Újraolvasás vége.
Még mindig tíz pontos a világirodalom első és legnagyobb fanfictionje. 
Mert így, közvetlenül az Íliász után olvasva teljesen egyértelmű, hogy két különböző kéz és elme alkotása a kettő. Tudom, nem én találom fel a spanyolviaszt, de ennyire nyilvánvalónak még sose láttam a különbséget. Ha pedig az Odüsszeiát évtizedekkel később alkották meg, az Íliász ismeretében, annak folytatásaként és maximális tiszteletben tartásával, akkor ezt bizony fanfictionnek hívják.

Miből látszik az Íliász ismerete?
Először is abból, hogy bár a szerző egy mondakörben dolgozik a nagy előddel, véletlenül se mesél el egy jelenetet kétszer. Valahányszor visszatekint valamelyik szereplő a trójai háborúra, kizárólag olyan eseményekre tér ki (faló, Akhilleusz temetése stb.), amelyek az Íliász történetéhez képest még jövő idejűek.
Másodszor abból, hogy kötelezőnek tekinti mindazt, ami által az Íliász műfajt teremtett (ezeket hívjuk ma eposzi kellékeknek), még azt a bizonyos nyolc-tízsoros eposzi hasonlatot is, amelyik az Odüsszeia világában már egyáltalán nem létszükséglet, sőt. Az Íliászba azért kellett, hogy a sok-sok öldöklés közepette legyen hol megpihenni egy kicsit, hogy felidézze a békeidőt és a hétköznapokat. Az Odüsszeiába meg leginkább azért, mert a példakép, az mégiscsak példakép. Hiszen a békeidő és a hétköznapok a cselekmény részei éppen úgy, mint a kaland és a háború.

Miből látszik a különbség? (Más szavakkal: miért szeretem?)
Felnőtt a főhős. Nem nyafog, nem durcáskodik, nem rohangál a nagyobbakhoz, ha el kell intézni valamit. Megy és elintézi. Akkor se esik le a karikagyűrű az ujjáról, ha neki kell dolgozni sk. Nem gyilkoltatja halomra a társait, sőt, az utolsó pillanatig védi őket, mert felelősséget érez irántuk. Egy közösség (az útitársai) kihal mellőle, de nem az ő hibájából. Ha magukra volnának hagyva, korszakokkal hamarabb kihalnának. Egy másik közösséget (az otthon maradottakat), amely hajlandó hallgatni rá, pár nap alatt összefog, gatyába ráz, igazságot tesz közöttük, és mindenkire csak addig haragszik, amíg az megérdemli. Ugyanolyan gyorsan köt békét, mint ahogy a harcot elkezdte.
Azért ő is őriz gyermekies vonásokat, de az csupa rokonszenves dolog, csupa olyasmi, amire a felnőttnek is bőven szüksége van: kíváncsiság, kreativitás (főleg, ha marhaságokat kell kitalálni), alkalmazkodó (átváltozó) készség, tanulékonyság, na meg ritka jó duma.
Ezzel párhuzamosan csökken az istenek befolyása. Az Íliász világában mással se foglalkoznak napi huszonnégy órában, mint a trójai síkkal, vissza se lehet őket tartani, és Zeusz irányít mindent és mindenkit, állandó (bár ölég hatástalan) fenyegetéssel. Itt bezzeg Zeusz a második oldalon elhatárolja magát az emberi világtól, és olyanokat mond az ember vétkeiről meg jogos büntetéséről, amilyeneket az Íliászban ki nem ejtett volna a száján. Aztán behúzza a függönyt, és a továbbiakban kb. kétszer bújik elő az Olümposz tetejéről, rábízza az egészet a lányára meg időnként a fiára (Hermészre). Athéné se úgy viselkedik, mint a trójai síkon lehetett látni. Az Íliászban olyan, mint a többi isten, belemászik a szereplők sorsába, ha kell, ha nem, és utálja a trójaiakat, mert 1 db trójai egyszer nem neki adta az almát, meg különben is, na hol az a Hektór, hadd nyírjam ki. Távolról se. Itt sokkal racionálisabb. Azért szereti Odüsszeuszt, mert az hasonlít rá, és úgy bánik vele, mint a bölcs, tapasztalt nővér az öccsével. „Megy egyedül? Oké, öcskös, büszke vagyok rád. Segítség kell? Ne aggódj, a végén én is jövök, a nagyját úgyis el tudod intézni egyedül. Ha nagyon muszáj, küldöm Hermészt is.”

Persze, hogy engem is a kalandok érdekelnek elsősorban. De az az eposznak csak töredéke. Körzővel-vonalzóval kimérve a negyede. (Látszik a határozott koncepció. A szerkezetét csak dicsérni tudom: ezt biza jól kitalálta, és nem engedte szétfolyni a csinálója. Még azt is tudta, mi az a cliffhanger.) Persze, hogy az a legizgalmasabb, színesebb, fantasztikusabb. De az is biztos, hogy több hely nem kell neki. (Sajnos.) Most már én is látom, hogy a bizonyos nagy utazás a „hiszem is, nem is”-kategóriába tartozik. (Azt bírtam a legjobban, amikor valaki halálkomolyan közli Odüsszeusszal, hogy rajtad aztán látszik, mennyire gyűlölöd a hazugságot. Miközben gyakorlatilag végighazudja az eposzt, egyszer még Athénéval is próbálkozik, de az persze kiröhögi.) Hogy mint valami ókori fantasyt, csak félig veszik komolyan.
Annál is inkább, mert az igazi veszély, az otthon vár a főhősre. A saját házában kell rendet raknia, ahhoz képest a Szkülla meg a Kharübdisz nudli. Ennek kell a tér, az eposz teljes második fele. Meg annak, hogy a fia hogy nő fel a feladathoz. Tanulékony ő is, nemcsak az apja.
(Túlságosan is nagy már a szája a vége fele. Azért az anyjának nem kéne visszabeszélnie, azt egyáltalán nem veszem tőle jó néven, akármilyen értékrend szerint is élnek az eposz szereplői.)

Mert amúgy, bár egyértelműen látszik, mi tekinthető rendnek, mi rendetlenségnek az Odüsszeiában, azért egyáltalán nem lehet itt (sem) elkülöníteni a „jókat” a „rosszaktól”, mint a mesében lehetne. Még az ellenséget is sajnálják, még neki is jár a tisztelet, az elbeszélőtől is. Még a példaértékű hősök se mindig viselkednek olyan nagyon példaértékűen. A hűség meg a józan ész a legbiztosabb értékmérő, de azért nem száz százalékig megbízható egyik sem. Csak, mondjuk, kilencvenötig. :)

Utóirat: Akit érdekel az eposz intelligensen, szépen és az összes összeszedhető háttérismeret birtokában megírt (persze fiktív) keletkezéstörténete, érdemes megnéznie ezt.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. október 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10