicsoda, hova megy és mit akar. Annak se, aki fejből tudja Erdély XVII. századi történelmét, hát még nekem, jó fél évvel a húszéves érettségi találkozó előtt. A politikusok neve is percek alatt cserélődik, hát még a kisembereké. Ki győzné követni, ki kit szeret, kit utál, kit akar agyonlőni és kit nem?
No de ez legyen az én hibám. Az elbeszélőé legfeljebb az, hogy ő ugyan nem könnyíti meg az olvasó dolgát a gyönyörű balladisztikus mondataival, amelyek legalább annyit hallgatnak el, mint amennyit kimondanak, mert akik beszélgetnek, félszavakból értik egymást. Köszöntem szépen. Tíz-húsz oldal után meg se kíséreltem követni az eseményeket, csak a regény utolsó harmadában kezdtem felfogni, merre hány méter.
Ehhez viszont tegyük hozzá, hogy ennek a regénynek az esetében követhetetlenség és kiszámíthatóság nem zárja ki egymást; többek között emiatt is untam annyira. Mert azon soha nem lehetett kiigazodni, hogy ki miért indul éppen hova. De hogy ebből jó nem sül ki, sőt nagy valószínűséggel két oldalon belül legalább két fontosabb szereplőt megölnek, nem beszélve a mellékszemélyekről, arra mérget mertem volna venni, és többnyire igazam lett. No de ezt meg írjuk ismét a történelmi helyzet és a társadalmi viszonyok számlájára.
Aztán ha már szóba jöttek a társadalmi viszonyok… hát azok nekem nem tetszenek. Se nagyban, se kicsinyben. De nagyon nem. Az én bajom? Tán az enyém. Vagy mégsem. Mert ha ez a világ csakugyan így nézett ki négyszáz éve,** akkor jaj, de nagyon meg vagyok győződve róla, hogy legalább a fele bajt megspórolhatták volna maguknak, ha csak úgy egy körömnyit kevésbé sarkosan fogják fel a nagybetűs életet. Ahány szereplő nyüzsög ezeken a lapokon, annyira bajos közöttük egy olyat fogni, aki tényleg rokonszenves, és az is marad. Pedig az elbeszélő azért nagyon igyekszik eszményképet teremteni, lelki nagyságot alkotni, az olvasói elé állítani. Azt is köszöntem szépen.
Ennyi. Menjen mindenki házat építeni meg meggyfát oltani, és ne lője agyon egymást.
* Amúgy ha már erdélyi történelmi regény, akkor nekem még mindig Láng Zsolt az etalon, és úgy néz ki, ő is marad.
** Amint hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy így nézett ki, mert van egy olyan érzésem, hogy akkor és ott is hús-vér emberek éltek, nem balladahősök.
Ezt 2017. november 5-én írtam.
Pontszám: 10/8
