Újraolvasás vége.
Szép könyv, jó könyv, izgalmas könyv (nemcsak a cselekménye, hanem az is, ahogy meg van írva), és tökéletesen meg tudok érteni mindenkit, aki kicsi kora óta rajong érte. Szerintem is megérdemli, hogy kultuszkönyv lett.
…meg azokat is tökéletesen megértem, akik nem rajonganak/rajongtak. Mint pl. én. Most felnőttként újraolvasva nagyon tetszett – de azt is felfogtam végre, hogy miért nem szerettem gyerekkoromban. Ezt a múlt hétig nem tudtam megmagyarázni.

Miért tetszett/ajánlom?

Mert – mindenki leírja, leírom én is – a bátorságot, a becsületet, a barátságot és egymás tiszteletét emeli mindenek fölé. Az elbeszélőnek igaza van: teljesen mindegy, mekkorák a szereplők, és mekkora a világuk. Az összetartásnak, a hőstettnek, az árulásnak pontosan akkora súlya van, mint a világtörténelmi jelentőségű eseményekben. A jó haditerv, az jó haditerv marad, az izgalmas csata pedig izgalmas csata, ha homokkal meg ezüstpapírral bevont lándzsákkal vívják is tíz négyzetméterért. A hadvezért ugyanúgy tisztelik, a haditörvényszék ugyanolyan ijesztő. Még akkor is, ha speciel se a hadvezér, se a hadsereg nem tudja, hogy mi az.

Mert megmutatja, hogy a legkisebb és legkiszolgáltatottabb is válhat pár nap alatt hőssé, lelki nagysággá, aki bármit kibír, még azt is, hogy a becsülete helyreállítása közérdekből elhalasztódik, no meg főszereplővé. A bátorság meg a testi erő nem függ össze.

Mert az ellenfél tiszteletére is tanít. Igaz, hogy akit utálni lehet, az vagy vörösinges, vagy áruló, de azért egyáltalán nem a jók meg a gonoszok csapnak itt össze. Áts Feri minden, csak nem diktátor. A két hadsereg élén két nagyon különböző, de ugyanúgy rokonszenves és vezérségre termett alak áll.

Mert attól, hogy hősökről, honvédelemről, árulásról és áldozatról szól a regény, a szereplőkből nem lesznek kicsinyített felnőttek – megmaradnak igazi gyereknek, akiknek haza kell érni fél hatra, izgulnak a latinóra miatt, kikaparják az ablakból a gittet, és nem átallnak rendszeresen sírva fakadni. Ellenben halálos komolyan imitálják a felnőttek stílusát – illetve azt a stílust, amelyet ők felnőttesnek tartanak. Ez időnként bájos, időnként humoros, időnként ijesztő. Ehhez képest a felnőttek az ő életükben csak mellékszereplők – a füvészkerti epizódban derül ki, hogy a felnőttet csak egy „párhuzamos univerzum” részének tekintik: ott jár a közelükben, de nem kell vele foglalkozni. (Annál keservesebb, hogy a felnőttek döntései akkor hatnak a gyerekek világára a legerősebben, amikor a legkevésbé várnák.)

Miért nem szerettem?

„Mer sajnáltad X-et, mi?” – kérdezte egy kedves ismerős vagy két hete. Juszt se írom le, hogy kit kell sajnálni, még akkor se, ha mindenki tudja. Tiltakoztam: a Kincskeresőnek kilencéves korom óta osztatlan rajongója vagyok, pedig abban aztán halnak rakásra.* Ennek semmi köze a sajnálathoz. Ez a könyv egész egyszerűen nem nekem szólt, nem a tízéves Timár Krisztinának.

Először is eleve úgy indul, hogy „ti boldog alföldi diákok, mit tudjátok, mit jelent a grund?” Stimmel. Mit tudtam én? Alföldi diák voltam, falusi gyerek. Ha sík mezőt akartam látni, felültem a sárga Skolnyik bringámra, és elmentem a postára vagy a legjobb barátnőm nagymamájához, mindkettőtől három háznyira volt a határ. Ha erdőt, akkor még bicikli se kellett, gyalog is három percbe telt odaérni. Az eszemmel felfogtam én, mi a tétje a regénynek, de átérezni semennyire nem tudtam. A Kincskereső falusi közege volt az én világom. Most is Szolnok a legnagyobb hely, ahol létezni tudok.

Másodszor sose voltam gyerekcsapat tagja. Voltak barátaim, vannak emlékeim véget nem érő közös játékokról, de remekül elvoltam egyedül is. Eszembe se jutott volna áldozatot (pláne ekkorát) hozni azért, hogy hősnek, vagy akár csak egy csapat részének tekintsenek.

És hát akárhonnan nézem, ez fiúregény. Igen, tudom, a Kincskereső főszereplője is hímnemű, mégis minden további nélkül tudtam vele azonosulni. A Pál utcaiak közül egyszerűen senkivel.** Pedig tízévesen erre azért még nekem is igényem volt. Mert itt a legértékesebb gyerekszereplők megkapják az „igazi férfi” státuszt, ők a „római jellemek” (fogalmam se volt tízévesen, hogy mi az, és amikor tizenegy évesen rájöttem, akkor se tetszett), ezzel pedig elérték, hogy – mint a regénybeli felnőttek számára – számomra is egy párhuzamos univerzum lakóivá váljanak, akiket esetleg messziről nézek csodálkozva, vagy észre se veszek.

Szóval méltányolni, értékelni, felnőttként szeretni tudom ezt a történetet, de nem lett a világom része, szépen elsiklottunk egymás mellett. 

* SPOILER Az viszont igaz, hogy abban a könyvben senkinek az áldozata nem olyan hiábavaló és értelmetlen, mint itt. SPOILER VÉGE
** Úgyhogy mostantól Áts Feri forever!

Ezt 2017. október 30-án írtam. 

A képeket öt nappal később, spontán Molnár Ferenc-túránkon készítette Bodó Lívia.

Pontszám: 10/9