Van a finneknek egy Nobel-díjas regényük, a Silja. A levegő regénye meg a tűzé: főszereplője szó szerint átszellemül. Olvasás közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az Amalia az ellen-Silja. A föld regénye. Meg a fizikai munkáé. Mint a tükör két oldala: az egyik regény megmutatja, mit jelent a szellemi érték, a másik bebizonyítja, hogy az anyag értéke sem kell, hogy alábbvaló legyen.

Azt az egy pontot szigorúan szubjektív okból vontam le: nekem a Silja jobban tetszett. (Itt írtam róla.) De azért Amalia történetét is egyértelműen érdemes volt elolvasni.

Nemcsak azért mondom, hogy „föld-regény” ennek a finn parasztasszonynak a története, mert ő maga földszerű. (Hangsúlyozottan nagydarab, erőteljes, izmos, csúnya, szilárdan áll a lábán, és beleereszti a gyökereit a földi-anyagi világba.* A gyökeret nem én találtam ki, többször is hasonlítja fenyőfához a regény. Még „vallásosságában” is evilági: a buzgalma kimerül a zsoltáréneklésben, de azokat se Istenhez énekli – ő eszébe se jut –, hanem egyrészt hagyománytiszteletből, másrészt a maga megnyugtatására.)

Azért is mondom, mert a regény nagyon nagy része a földről, a földeken, állatok, növények társaságában végzett nehéz fizikai munkákról szól – de úgy, hogy valóságos gyönyörűség olvasni róluk.

Mint amikor az ember félrehúzódva figyeli, hogy tehenet fejnek, tejet fölöznek, zabot aratnak, rozsot vetnek, fagyos fát hasogatnak, kemencét fűtenek, bárányt sütnek; és egyszerűen csak jólesik látni, hogy az a két dolgos kéz milyen tökéletesen ért mindenhez, milyen tökéletesen eligazodik a saját világában, amely természetesen a lehető leghétköznapibb világ.** Nem utolsósorban férfi-világ. Amalia a regény 80%-ában egyedül van, a férje nélkül kénytelen boldogulni, többször is hangsúlyozzák, hogy férfimunkákat végez, hogy egyszerre gazda és gazdasszony – és a lehető legjobban oldja meg a feladatot, még boldog is tud lenni a maga módján, sőt a közösség elismerését is elnyeri. (Nem mintha különösebben érdekelné, ha nem nyerné el.) Más kérdés, hogy miről kényszerül e miatt a váltás miatt lemondani.

A földszerűséghez hozzájárul még a könyv stílusa is: sok-sok rövid, elsősorban egyszerű mondat, látszólag alig-alig megválogatott, „csak úgy” odavetett szavakkal, dísztelenül. Aztán ha kicsit már beleélte magát az ember a regény világába, persze kiderül, hogy minden második oldalon akad egy-egy igen erőteljes metafora, de soha nincs látványosan az előtérbe tolva, jöjjön rá a tisztelt olvasó magától, arra való a feje neki. Egy idő után már elég rendszeresen meg tudott döbbenteni az a sok kicsi mondat a hajszálpontos megfigyeléseivel. Ezeket a szavakat nagyon gondosan megválogatták, csak nem látszik rajtuk.

Mint ahogy maga Amalia is csak látszólag olyan egyszerű, mint a faék. A maga súlyos, lassú módján nagyon is sok mindenen elgondolkodik, és értelmes, vállalható döntéseket tud hozni. Ismeri önmagát és a világot, és nem hazudik se magának, se másnak. Hány fürgébb eszű ember mondhatja el ugyanezt magáról?

* Összehasonlítási alapnak: Silja törékeny, légies, nagyon szép, és folyamatosan a tökéletes szellemi lét felé törekszik. Egész élete a halál felé irányul (a regény első mondata már egyértelművé teszi ezt), míg Amaliáé nagyon is az evilági életre.
** Sőt, mi több: Amalia még a nagyvárosban is kitűnően eligazodik, hamar beletanul az ottani életbe, amikor éppen arra van szükség.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. április 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9