Miért lenne fontos, hogy legyen magyar Annele?
Azt mondják (kutya legyek, ha tudom, kitől hallottam), egy könyvet akkor kell lefordítani egy másik nyelvre, ha a másik nyelven olyan könyv még nincsen. Hát van-e nekünk ilyen könyvünk?

A lettek egyik legnagyobb klasszikusa,* a XIX. századi Lettország enciklopédiája.** Irdatlan mennyiségű ismeret került bele, még úgy is, hogy nem elsősorban ismeretközvetítés a cél (az csak a háttér), hanem Anna Brigadere Avote felnőtté válásának elbeszélése. Így nemcsak realista korrajzot nyújt a regény, hanem realista lélekrajzot is, szépséges-hosszú tájleírásokkal és elmélkedésekkel.
Minek ez nekünk?

No, lássuk. A XX. század első harmadában élt realista férfiírónk, az van elég, hála Istennek. Női írónk, olyan, aki ennyire benne lenne az irodalmi köztudatban, mint a lettekében Brigadere, talán egy van, Kaffka Margit, viszont ő többnyire kisvárosi női sorsokat ábrázol, alakjai dzsentri körökben mozognak. Brigadere Anneléje sokkal „lentebb” jár: időnként komoly Árvácska-asszociációim támadtak, bár ez a könyv közel sem annyira durva. (De azért eléggé.)
Mondhatná valaki, hogy hát akkor van ilyen könyvünk, Árvácskának hívják. De nem lenne igaza. Mert az Annele-trilógia középpontjában nem a szenvedés áll és a társadalomkritika, hanem egy lélek ön-felnevelése (nincs erre jobb szó, ez viszont tökéletesen visszaadja azt, amit Annele csinál), amelyben fontos szerepet játszanak a szenvedések és a társadalomkritika is. Annelének onnan, hogy makacs, önfejű, „rosszul nevelt, semmirekellő” kiskölyök, el kell jutnia oda, hogy a saját életéről önálló döntéseket hozni képes, a világgal, önmagával és Istennel békében élő, érett, okos nővé, gyakorlatilag felnőtté váljon – tizenöt évesen (!). Mégpedig úgy, hogy amit végigcsinál, nyugodtan mindkét nemre nézve általánosítható.

Következtetés: Nem, ilyen könyvünk nincs. Igen, kell nekünk a magyar Annele.***

Úton levés és magány: ez Annele első emlékeinek két meghatározó eleme, és ezek maradnak vele az utolsó mondatokig. Ritkán sajnálja magát értük. Az az olvasóra marad. Ő kisgyerekként elfogadja ezt a két dolgot eleve adottnak, serdülő lányként ezek segítségével alkotja meg az identitását. Úgy kezeli őket, mint valami faragó szerszámot, amelyekkel saját magát alakítja. Mert más nem teszi meg helyette.
Mert a szülei béresek, akik szerencsés esetben párévente, kevésbé szerencsés esetben minden Szent György-napkor útra kelnek a következő tanya felé, új munkát keresve. És ha valamelyik tanyán a saját rokonaik (anyjuk, testvérük!) lakik, az sem tesz semmit: a helyzetük ugyanolyan bizonytalan, a keresetük ugyanolyan csekély, mint a többi béresé. Az okos, érzékeny, csodalátó kis Annele körül pedig hiába nyüzsögnek felnőttek és gyerekek: egyszerűen senkinek nincs ideje rá, hogy foglalkozzon vele. Ő kénytelen foglalkozni saját magával. Mindazt, amit a külvilágból magába szív – az pedig nem kevés –, a saját logikájával, egyedül dolgozza fel, így fordul egyre inkább befelé, és így válik koraérett felnőtté is.

De most komolyan! Az első kötet olvasása közben egyszerűen alig tudtam felfogni, hogy hagyhatnak ennyire magára egy gyereket! Nemcsak fizikai értelemben (egyébként úgy is). De bármit csinál, ami a környezete fejében élő „a gyerek” című képzettől eltér, még csak meg se kérdezik tőle, miért tette, azonnal jön a bűntudatkeltés, a „rosszul nevelt, megátalkodott, semmi nem lesz belőle” címke.**** Soha senki nem tanítja meg neki, hogyan kell viselkednie, de azonnal megbüntetik – és általában szorongással büntetik –, ha másképp viselkedik. Így lesz Annele egyre zárkózottabb, akaratosabb, makacsabb. Piszkos nagy mázlija a környezetének, hogy a gyerek a munkában talál kiutat a belülről feszítő energiái számára. Ugyanezzel az erővel simán lehetne belőle sorozatgyilkos.

Ez rejlik a bizonyos napsugaras vidéki (konkrétan tanyai) gyermekkor mögött, amely nosztalgiával tölti el a letteket. Mert részben ezért, a régi vidéki élet ábrázolásáért szeretik annyira a lettek ezt a regényt, hogy egyikük érdemesnek tartotta az angolul értő világ elé tárni. A XIX. század második fele még bőven az a korszak, amikor a balti városokat németek lakják, az ország nyelvét beszélők pedig kis falvakban, de még inkább tanyákon élnek, apró közösségekben, nagyon nehéz körülmények között. A regény ideje az a korszak, amikor már kezdenek beköltözni a városokba, de még németül kell tudni ahhoz, hogy magasabb iskolákat végezzen az ember. A trilógia legnagyobb része vagy magányos tanyákon játszódik, vagy ezekre a tanyákra gondolnak/vágynak a szereplők. Ezt a fajta életet tekintik legsajátabb hagyományuknak a lettek; erre a mai napig nosztalgiával gondolnak; és aki szereti a vidéki élet leírását (a lettekkel együtt én is), annak ez a könyv főnyeremény, akkor is, ha távolról sem ábrázolja idillinek Annele családjának életét.

Főleg az első fele nagyon szép: a kedves nagyanyókáról, az aranyos kis (nagy) állatokról, erdei szamócáról, felvöröslő égről, nyírfákról, rozsföldekről,***** ősi hiedelemvilágról és miszticizmusba hajló keresztény vallásról, valamint temérdek munkáról. Ritkán lehet a munkáról ilyen szépeket olvasni. Mert azért Anna Brigadere, minden szigorúsága ellenére, szinte bármiről szeretettel tud mesélni, ami ehhez a világhoz tartozik.
Északi gyerek- és felnőttmesemondó néniket olvasni úgy általában érdemes. Ez pedig mind a kettő. Az én példányomat használtan vettem, és itt-ott bizony benne maradt egy maszatos gyerekkéz nyoma. :) Tetszik nekem az ilyesmi. Szülő a gyerekkel együtt nyugodtan olvashatja, már ha a gyerek tud angolul, persze… Az első és a második kötetben nagyon sok szépet talál majd a gyerekolvasó, édeset viszont semmit… Giccset pedig véletlenül se… Sőt: közben a bizonyos gyerekolvasót is meg-megszúrja majd ennek a történetnek a keserűsége – valószínűleg ezért került vissza a maszatos kéz tulajdonosától a webboltba a könyv.

Én ugyan nem adom tovább, legfeljebb kölcsön, de azért azzal még tartozom, hogy megmondjam, miért adtam rá ötből csak négy csillagot: először is azért, mert a regény nagyon gyakran átmegy puszta anekdotafüzérbe, amelyet a főszereplőn meg a helyszínen kívül nagyon semmi nem tart egyben, és az ilyesmi nekem rosszul esik – másodszor azért, mert sok helyen rettentő didaktikus tud lenni a könyv! Annele magányos, de az olvasó nem: az első két kötetben az elbeszélő szinte soha nem engedi el a kezét, gyerekként kezeli, akinek mindent meg kell magyarázni. Köszönöm szépen, tudok én gondolkodni magamtól is. Az utolsó kötetre ez szerencsére megszűnik, az viszont már nem a lett tanyákon játszódik, tehát a helyszín sokkal kevésbé érdekelt.

Lettország-mániám (eddigi) legnagyobb őrültsége volt beszerezni és elolvasni ezt a trilógiát! És hadd köszönjem meg kedves kolléganőmnek, Kormosné Dózsa Erzsébetnek, hogy olvashattam. :) Mivel sajnos kizárólag az amerikai Amazonon kapható. Még Angliában sem árulják. Úgyhogy irtó magas szállítási költséget kellett volna kifizetnem, ha megrendelem (pedig egyébként sem olcsó mulatság). Ő hozta el nekem az útibőröndjében, mert megértő a mániáim iránt. 

* Az írónő életműve köré még nemzeti parkot is építettek.

** Puszta kézben tartása erősíti az izmokat. Óriási vállalkozás volt Ilze Muellertől nekimenni ennek a monstrumnak. Amely egyébként kiváló eséllyel indulhat 2014 legbénább borítójú könyveinek versenyén. Még mindig nem tudom, miért nem lehetett arra a nőre bízni a címlapképet, aki a belső illusztrációkat készítette. Igaz, hogy az illusztrációk már hatvanévesek, de a rajzoló él, virul, rajzol – és szenilisen is nyolcvanszor jobbat tudna rajzolni, mint ez a borzalom. Mihelyt megkaptam a könyvet, azonnal vittem a könyvkötőhöz. Most egyszínű bordó borítása van, kiváló minőségű, sok-sok olvasást ki fog bírni.

*** Más kérdés, ugye, hogy mekkora piaca lenne. Az angol fordítás valószínűleg azért készülhetett el, és azért éppen ott, ahol készült, mert:
1. Az amerikaiak számára összeköthető a saját XIX-XX. század fordulóján élt íróik (pl. Laura Ingalls Wilder) életművével. A XIX. század második felének egyre nyugatabbra haladó amerikai telepesei hasonló életmódot folytattak, hasonló problémákkal küzdöttek, mint Annele családja – leszámítva, hogy ahol az Ingalls családnak szabad préri nyílik, amelybe legfeljebb időnként kellemetlenkednek be az indiánok, és akkor se nyitják ki nagyon a szájukat, ott az Avots családot szűk kis tanyaudvarok, apró birtokok zárják-fojtják, és még az eke sem sajátjuk, amellyel dolgoznak, nemhogy földjük lenne.
2. Elég rendesen vándorolnak kifele Lettországból is nyugatra, és aki ott marad, esetleg angol nyelvű házastárssal, lettül már nem tudó gyerekekkel, az bizonyára nagyon örül neki, ha a hajdani hőn szeretett klasszikus regényt angolul is odaadhatja a szerettei kezébe.
Hát nálunk ebből egyik se érvényes. 
És már Brodszky Erzsébet se él, hogy hősiesen mégis lefordíthatná. :(

**** SPOILER Ideértve azt, hogy ötévesen szó szerint magától megtanul olvasni, sőt van képe megkérdezni, hogy mit jelent az a szó, hogy „lélek”. És ezen szent borzadállyal felháborodnak, és mindennek elmondják az anyját, hogy hogy engedhet ilyeneket a gyerekének. Az anyja pedig megbünteti, amiért elvette az énekeskönyvet! Eszem megáll. 

***** Ezekről addig-addig olvasott az ügyeletes olvasó, hogy egyszer csak elkezdett rozskenyérért járni a pékségbe. :) Szerencsére Szolnokon lehet kapni (majdnem) tiszta rozsból sütött kenyeret. Jó lapos, mert a rozslisztből készült tészta nem kel meg, viszont nagyon finom.

Ezt 2016. január 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8