Nagyon akartam szeretni, de nem mindig jött össze.
Pedig az alapötlet igencsak nekem való: a jól kitaposott útról spontán döntéssel letérő, a világból kilépni próbáló ember átalakulása. Főleg, hogy még nyúl is kell hozzá!
Maga a történet azonban sajnos nem váltotta be a reményeimet. Olyasmit éreztem olvasás közben, hogy nem énhozzám beszél, hanem valaki máshoz a fejem fölött. Nem szeretem ezt az érzést.

A Walden nagyon nagy élmény volt annak idején. Talán valami ilyesmit vártam, csak több humorral, hiszen ez a regény mégiscsak társadalomkritikus szatíra. Csak hát jóval több volt ebben a humorban a keserű, mint a mulatságos. Még csak elmosolyodni se tudtam rajta. Persze ettől még lehet a könyv jó – és nem vonom kétségbe, hogy az a sok abszurd brutalitás, amit a finn életről elmond, az hiteles (vagy az volt a hetvenes években, amikor a regény íródott). Komolyan mondom, sokszor annyira ijesztő helyzeteket ír le, annyira kifordítja némelyik szereplőt emberségéből, hogy adott esetben én is kb. annyit tudtam volna kezdeni az egésszel, mint a nyúl. Csak sajnos nem vagyok olyan fürge.*

Ez eleve elidegenítette tőlem a regényt, de ez nem a regény hibája. Az viszont már igen, hogy nagyon, de nagyon sok szereplőt karikatúraszerűen túlrajzolt. Gyakorlatilag mindenki, aki városból érkezik (főleg, ha magas a rangja), rosszindulatú és elkényeztetett ötéves gyerek módjára viselkedik. Ellenben akik a falvakban vagy az erdőben élnek, az esetek kilencven százalékában jólelkű, elfogadó, segítőkész népek. Kis bogár, ezt én már tizenhat évesen se vettem be, volt szerencsém ugyanis faluban felnőni. Szeretem a falvakat, szeretem az erdőket, de aki hitelesen akar írni, az ne idealizálja őket, mert nincs az a nyúl, amelyik gyanakvóbban nézne az álcázott vadcsapdára, mint én az ilyen társadalomrajzra.

Nem azt állítom, hogy nincsenek ilyen rossz- vagy jóindulatú emberek. A világért sem. Tudom, hogy vannak. De egyáltalán nem ilyen egyszerű megragadni a kettő között a különbséget. Az nem úgy van, hogy ha valaki közelebb él a természethez, attól automatikusan tiszta lesz, ha meg távol, attól automatikusan üres életű és kártékony. Azért dolgozni is kell. Sokat.**

A regény főszereplője szerencsére nem karikatúra, és dolgozik is éppen eleget. Ez menti meg számomra a regényt, no meg a kellőképpen képtelen végkifejlet. De ezzel együtt sem maradandó élmény, nem az én könyvem. Thoreau okosabb, Thoreau nem próbálkozik egyszerű képletekkel, azért én őtet szeretem. Paasilinnának se ez volt az utolsó könyve, amit olvastam. De most várok egy kicsit, mielőtt a következőbe belefognék.

* SPOILER Főleg a bűnlajstrom borított ki, amelyet a főszereplő fejére olvasnak. Inkább sírni lett volna kedvem rajta, mint nevetni. És sajnos nem azért, mintha nem hinném el, hogy ilyesmi létezik. 

** És nem létezik valamiféle „visszaút a természethez”. (Ilyet már Rousseau sem állított. Tényleg nem. A neki tulajdonított mondás félreértésen alapszik.) Először is azért, mert a természet nem a „hátunk mögött” található, hogy vissza lehetne menni oda, másodszor azért, mert az ember ember voltát nem tudja csak úgy kiiktatni, és nem is ajánlatos, harmadszor meg azért, mert azt megmondani, hogy mi is az a természet pontosan, amelyhez szeretnénk visszatérni, keményebb dió, mint filozófiából diplomázni. De ennek megvitatása túl messzire vezetne, nincs is rá feltétlen szükség a regényértelmezéshez, azért tettem lábjegyzetbe.

Ezt 2017. november 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8