Levegő és tűz.
Inkább levegő, mint tűz, de azért az utóbbi is ott van, jelen van, háromszor égeti ki Silját. Háromszor esik lázas betegségbe, és mindannyiszor tisztább lesz.
Kevés olyan alakkal találkoztam életemben, aki ennyire a levegőhöz tartozott volna, mint Silja. Az elbeszélő minden alkalmat megragad, hogy hangsúlyozza, mennyire törékeny, légies szépségű ez a lány – állandóan a könnyűséggel, a repüléssel, a lélegzettel kapcsolódik össze, az ujjai átlátszóak, a lába alig érinti a földet –, de soha, egy percre se viszi túlzásba, és még véletlenül se téved át a giccs határán.

Már csak azért se, mert közben valami egészen meglepő dolgot csinál: összesen talán egyszer csúszik ki az elbeszélő száján, hogy Silja „álmodozik”, és akkor is valószínűleg tévesen. Körülbelül a regény harmadánál jöttem rá, mi adja ennek a regénynek a – számomra – legjellegzetesebb és leginkább egyedi vonását: hogy főszereplője minden légiességével együtt (talán éppen azért?) tökéletesen valóságos. Sőt. Hogy gyakorlatilag csak ő valóságos ebben az egész szomorú históriában. Pedig az ember éppen az ellenkezőjét kötné össze az anyagtalanságával.
Ennek a regénynek sok-sok szereplője van, de hirtelen egyet se tudnék mondani közülük, akinek annyi köze volna a valósághoz, mint ennek az angyali jó és tiszta Siljának. Akkor látszik ez a legjobban, amikor elkezdik kerülgetni a férfiak, és Silja így vagy úgy, de mindnek kiadja az útját – miközben a környezetében mindenki meg van győződve arról, hogy Silja így vagy úgy, de mindnek odaadta magát. Ekkor tűnt fel, hogy ebben a regényben milyen sokan hisznek a puszta látszatnak. Milyen sokan maradnak Silja világán kívül, ahol minden mulandó és tünékeny, mindent hátra lehet hagyni, és ő mindent hátra is hagy, egyik házból a másikra, egyik tájról a másikra vándorolva, egyre csak dél felé. Nagyon pontosan tudja, melyik életszakasznak mennyi figyelmet és gondolatot kell szentelnie, és amikor elegendő a figyelem és a gondolat, ő biztonsággal túllép rajtuk. Szépen sorban leveti az eltelt éveit, mintha a mozgást akadályozó burkok volnának. Végül pedig az utolsó burokból kibújik a lélekpillangó.*

Pedig körülötte azért zajlik az élet rendesen, az emberek esznek, isznak, házasodnak, lopnak, csalnak, ölik egymást, kifosztják egymást, vagy próbálnak tengődni egyik napról a másikra, adott esetben igencsak könyörtelen körülmények között. Silja látja mindazt, amit körülötte cselekszenek, lát jóságot éppen úgy, mint aljasságot, látja azt is, hogy a jó nem feltétlenül nyer jutalmat, sem a gonosz büntetést, vagy ha mégis, hát enyhébbet vagy gonoszabbat annál, mint amit érdemelne. Még egy háborút is végignéz, sőt bele is keveredik. De mindvégig kívülálló marad, mindvégig megőrzi a hasonló természetű apjától örökölt derűs mosolyát. A környező világ bánthatja, kihasználhatja, sajnálhatja, Silja erősebb, mert ő a valóságos.**
Ettől persze magányos is, de ezt a sorsot többnyire ő maga választja magának, tudatosan és szándékosan. Igaz, nehezen is választhatna mást, mert annyira különbözik az értékrendje a környezetéétől. Akárhányszor előfordul, hogy mindenki meg van győződve róla: Silja veszített – ő meg nagy csendességében pontosan tudja, hogy nyert, és még csak arra sincs szüksége, hogy ezt nagydobra verje, sőt eszébe se jut, hogy külső nézőpontból mindez bukásnak tűnhet.*** Egyébként jelzem: a regény lélektanilag abszolúte rendben van. Imádtam azokat a pár szavas megjegyzéseit, amelyekkel sose mondja el, melyik szereplő mire gondol, de mindig pontosan ki lehet találni, és tuti, hogy mindig valami rém bonyolult dologra. Szerintem tapasztalt pszichológus se találhatna benne hibát, viszont órákig elemezhetné egy-egy szereplőnek egy-egy apró megnyilvánulását.

Amúgy én nem nagyon szeretem az ennyire „tökéletes lelkiség” – „alacsony anyagiság” ellentétpárra épülő műveket (kb. húszéves koromig szerettem, aztán kinőttem belőlük). Ez a regény valószínűleg azért tudta mégis annyira hitelesen végigcsinálni ezt az egész fokozatos átszellemülést, mert közben éppen ez az angyali Silja annyira minden idegszálával a természethez kötődött: a leginkább anyagihoz (és a nyüzsgő emberi világgal ellentétben éppen eléggé valóságoshoz), teljesen magától értetődő módon. Ennyi gyönyörű tájleírást egy rakáson… és egyik se volt öncélú. Így vagy úgy, de még a legközönyösebb táj is Siljához kapcsolódott, az ő (vagy az ő családjának az) életével alkotott valamilyen párhuzamot. Hogy mást ne mondjak, a család valamennyi tagja tavasszal vagy nyár elején hal meg, derűs melegben, és már csak ezért se lehet veszteségnek tekinteni a halálukat, már csak ezért is egyértelmű, hogy a vég itt valami újnak is a kezdete egyúttal.
Nem. Nem szoktam regényeken sírni. Ennek a végén meg végképp nem tudtam volna.
Nobel-díj megszolgálva, többszörösen is.

* Nem spoiler. A regény első mondatából nyilvánvaló, hogy a hősnő meg fog halni a regény végén, mégpedig fiatalon.
** Csak kétszer tör be az életébe a külvilág, és okoz a valóságosnak valóságos szenvedést. Először, amikor szerelmes lesz, másodszor, amikor szándékán kívül árulóvá lesz. Mindkétszer a saját személyes érintettsége hat rá megrázóan, mindkétszer a lelke kerül veszélybe. Mindkettőt feldolgozza a maga módján.
*** Ugyanezt játssza végig előtte az apja is, amikor szörnyű családi tragédiákra megerősödéssel reagál, és azok nem egyebek számára, mint megtisztulásának állomásai.

Ezt 2015. március 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10