Van az amerikaiaknak egy mítoszuk.

(Most nem abban a jelentésében használom a „mítosz” szót, amelyben az „illúzió”-val rokon értelmű, hanem régebbi jelentésében, „világmagyarázat”-ként.)

Úgy hangzik, hogy minden ember egyenlő, és mindenkinek elidegeníthetetlen joga van az élethez, a szabadsághoz és a boldogságkereséshez. Mindenkinek lehetősége van a jólétre és a sikerre, és ha elég keményen dolgozik, el is éri mind a kettőt. Ezt hívják röviden amerikai álomnak.

Thoreau a Walden-tó partján ezt az álmot valósította meg úgy, hogy egyúttal igen intelligensen, de annál kegyetlenebbül parodizálta is. Odatartotta a XIX. század jólét- és sikermániás amerikaijai elé a görbe tükröt: nézd, ez a szabadság, nézd, ez a boldogság, nézd, ez az önmegvalósítás: egyszobás kicsi ház, ággyal, székkel, tűzhellyel, némi veteményeskerttel – felérsz-e valaha erre a szintre? Gazdag az, akinek nincs szüksége többre annál, amije van. Leszel-e valaha ilyen gazdag?

Persze annál sokkal bölcsebb, semhogy ezt így megkérdezze. Nincs is rá szüksége. Anélkül is egyértelmű. És veszélyes. De milyen veszélyes. Hiszen ha mindenki így élne, felfordulna a világ. Be is csukják a börtönbe mint államellenes egyedet. (Komolyan. Ezt is elmeséli a Waldenben.) És nem is akkor ült utoljára. Ugyanazért.
Manapság is becsuknák. (Nemcsak Amerikában.) Még mindig igen veszélyes emberfajta az övé.
Pedig ő csak megvalósította, ami a Függetlenségi Nyilatkozatban áll. Amin az amerikai alkotmány alapszik. Megvalósította magát.

Leült szépen a társadalom peremére, és félrehajtott fejjel, ámulva nézelődött. És mesélt arról, amit látott. Ez a mese a Walden. Lassú mese. Szinte végtelenül lassú. Az ember kapál, babot szed, krumplit eszik, csónakázik, halat fog, kenyeret süt, fatönköt vet ki tűzifának, nézi a verebeket, nézi a mókusokat, nézi a hangyák háborúját (szó szerint); néha Homéroszt is olvas görög eredetiben,* mikor van ideje rá, de nem mindig van ideje, mert a világot figyelni hosszadalmas munka. Azt a részt szerettem a legjobban, amelyikben órákig ül a tóparton, és nézi, hogyan képződik a jég. Benne buborékok. És ez képes, és MEGMÉRI a buborékokat! A világ legszelídebb humora: Thoreau statisztikákat csinál a Walden-tó partján.

Nem lusta. Minden perce ki van töltve. Nem élősködik másokon. Semmit nem vesz el senkitől.** Nem éhezik. Könnyű munkát végez, ezért kevéssel beéri. (Azért amikor a fatönköt vetette ki, szerintem eléggé megéhezhetett, de az elején említi is, hogy néha azért nemcsak krumplival meg sóval élt, hanem vett egy kis sózott disznóhúst is a faluban, ahol eladta a babját.) Nem fázik. Elégedett. Nem magányos. A faluba jár. De onnan mindig visszatér a kis házba, a tópartra. (Mikor éppen nem börtönben ül.) Következetes. Amikor két év után megszokottá válik az életmódja, egyszerűen kilép belőle, ugyanúgy, ahogyan korábban a külvilágból is kilépett, és búcsút mond Waldennek.

Azt írja a könyvről a Molyon egy értékelő, hogy jó lenne így élni, de az élettempónk már elhaladt e mellett az életmód mellett. Nos, a könyv alapján azt mondanám, hogy már Thoreau kora is elhaladt e mellett az életmód mellett. Sőt, már a sokkal régebbi korok is. De ez őt hihetetlenül nem érdekli. Ő megvalósítja magát. Ha más nem csinálja utána, az a másiknak a baja.

Láttam egyszer egy dokumentumműsort a globális felmelegedésről, amelyben egy mai indiai remete fényképeit használták fel. Igen, volt neki fényképezőgépe. Állása, kocsija, egyéb világi hiúsága nem, de a masina kellett, mert miért ne? A hegyekben lakott húsz évig (legalábbis a műsor idejéig húsz évet töltött ott, de tőlem most is ott lakhat), és mindennap kiment lefotózni a gleccsert. Aztán persze a képein jól látszott, hogy fogy el húsz év alatt a gleccser.

A gleccsert sajnálom, de a remete imponál nekem. Tud valamit.

* Jól elintézi a könyveket azzal, hogy igazából nincs nagy szükség rájuk, fontosabb dolgokkal is lehet foglalkozni. Miközben latinul idézi Cato valamelyik írásából a kenyér receptjét. Meg indiai filozófusokat, lépten-nyomon. Halvány önellentmondás Nr. 1.
** Csak a földet az indiánoktól, de azt se ő csinálta, hanem a korábban ott járt nemzedékek. Halvány önellentmondás Nr. 2. Bár van egy olyan érzésem, hogy ha minden európai olyan életmódot folytatott volna, mint Thoreau a Walden-tó partján, attól egyetlen árva indiánnak se görbült volna a haja szála. Őt biztosan tisztelték volna érte.

---- ----

Mellékes megjegyzés, avagy „az olvasásról”:
Lassú olvasásra való könyv, egyszerre sok nem ajánlott belőle. Mondjuk, fél-egy-másfél óra esténként, kinek mennyi jut. Több nem. Ajánlott ellenben valami jóleső meditációs kétkezi munka, pl. diópucolás. Valamint némi édes ital (nálam meggybor, a teljes napi adagom = egy ujjnyi), a közben megevődő diótörmelék letisztázására.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2014. november 11-én írtam. 

A képek forrása: Wikipédia. 

Pontszám: 10/10