Lassan, szépen áradó északi mese, amely az Egyenlítő közelében játszódik.
Gyönyörűséges szerelmi vallomás egy kontinenshez.

Igen, tudom, mind a két fülszövege a filmre hivatkozik, és romantikus történetet ígér. Ne dőljetek be nekik. Teljesen mindegy, hogy Karen Blixen mit érzett vagy nem érzett a kenyai kávéfarmján a tízes évektől a harmincas évekig: ennek a regénynek az elbeszélője mindenekfölött Afrikát szereti. A maga arisztokratikus módján. És olyan erővel mesél róla, ahogy az észak-európai klasszikus mesemondók tudnak. Lagerlöf, Undset, Brigadere, Kekkonen, Sillanpää, Sakse – akiket ismerek.* De biztosan akad még arrafelé több is ebből a fajtából.

Anekdotafüzérnek nevezhetném a leginkább ezt a regényt, amelyeket a helyszín, a bizonyos kenyai kávéfarm köt össze. Az időrendi sorrend is csak nyomokban lelhető fel közöttük, inkább jellegzetes emberek, állatok köré szerveződnek, vagy egyszerűen csak az emlékezés szabad asszociációi kötik össze őket. Arcok, alakok, egyéniségek bukkannak fel a múltból, akik társadalmilag szigorú hierarchiában éltek a maguk idejében, de az emlékezet nagy demokrata, egymás mellé rendeli őket, sőt akárhányszor az alárendeltet emeli ki jobban. És persze összeköti őket az elbeszélő figyelő szeme, amely (az értékelések alapján elvárthoz képest) jóval kevesebbszer nézi a világot a puska irányzékán keresztül. Néha öl, de sokkal többször „csak” néz, értelmez, befogad.

Meg észreveszi, hogy őt is nézik, értelmezik, befogadják. És tudomásul is veszi, akkor is, ha sejti, hogy egyáltalán nem úgy látják a helybéliek őt meg a hatalmát, ahogyan azt az európai gondolja.

Nem éreztem azt, hogy folyamatosan hangsúlyozná a saját felsőbbrendűségét, sőt. Nagyon összetett elbeszélő ez: ott van benne a (számomra ellenszenves) gyarmatosító, aki természetesnek tartja, ha kiszolgálják, de ott van az alárendeltjeiért felelősséget érző vezető is, és ott van az otthonra vágyó ember, aki idegen földön talál hazát és szabadságot magának. Sőt: ott van a pogány dánok leszármazottja, aki elismeri, hogy alig három emberöltővel korábban az ősei még írni-olvasni sem tudtak. És igen: ott van az arisztokrata, aki a más kontinens más kultúrájában is felismeri és tiszteli az ottani arisztokratát.

Valamint egy idő után jobban szereti nézni az állatokat, mint vadászni rájuk. :) Amivel nálam máris nyert ügye van. Ha pedig még olyan hosszú téli estékre való anekdotafüzér is ráadásul, mint a Gösta Berling, akkor pláne.

* A mágikus realisták is, de őket most nem sorolom ide, megtévesztő lenne. Ebben a Blixen-regényben nincs mágikus realizmus. Csak mese, vagonszám. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2017. október 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10