Fene tudja, hány pont, mert nem az én műfajom. Egy verseny miatt olvastam.

A történetet persze rég ismertem, gyerekkoromban többször is leadta a tévé, élveztük, jókat nevettünk rajta, a szállóigét meg elég könnyű kívülről megtanulni. Méltányolni is tudom: gördülékeny, gyors lefolyású és szép szöveg, szerkezetileg jól összefogva, a reneszánsz háttérbe jól beépítve, a szenvedélyek tombolnak, a poénok ülnek… 

…csak hát akkor se az én műfajom ez az adok-kapok.
Pedig még mesének is el lehetne adni. Van benne hideg, könyörtelen úrnő, buzgón szerelmes lovag, büszke mind a kettő, ki is nyírnák egymást, ha közbe nem lépne az igazságos király, és persze kell még egy élelmes szolga, három még élelmesebb társnő, akkor pedig már csak az udvari bolond hiányzik… Mese, vagy ha már drámáról beszélünk, klasszikus komédia, reneszánsz szenvedéllyel, erős szecessziós beütéssel, femme fatale-lal. A beszéd és a hallgatás ellentétpárjáról jókat lehetne gondolkodni is, beszélgetni is, és tetszik, ahogy eljátszik velük a szöveg.

Csak maga a történet nem tetszik. Az úrnő megmondja a lovagnak világosan, hogy nem akarja, a lovag hódolva eped, az úrnő mégis akarja, de mégis inkább kegyetlen próbának veti alá, de nagyon szerelmes, de a lovag is, de egyik se vallja be, áh! Őszintén? Idegesített és untam. Százszor inkább egy harmadvonalbeli Jókai*, mint ez.

* Úgy értem, Jókai életművén belül harmadvonalbeli. Nem az egész Jókai a harmadvonalbeli, Isten őrizz. 

Ezt 2017. október 10-én írtam.