Történelmi pillanatnak lehetünk tanúi.

Életemben először lepontozok egy klasszikust. Ráadásul éppen eposzt.

Mielőtt darabjaira hasad az univerzum, elmesélném, minek köszönhető az a hat pont „fel”, és minek az a négy „le”. Mert mindkettőnek pontos, mérhető okai vannak.*

A „felfelé” pontozást a skandináv mitológia istenalakjai kapják. Lököttek, de van stílusuk. Akkora rajongójuk nem lettem, mint Arianrhod kolléganő (aki, szegény, most a szívéhez kap a pontozást látva), de akkora szerintem rajta kívül más nem is lehet. Azért mégiscsak fontos ennyi idős fejemmel túllépni már a gyerekeknek szánt összefoglalókon, és inkább a tiszta forrásból meríteni. 

Látni Odint kilenc napig a fán függeni, dárdával átdöfve, mert a tudás áldozatot kíván. Hallgatni Loki gúnyos szavát, ahogy felforgatja az egész északi istenvilágot. Figyelni a felelgetős játékra, amelyben a hatalmasok élete a tét. Párhuzamokat keresni a sámánhitű kultúrákkal (Odin nyolclábú lova!). Megtanulni végre Odin két hollójának a nevét (Elme és Emlékezet), akik mindennap felderítik a világ négy szegletét, és visszarepülnek Odinhoz jelenteni, de nagyon aggódik értük a gazdájuk, hátha egyszer nem tér vissza hozzá… akár az Elme, akár az Emlékezet. Megtalálni a mindent járó (nem is olyan kicsi) malmocskát, amely annyi szenvedést okoz két óriásnőnek, amíg bosszút nem állnak a kapzsi királyon. No meg a ráismerés örömével konstatálni, hogy megvan A Végtelen Történet farkasa meg a Harry Potter Greybackje egy személyben. Vagy, mondjuk, a Tölgypajzsos. És akkor még A Gyűrűk Uráról meg a Trónok harcáról egy árva szót se szóltam…

Hát szóval olvassátok az Eddát, mert művelődni jó. 

DE.

A „lefelé” pontozásból kettő jár mindenekelőtt a fordításnak.

Tisztelet-becsület Tandori Dezsőnek, soha nem csalódtam még egy fordításában se – csak most.

Persze, tudom, nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, óriási dolog volt, hogy egyáltalán belefogott egy olyan szövegbe, amely eleve töredékes, ráadásul az egyes töredékei különböző történelmi korokból valók, nem beszélve arról, hogy az északi költők sportot űztek a minél hosszabb és homályosabb költői képek alkalmazásából. (Mélypont: a csónakot egy helyütt habdisznónak nevezik. De mér pont disznó?! Kinek jutna eszébe azon utazni???) Rettenet nehéz dolga volt ezzel a kora középkori óizlandi (!) szöveggel. Mindezt tudom. Mindezzel együtt nagyon mellément ez a fordítás.

Szóval aki művelődni szeretne, és megteheti, inkább angol nyelvűt válasszon, még ha az prózai is, ami sokat elvesz a szépségéből. De legalább valamennyire összefügg és érthető! Mert ez a fordítás, ez olyan, hogy háromszor olvasok végig egy oldalt, mire rájövök, hogy nem én vagyok a hülye, tényleg nincs értelme. 

Ja, és a magyar fordításban nem szerepel Gandalf. Csak az angolban. Nehezményezem. 

A másik két „lefelé” pedig ennek a **** (ide tetszés szerinti krikszkrakszot tessenek odaképzelni) Szigurdnak és csapatának szól. És nagyon meggondolom, hogy ne vonjak-e többet.

Amióta megvagyok, nem értem, mit esznek rajta évszázadok óta a rajongói, Wagnerrel az élen. (Ugyanis ő Wagner Siegfriedje; többféle néven futott, mint általában a mondabeli hősök.) A tiszta forrás is csak annyit közölt, amennyit már úgyis tudtam: kardot kovácsol (ezt nem minden variációban), legyőzi a sárkányt (vagy ami a kincset őrzi éppen), megtanulja az állatok nyelvét, kinyírja a nevelőjét, kiszabadítja a valkűrt (kétszer, mivel közben elfelejti), majd hátba szúrják (esetleg álmában ölik meg). SLUSSZ! EZ MITŐL AKKORA HŐS???? Akhilleuszt se szeretem, de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy ennyi hőstettet fél nap alatt megcsinál. Itt nagyon az volt az érzésem, hogy igazából nem is Szigurd az érdekes, az ő halála csak ürügy, hogy utána kiirtsanak két családot meg három népet, és a végén lehessen gyászolva ülni a ködös-véres csatatér közepén, míg az enyészet lobogója leng az elesett hősök szétdobált végtagjai fölött. Eleve nem az én műfajom az ilyesmi, hát még, ha értelme sincs.

Mondjuk, Gudrun nem piskóta, azt elismerem. Évtizedeken át leginkább azzal foglalkozik, hogy az egyik családtagját ráuszítja a másikra, aztán mindig rájön, hogy tulajdonképpen őneki a másik is a családtagja volt, tehát igazából annak a gyilkosán is bosszút kell állni, tehát megint kell keresni valakit, akit arra is rá lehet uszítani, amíg még marad kettő, aki legyilkolhatja egymást. Nem semmi a nő, amennyit kibír – de azért olyan szívesen megmondtam volna neki a tutit: idefigyelj, néném, tök egyszerűen meg lehet oldani az egész problémát, csak fogjad te a kicsi kezedbe a kést személyesen, azt' nem kell többet azon gondolkodni, hogy kivel állass bosszút kin.
Igen, tudom, az volt a szabál, hogy lyányoknak nem lehet bosszút állni. Ezzel tisztában vagyok. Ettől még idegesít a sztori.

A Szigurdtól kiinduló mondakör tehát érezhetően nem tartozik a kedvenceim közé. Ezt leszámítva egész jó olvasmány az Edda. Csak sajnos ez legalább a felét teszi ki. Az istenekről szóló részt újra fogom olvasni, ezt – hát nem mostanában. 

Gyerekeknek viszont készült egy átdolgozott, de nem butított verzió magyarul, na, azt mindenkinek ajánlom.

Pontszám: 10/6

Ezt 2018. március 16-án írtam.