Újraolvasás vége.
Tudta, hogy mit csinál, aki úgy döntött, hogy ezt a két művet egy kötetben adja ki. Így érdemes. Egymással szemben a nyár és a kora tél, a fiatalság és az öregség, a fény és a köd, az életbe induló és a halálba térő Toldi.* Ismétlik és variálják ugyanazokat a motívumokat: mindent újra, de semmit ugyanúgy. Mint egymás tükörképe, olyanok így szembeállítva.

A Toldi: mese felnőtteknek.

Nem mondom, hogy gyerek kezébe nem való, sem azt, hogy gyerekként nem szerettem, ellenkezőleg.** De felnőtteknek készült, tessék tudomásul venni.

Nekik is van igényük rá, hogy olyan művet olvassanak, amelyiknek a szereplőivel (persze vérmérséklet szerint) azonosulni lehet. Amelyik komoly történelmi tényeken alapszik, de azért van benne elnyomott és a jogait mégis kiharcoló kisebb fiú (egyszer azt mondja rá az elbeszélő, hogy „hatalmas gyerek”), gonosz testvér, hűséges cseléd, távolból segítő tündéri édesanya és igazságos király. Nahát. Mert ez olyan mese, hogy kezdettől fogva borítékolni lehet, ki győz és ki veszít. Vagy hogy aki a főszereplő ellensége, az csakis aljas mocsok gazember lehet: a testvére átvitt értelemben a háta mögött áskálódik, a cseh bajnok szó szerint a háta mögül próbál támadni. De azért olyan jó hatvanadjára is végigizgulni, hogy ugye megint legyőzi, ugye megint kegyelmet kap, ugye megint hiábavaló a csúf ármány, mert Toldinak hátul is van szeme, Lajos király pedig átlát minden cselszövésen, mert ő a definíció szerinti tökéletes uralkodó? 

Gyönyörűséges-mosolygós látomás, amelyikben még éjszaka is világos van, és semmi komoly baj nem fenyegeti a jókat…
…bár azért azt a lábjegyzetet tessék újra megnézni. Egyébként a hanglemez borítójától is féltem tízéves koromban. Meg a Básti Lajos hangjától.

Emellett pedig természetesen ahogy az egész meg van írva, úgy csak ez a szerény zseni tudott írni. Nincs benne egyetlen fölösleges szó sem. Nem azért van rímekben írva, mert úgy „szebb”. Azért van rímekben írva, mert másképp nem lehetett és kész. Hogy a mese közben másfél-két sor erejéig fel-felbukkan egy-egy realisztikus életkép, egy-egy apró megfigyelés, amire a felnőtt olvasó rácsodálkozhat – jé, ez tényleg így van, de felező tizenkettesben is el lehet mondani? –, máskor meg vidáman humorizál az elbeszélő a sírok közül Bence nyakába ugró Toldin, az csupa-csupa ízlelgetni való csemege.

Aki el akarja olvasni a Toldi estéjét, és nem tudja kívülről a Toldit, az mindenképp olvassa újra ezt is előtte.

A Toldi estéje: minden, csak nem mese.

Ugyanazon a nyelven szól, egészen másról. Ugyanaz a tér, ugyanazok a szereplők, ugyanazok a motívumok, csak az idő nem ugyanaz, és ez mindent megváltoztat.

Semmi nem egyértelmű, semmi nem világos (még a nappal sem: állandóan köd van), semmi sincs a maga helyén, Toldi a legkevésbé; még az sincs, akinek igaza legyen. Itt nem nyer senki a vitában, maximum kihal belőle. Pedig meg lehetne öregedni szépen is: ha minden a helyén volna, akkor a kor meghozta volna a főszereplők számára a bölcsességet is. Csak hát a bölcs öregek ebből a műből hiányoznak. Az ifjú hősből keserű, önsajnáló öregember lett, a jó királyból sértődős, gyenge lábú vénség, akit észre se vesznek az utcán, a tündéri édesanyának csak a sírja van meg, a hűséges cselédnek csak a fia maradt itt komikus Sancho Panzának, a gonosz testvért régen elintézték a farkasok, a legyőzendő olasz bajnok meg – ó, a francba, egész rokonszenves! Hogy lehet itt bárkivel azonosulni?!*** 

A fiatal Toldi gyerek, aki mesebeli játéknak tekint minden erőmutatványt. Az öreg Toldi minden mozdulatának embertelen súlya van, a nyilai dárdának illenek be, a pajzsa roppant nagy, a buzogánya félmázsás, a harci jelenete vér-, por- és izzadságszagú, egyetlen mai kosztümös filmből se lógna ki. Pontos kép és komoly. Csak Bence a vicces, ahogy egy igazi Sancho Panzához illik. Arany azt is tudja, hogyan és mennyi humort kell adagolni a megjelenésükbe.

És hát: a fiatal Toldi történetében még vidám kis epizód, hogy a temetőben alszik, és onnan ugrik rá örömében a közeledő Bencére; az öreg Toldi történetében viszont már állandó jelenlét a halál. Mindenki meg van győződve róla, hogy halott, szó szerint a sírból ugrik ki, amikor megtudja, hogy még szükség van rá, szerzetesnek öltözik, aki utolsó kenetet hoz, és aki látja, egytől egyig kísértetnek nézi. Hiszen az is: a saját kísértete. A korszaknak, amelynek a hőse volt, már vége, és a legtöbb szereplő szerint nem is lett volna szabad túlélnie. A semmiből jön bajt vívni, aztán ugyanoda távozik. (A kép forrása: Public Domain Pictures.)

Ja, egyébként a tükör itt, a Toldi estéjénél, el van törve. Ahogy az már a vén tükrökhöz illik. Hiányzik a fele. Szerintem centire ugyanolyan hosszú, mint a Toldi, viszont csak hat ének, nem tizenkettő, mint az. Mert ez ott kezdődik, ahol a Toldi a feléhez ért: ahol a hős megtudja, hogy feladata van. Minden, ami a Toldiban a feladat előtt lezajlik, hiányzik innen, és nincs is rá szükség: az öregnek már nem kell a családjával, a környezetével megküzdeni, mint a mesebeli kisebb gyereknek. Sajnos. Úgy valószínűleg könnyebb lenne neki. De ebben a második részben semmi nem könnyű.

Egyik rész sem semlegesíti a másikat. Kizárják, de nem érvénytelenítik egymást. Mindkettőre szükség van. Ez a legszebb benne.

* Annyi mágiának valót olvastam mostanában, hogy még az is eszembe jut: szangvinikus és melankolikus. 
** Megjegyzés: Maradandó traumát okozott viszont tízévesen, hogy a farkaskölyköket eltapossák, hogy az agyonütött katona teste szétmállik, és mindenekelőtt az, hogy amikor Toldi megszorítja a cseh bajnok kezét, akkor annak kinyílik az ujjai hegye, és kijön a vére. Jáj. Most is libabőrös leszek.
*** A következő lábjegyzet SPOILEReket tartalmaz! A fiatal Toldi akaratlanul, pusztán a nagy ereje miatt gyilkosságba esik, de legyőzi a bikát, aztán megmenti az ország becsületét, és kegyelmet kap. Az öreg Toldi is ugyanígy követi el ugyanezt a bűnt – de sajnos csak az után, hogy megmentette az ország becsületét, és nem egy névtelen katonát öl meg, hanem három udvarbeli nemes úr fiát, és utána úgy gázol keresztül a tömegen, mint a megvadult bika. (Tényleg ezt a hasonlatot használja rá a szöveg.) Ő maga változik megfékezni való vaddá. Kegyelem nincs, csak méltányosság. A fiatal Toldi bosszút akar állni a megölt testvérekért az aljas ellenfélen, és sikerrel jár. Az öreg nem is tud a testvérekről, akiket az igencsak lovagias ellenfél nem is szándékosan ölt meg. Csak jön robogva, végrehajtja a hóhérmunkát, aztán ott hagyja az egészet, és kicsordul a könnye az önsajnálattól, mert nem jönnek utána rögtön ünnepelni. Az ifjú Lajos király mindent észrevesz, még azt is, amit titkolnak előle; az öreg Lajos király már azt se látja, ami az orra előtt van, még a legjobb barátját se ismeri föl, mert hát hogy nézne ki, ha a lovagkirály feltenné a szemüvegét? 

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. október 23-án írtam.