Sokféle könyv létezik. Van, amelyik gyomorszájon vágja az embert. Van, amelyik megsimogatja a fejét. Más torkon ragadja, és nem engedi el többé. Előfordul olyan, hogy egy könyv vállon veregeti az olvasóját, sőt olyan is, hogy csak mérhetetlen magasságból néz le rá megvetően. De olyan könyvvel nagyon ritkán lehet találkozni, amelyik a legelején meglepetésszerűen elkapja a kezemet, aztán vonszol maga után tökön-paszulyon át, ahogy a jó barát, amikor sürgősen és halaszthatatlanul mondani akar valamit. Valami fájdalmasat, szépet, vicceset, komolyat, fenyegetőt, felemelőt, valamit, amit egyszerűen muszáj elmesélni, üljél le a fenekedre, azt' hallgassad végig, értve vagyok?

Ez a hasonlat nem pusztán esztétikai értékkel bír. Olvasás közben nagyon gyakran éreztem úgy, mintha közeli baráttal beszélgetnék, akivel egyrészt egyezik az emlékeink jó része, másrészt hasonlít a véleményünk is. Ami a véleményünket illeti: nem egyszer köszöntek vissza a regényben olyan cselekmény- és szófordulatok, sőt tulajdonnevek, amelyekre jó nagyokat tudtam bólintani, „aha, én is pont így mondanám”. Ami az emlékeinket: a mű sok-sok utalása népmesékre, könyvekre, filmekre, sőt blogbejegyzésekre majdnem mindig célba talált nálam. Nem állítom, hogy mindegyiket felismertem, de 90%-ukat biztosan.

Ami a „fantasy” címkét illeti, szerintem kell rá, de érdekes, hogy azok a részei tetszettek a legkevésbé, amelyek közvetlenül merítettek az – általam szégyenletesen kevéssé ismert – fantasyirodalomból. Vérhold, egyebek… nekem kicsit kilógtak a történetből, szerintem nyugodtan megállt volna a cselekmény nélkülük is. Magyar népmesékre építő fantasy – nagyon helyes, sok ilyet még!

De ha nem fantasyként olvasom, akkor is működik. Mert ahogy egy kedves értékelő megjegyezte: ez bizony felnőttmese, tizennyolcas karika nélkül.* Azaz sem a szexualitás nem teng túl benne, sem az aortás vérzés,** ellenben olyasmit tud adni az olvasónak, aminek teljes befogadásához (például a fenti utalások felismeréséhez) érettség és tapasztalat kell. No meg népmeseismeret. Ami az előző kettővel nagyon, de nagyon szorosan összefügg – aki nem így gondolja, az gondolkodjon még a dolgon egy kicsit. A legtöbb népmese, különösen, ha nem cenzúrázzák gondos felnőttkezek, egyáltalán nem a simogatós fajtából való, sokkal inkább a gyomrost adó fajtából. Bár ebben a regényben mindkettő megtalálható, meg még a nevelő fajta is (ami egynémely – koruk szerint – felnőttekre is ráfér, khm). Olyan, amelyikkel egy ötéves gyereknek meg lehet tanítani, hogyan vigyázzon magára az utcán, és olyan, amelyik a felnőtt jó mélyre fojtott, elfelejtett tudattartalmait mozdítja meg – vagy éppen a rekeszizmát lépteti működésbe.

A stílus láthatóan szintén gondos munka eredménye, éppen úgy, ahogyan a jó mélyen megalapozott háttér. Érzékletes, kidolgozott. Az illusztrációk az én e-könyvemben persze nem érvényesülnek úgy, ahogyan papíron érvényesülnének, de bármennyire gyönyörűre sikerültek, nekem őszintén szólva nem hiányoztak volna, ha nincsenek. Bocsánat az illusztrátortól – tényleg fantasztikus munkát végzett. Csak hát az a helyzet, hogy a nyelv ezek nélkül is láttatja, amit láttatnia kell. 1 db kifogásom van, de azért majdnem, igazán majdnem levontam egy pontot. Lehet, hogy ez az én egyéni bolondériám, de a határozatlan névelők túlzott használatától a falnak megyek. Tízből kilencet kihajigáltam volna a regényből. Nem bírom az anglicizmust, pont azért, mert angolul is olvasok. Nagyon idegesít, ha magyar szövegben látom. Bocs. De az utolsó ötven oldal rávett, hogy ezt is elfelejtsem.

Szóval ajánlom ezt a könyvet a hozzám hasonló felnőtteknek. És nem állítom, hogy érettség, tapasztalat és népmeseismeret nélkül a regény nem élvezhető, sőt! Csak azt állítom, hogy amennyiben az olvasó nehezen áll rá ennek a mesének a hullámhosszára,*** akkor – nyugodtan tegye vissza a polcra, és szedje le tíz év múlva. Mert ez még ott lesz, az tuti. Mi, vének addig még újra is olvassuk párszor. 

* Lásd GytAnett értékelését a Molyon.
** …azaz nincs benne semmi olyasmi, ami miatt a tizennyolc év alattiak magától értetődő természetességgel keresik a felnőtt tartalmakat, tisztelet a kivételnek… :)
*** (és nem azért – ami szintén elképzelhető és érthető –, mert nem „hozzám hasonló”, hanem másfajta felnőtt, másfajta ízléssel)

Ezt 2017. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/10

A kötet megfelel a címének: egyaránt tartalmaz új-zélandi maori mítoszokat és a maorik történelmi eseményeiről szóló mondákat, leginkább népek és családok eredetmondáit. Hiánypótló mű volt a maga korában, az biztos, és biztosan ma is sokan alapnak tekintik/használják. Gondolom ezt abból, hogy pont a sacred-texts.com oldalon tették közkinccsé, lévén százötven éves. Én is onnan olvastam. Örülök, hogy olvashattam, és tisztelem George Greyt, hogy új-zélandi kormányzó korában fontosnak tartotta ezt összeszedni. Nem sok államhivatalnok csinálná utána.

Várkonyi Nándor könyvei miatt kezdtem bele, és nem bántam meg. Folyik ebben a vér rendesen, de nem jobban, mint egy átlagos görög mítoszban. A szereplők kb. ugyanolyan sértődékenyek. Legfeljebb többször esznek embert. Na, azért az ki-kicsapta a biztosítékot, de szerencsére nem tengtek túl a kötetben ezek a mondák. És ott vannak ellensúlynak a valóban vicces tricksterek (pl. Maui), a családtörténetek belevaló ősanyákkal és ősapákkal, a maori arisztokrácia modora és divatirányzatai (komolyan!), meg az a rengeteg testvér-mese a kötet első felében. Nem feledkezve meg a polinéz népek rejtélyes őshazájáról, amely Új-Zélandtól nyugatra található, de nem Ausztrália. Hajrá, Várkonyi! 

Persze sok minden idegen az európai olvasónak, de azért akadnak bőven ismerős elemek is. Nemzetközi mesemotívumok messzire elérnek. Meg a viktoriánus gondolkodás is. Mert attól a gondolattól főleg a kötet második felében nem tudtam szabadulni, hogy az emberevős részeken jottányit se szelídített Grey, de valahogy nincs előttem, hogy ezek a maorik ilyen szemérmesek lettek volna a szerelmi életüket illetően. Nem azért mondom, de nem szeretem, ha átdolgozók belemásznak az olvasmányélményembe, főleg, ha olyan szövegekről van szó, amelyek százötven éve még az élő tradíció részei voltak, de már a gyűjtő életében halni kezdtek az adatközlők.

Ja, adatközlőkről egy szó nincs a kötetben, csak általánosságban utal rájuk a bevezetés…
Viszont a végén van egy szakzsargonban írt (tehát valószínűleg komolyan gondolt) tanulmány a maori zenéről is.

Ezt 2017. szeptember 28-án írtam.

Pontszám: 10/8

Hogyan készül a Jókai-kisregény?
(Nota bene: a bácsi tudott rövidet írni. Csak nem mindig akart.)

Végy egy anekdotát.
Tégy belé egy szekérderéknyi klasszikus vígjátéki szereplőt, a pénzéhes öregtől kezdve az epekedő ostobán keresztül az életrevaló ifjú szerelmesekig.
Rendezd őket két-három klasszikus vígjátéki helyzetbe, különös tekintettel az élet és a halál egymásba játszatására (ld. feléledő tetszhalott, halottnak látszó izé stb.).
Adj hozzá még anekdotát, úgy, hogy azonosítani lehessen a helyszínt. (Debreceniek előnyben.)
Legyen a fele latinul. Legyen, aki rosszul beszél latinul. Legyen, aki antik versmértékben káromkodik. Egy latin találós kérdés is belefér.
Adj hozzá még anekdotát.
Könnyítésnek fújd föl pergő párbeszédekkel.
Azoknak is legyen a fele latinul. A másik fele debreceni tájnyelven. A hangtani jellegzetességeket* nem muszáj érzékeltetni. Azért nem ártott volna.
Potyogtass bele még apró anekdotákat.
Öntsd nyakon az egészet azzal a sajátos fanyar-szelíd humorú stílussal, amelyiktől falnak megy, aki nem szereti (úgy kell neki), ellenben macskamód száját nyalogatja, aki szereti.
Még egy kétmondatos anekdota a tetejére odafér.
Tálalhatod.

Csudák pedig egyáltalában nem történnek; de különösen nincs nekik semmi helyük eme tősgyökeres kálvinista városban, ahol még a szenteknek sem szabad csudákat tenni, hát a diákoknak hogy volna még szabad?

Kifogásom csak egy van: kibírtam volna kevesebb sztereotípiával is.
Irgum-burgum. A bácsi tollában bőven volt annyi, hogy sztereotípiák nélkül (vagy éppen azokat felforgatva) is kiteljen belőle egy kisregényre való humor. De még több is. Úgyhogy. Tessék. Fölfordítani. Azt. A. Világot.
Csak amúgy kedvesen, jókaiasan.

Mindenki, aki hozzá férhetett, arról beszélt és énekelt, hogy milyen hiábavalóság minden földi birtok, mindenünk por és hamu, s hogy ez milyen jól van így rendelve (…) s mikor éppen legjobban énekelnék a halott felett, hogy por és hamu minden világi javunk: egyszerre csak kiüt a háztetején a láng s a népség elordítja magát: „tűz van!”
De már erre a szóra elfelejti az ember a tréfát! Nem úgy értettük mi azt a por és hamuvá lételt, hogy most mindjárt meglegyen; hanem majd csak ítélet napján! Hagyd el kántus! „Ad arma!” a jelszó. Fusson oltani, aki csak bír! mert ideég a ház is.

Latinul meg kéretik megtanulni. Mármint az olvasónak. Annyit, amennyitől Jókai humorát érteni lehet,** igazán nem nagy ügy.

– De lelkem, meghűtöd magadat, s aztán megint katekizmust kapsz tőle.
– Katarrhust! Nem katekizmust! Mikor tanulsz meg már egyszer disztingválni?

(...)

– Domine bort ivott?
– Nem, kérem alássan: a máslás nem bor.
– Hogy jött domine ebbe a hordóba?
– Nem tudom, kérem alássan. Úgy tetszik, mintha én volnék ama Diogenész.

Uff, én beszéltem.

* „Hajdúszoboszlou, Hajdúszoboszlou. Gyorsvonat indul a harmadik vágányroul, Budapest Nyugati pályaudvarra.” Amikor nyugdíjba ment a bemondó, a legszívesebben bojkottáltuk volna a vonatot (de nem volt másik), mert onnantól unalmas szabványhang mondta be az állomásokat. Hívják vissza a nyugdíjból az eredetit!!!!!

** – Hát amelyik a homlokát betörte?
– Azt állította, hogy saját maga harapta meg.
– A saját homlokát?
– Én is diffikultáltam neki ez állítást, hogy azt nem érhette el; de azt mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg.
– Nyaviga úr!
– Tessék parancsolni!
– Menjen haza s feküdjék le.

Ezt 2017. szeptember 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Boldogult úrfikoromban többször is olvastam ezt a feketénél is feketébb históriát. Lehet nyugodtan: kb. egy órába telik az elolvasása, haladós szöveg, egynémely sorai meg is tudnak ragadni az ember fejében. A szőlőszemes nagymonológért persze rajongtam, mivel romantikus voltam én is, jól fejlett küldetéstudattal. És persze volt jócskán, amivel nem tudtam mit kezdeni.
Most már tudok. És látom, hogy nem tökéletes a szöveg, hogy hol és miben hibázik.

Látom, hogy az összes szereplő angyali jó vagy ördögi gonosz (utóbbiból van több), és a történet a jó és a rossz háborúja, amely valószerűként van beállítva – és látom, hogy nem valószerű.
Látom, hogy a főszereplő a végletekig idealizált hős, aki egészségtelenül sok vonást kapott Petőfi (amúgy nem éppen ideális) jelleméből.
Látom, hogy ez a végletekig idealizált, lánglelkű és -eszű hős oly ügyetlenül (bocs minden rajongótól) lett megalkotva, hogy akármennyit mászkál az élet nevű fertőben, sikerül neki tökéletes tudatlanságban maradnia a világ működése felől. (Nem épp lángészre valló módon.)
Látom, hogy még csak azokat az embereket sem ismeri, akiket vezetnie kéne, és azok az emberek sem ismerik őt. Ahogy pedig a családjával bánik, azt inkább hagyjuk.
Látom, hogy enyhén szólva túlzás pont egy ilyen figurát krisztusi alaknak megtenni. Nemhogy nem krisztusi alak, de még komolyan venni is nehéz. Annál nehezebb, minél komolyabban veszi ő saját magát.
Ezek miatt pedig már nem tudom se sajnálni, se hősnek tekinteni. Komolyan venni a legkevésbé.

De azért mégiscsak nyolc pontot kap ez a szöveg.

Mert szép, mert a fény-árnyék hatásokkal gyönyörűen tud játszani, mert azt is tudja, mi fán terem a romantikus groteszk.
Mert olyan dickensi mellékalakokat tud teremteni, mint az öreg tolvaj és a koldusasszony.
Mert a főszereplők tudják, mi az a természetvallás, mert egyiküknek misztikus élményben is van része.
Végül pedig azért, mert boldogult úrfikorom nem lett volna nélküle az, ami. 

– —-- –
Újraolvasás után még egy okom van:
Mert olyan intenzív hatású, mozgalmas, szenvedélyes költői képeket tud teremteni, amilyenek akkor se jutnának eszembe, ha négybe vágással fenyegetnének. Nem is értem, hogy nem tűntek fel korábban.

Ezt 2017. szeptember 26-án és 2019. szeptember 2-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Nem igazság, hogy pont akkor szedtem elő ezt a könyvet szombat estére, amikor mindenestül Várkonyi hatása alatt vagyok, és tegnapelőtt fejeztem be az Íliászt.

Nem igazság. Hrabal annál sokkal több figyelmet érdemel, amennyit én neki most adni tudtam.

Hrabal meg ez az egész hrabali világ, fecsegésből, sárból, fájdalomból, napsugárból, emberszeretetből, melankóliából, nemiségből, nevetésből, torzulásból, forró puskagolyókból összegyúrva.

Nagyságrendekkel többet.

Éppen ezért, mert keveset kapott tőlem, kárpótlásul hozzáadom azt a pontot, amit le akartam vonni azért, mert nem Hrabal a kedvenc cseh íróm, hanem Karel Čapek.

Remélem, világos.

Ezt 2017. szeptember 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Amikor belekezdtem, tíz pont volt. A harmadánál maximum hat. Útközben a nulla és a nyolc között villódzott, de azt nem gondoltam volna, hogy a végén kilenc lesz.

Nem az én világom. Nem mondom, hogy sose volt az, mert Trencsényi-Waldapfel-olvasó kölyökkoromban megbolondultam Akhilleuszért meg az egész brancsért, csak hát akkor még beletört a bicskám a hexameterbe. De mióta megjött az eszem, azóta tudom, hogy nekem az Odüsszeia való, hajókázással, mesebeli szörnyekkel, furfanggal, átváltozással, álruhával, okos feleséggel, romantikus egymásra ismerésekkel, egy gyarló, ám legalább felnőtt hőssel, és semmi mértéken felüli gyilkolászással. Nem is a magam kedvéért fogtam bele most az Íliászba. És nem is az én világom. De azért meglett a négy és fél.

Másfajta ízléssel biztos tetszene benne a rengeteg akciójelenet. Van ebben torkon szúrás, májon szúrás, hason szúrás, bélkiomlás, sziklával mellbe hajítás, egyszer konkrétan le van írva (hexameterben), hogy a legyilkoltból kirántják a gerelyt, és jön vele a rekeszizom, egyszer meg Akhilleusz egymaga eltorlaszol hullákkal egy folyót. Nincs könyv, amely ennyire változatosan és érzékletesen adja elő a csatatéri halált. Az összes háborús film nudli az Íliászhoz képest. Mert itt soha nem vérmasszát látunk, soha nem a lovak elmosódó patáját alulnézetből, soha nem statiszták tömeges hullását. Itt szó szerint mindenkit külön-külön, név szerint vesznek elő, öt sorban elmondják még a nagymamája származását is, majd ünnepélyesen, premier plánban végzik ki. Négyszáznyolcvan oldalból legalább négyszázon, folyamatosan.

Isten áldja Homéroszt, amiért kitalálta az eposzi hasonlatait. Kb. kétszázötven oldalon át csak és kizárólag azért bírtam cérnával, mert tudtam, hogy amikor a legjobban okádja a fekete vért valamelyik hős, akkor fog bejönni a képbe egy tizenöt soros kitérő arról, hogy pont így szórják a magot a parasztok a szérűn. Igen, ezek a hallgatóság pihentetésére kerültek bele. Meg nagyon szépen mutatja mind a korabeli görög hétköznapi életet, mintha átkapcsolnánk kicsit a háborúból a békébe.

Mert amúgy amit ezek a nemzedékek számára példaként szolgáló isteni hősök csinálnak, az akciójeleneteken túl, az kritikán aluli, sokszor pedig egyenesen undorító. A kilencven százalékuk az óvodás gyerek szintjén áll érzelmileg, az óvodás gyerek bája és jóindulata nélkül. A mélypont (és nem egyszer hangzik el!), amikor az akhájok társalgási hangnemben azzal biztatják egymást, hogy persze, most sok a gondjuk és bajuk ezzel az ostrommal, de milyen jól fogják érezni magukat, amikor sikerül betörniük Trója kapuját, és minden házat felgyújtanak majd, és a szülők szeme láttára összetörik a köveken a gyerekek fejét, az asszonyokat pedig sorban megerőszakolják, fúdecsudajó lesz, addig már csak tízet kell aludni!

Persze, hogy az egész ostrom irreális. Felnőtt fejjel már teljesen egyértelmű, hogy Helené elrablása csak ürügy. Mindenki utálja Pariszt Trójában és Tróján kívül, de senkiben fel nem merül, hogy milyen simán meg lehetne oldani a kérdést. Ha a görögök azért ostromolják Tróját, mert benne van a pár, akkor a párnak egyszerűen el kéne hagyni a várost, elutazni Kazahsztánba kecskét tenyészteni, aztán találja meg őket Menelaosz, hadsereggel vagy anélkül. Nem utaznak. Mert nem lenne értelme. A háború nem miattuk folyik. A háború bevallottan azért folyik, mert így akarják az istenek meg a sors. Pont.

Ez a kettő, az istenek meg a sors roppant teherrel nyomja az eposz világát. Itt olyan nincs, hogy Brad Pitt leveri a szobor fejét, mire mindenki elkeseredik, a nap meg süt le tovább az égből békésen. Itt minden cselekedetnek, de még a gondolatnak is súlya van, és többnyire azonnali következménye. Az emberfölötti világ jelenléte állandó, mindent áthat, nélküle cselekmény sincs. Nem úgy, mint az Odüsszeiában, ahol Athéné mindig súg az amúgy is okos Odüsszeusznak, Hermész néha vendégszerepel, és még jó, hogy Poszeidón beleköp időnként a levesbe, hiszen az ő hátán zajlik az egész hajókázás. Nem. Sokkal, sokkal erősebben. Az isteneknek az égvilágon semmi más dolguk nincs, mint Trójával foglalkozni, felőlük Kína meg az inkák fel is fordulhatnak, de még a delphoi jósda is, őket kizárólag Kis-Ázsiának ez az egy pontja érdekli, de az napi huszonnégy órában. Még egymást is felpofozzák a csatatéren, de mindenesetre rendszeresen részt vesznek a háborúban, a kedvenceik mellett, vagy éppen a másik isten kedvencei ellen, a tisztesség maradéktalan semmibe vételével.

Legalább olyan hisztisek, mint az emberek, csak kevésbé lehet őket komolyan venni. Még Zeuszt is. Őt éppen semennyire. Egyebet se tud, mint fenyegetni a társulatot, hogy mindenkit megver, ha megint belemásznak a hadseregbe. Ezzel ki tudja hajtani az istennépet a csatatérről. Kb. két órára, mert utána mindig visszaosonnak, mint a rossz gyerek, míg megint nyakon nem fogják őket. Vagy míg az emberek meg nem sebesítik őket, mert akkor vinnyogva szaladnak fel az Olümposzra panaszkodni. Pedig őket nem lehet megölni, az emberek meg, akikkel bábu módra játszanak, egyetlen életüket viszik a háborúba.

Paradox módon emiatt kezdett tetszeni a szöveg, ahogy haladtunk a vége felé. Ez a folyamatos természetfölötti jelenlét, amely gyarlóbb az embereknél is – amely nagyon is valós, nagyon is evilági, éppen azért, mert annyira irracionális –, ez valami olyan melankóliát kölcsönzött a szövegnek, amely még az undoromat is megszüntette. Ezt jobban sajnos nem tudom megmagyarázni, ez történt. Nagyon, nagyon szomorú lett az Íliász. Nem keserű, csak szomorú. Árnyas, ködös, szánni való. Éppen azért, mert minden hősi halált premier plánban lehet látni, és mindenkit külön elsirat a dalnok. Éppen azért, mert az egészet olyan hatalom irányítja, amely bárkit el tud pusztítani, és dühítően komolytalan. És azért is, mert az eposz második felét – ahol minden emberi cselekedet eleve elrendelt következményét hat énekkel hamarabb már elspoilerezi a fejünkbe veri a dalnok –, azt valami olyan ólmos-nyomasztóan préseli lefele a végzetszerűség, hogy az ember csak azon csodálkozik, hogy nem szakad be a szereplők alatt az alvilág teteje. Legalább túl lennének rajta szegények.

Amúgy a második felén végighaladva többször is kételkedni kezdtem abban, hogy én ezt már olvastam volna egyszer. Pedig kellett, hogy olvassam, mert gimnáziumban ugyan nem volt kötelező, de egyetemen biztos, és nem volt jellemző rám, hogy elblicceltem volna. Persze lehet, hogy vizsgára tanulva gyorsolvasással rohantam rajta végig, és csak annyi esett le, hogy egy háborúról szól, de az is lehet, hogy annyi részletet és feldolgozást és elemzést ismerek már, hogy azok miatt hittem, hogy ismerem az egész szöveget. A második felében olyan jeleneteket is találtam, amelyek egészen újak és meglepőek voltak, ezeket külön értékeltem. Pl. van egy rész, ahol konkrétan megharcol egymással a tűz és a víz, de valami fantasybe illő módon, ez nem is rémlett, de nagyon tetszett.

És még mindig Akhilleusz pajzsa a csúcs. Amelyiken 3D-s képek mozognak, mint a Roxfortban a falon. Szerintem azért tud annyi ellenséget kinyírni, mert azok közben azzal vannak elfoglalva, hogy mit csinál a pajzson a bika meg a veszekedő emberek. És vááá, Héphaisztosznak mesterséges intelligenciával rendelkező robotszolgái vannak! De komolyan. És olyan páncélzatot csinál Akhilleusznak, amelyik plutóniumból van sugárzik, és még fel is tudja emelni a viselőjét a levegőbe. Ezt neked, Tony Stark, Homérosz már 2800 éve tudta, mi a menő. 

Ezt 2017. szeptember 21-én írtam. 

Pontszám: 10/9

„(…) szolgálók gyámolitották [Héphaisztoszt];
drága aranyból vannak ezek, de akárcsak az élők.
Van szívükben erő és ész, és szólani tudnak,
és őket munkára az égilakók tanitották.
Most mellette serénykedtek (…)”
(Homérosz: Íliász, XVIII. ének, 17–21. sor)

Hát szóval sok mindent kinéztem Héphaisztoszból, a kovácsistenből, de hogy robotokat is csinál, azt azért nem. Az aranyon már nem csodálkozom, az normális, mégiscsak görög istenről van szó. De robotszolgálók, mesterséges intelligenciával, legkevesebb 2800 évvel ezelőttről! Menő. 

(Eredetileg 3PO képét akartam feltenni ide, de aztán őmellettük döntöttem. :) Alfának és Ómegának hívják őket, szóval még a nevük is görög. Innen valók.)

Az egész Íliászról meg itt írtam. Nemcsak ez a része menő. Amúgy van benne olyan páncél, amelyik felemeli az embert. Tényleg.

Ezt 2017. szeptember 20-án írtam. 

Gyerekként olvastam. Felét se értettem.
Most újra. Tavaly december óta, persze megszakításokkal. Általában napi egyet, az utóbbi héten négyet-ötöt is, mert nem akartam még két hónapig húzni. Állandó társnak (is) remek. Nagykorúaknak!

A kötet ugyanis olyan meséket is tartalmaz, amelyek nem feltétlenül valók arra, hogy egy gyerek önállóan olvassa őket. A fordítás az egyik legkorábbi német kiadáson alapul, amelyben a népmesék még csak az őket összegyűjtő Grimm testvérek átdolgozásán estek át.* És nem, ez a változat, ez nem gyerekbarát.

Ezekben a mesékben simán letépik akárkinek a fejét, kivájják a szemét, elevenen hajigálják bele a tűzbe… és ez még semmi, de némelyik mese olyan magatartásformákat tekint példaértékűnek, hogy a gyerekemet minimum húsz kilométerre menekíteném a közeléből, nemhogy a kezébe adjam. Esetleg úgy, ha én is ott vagyok, és megbeszélhetem vele.

Ezzel a gyűjtők és a fordítók is tisztában voltak. Ezért az a kötet címe, hogy „Gyermek- és családi mesék”. Van, amit a gyerek önállóan is olvashat belőle, van, amivel ne hagyjuk egyedül, és van, amit a szülő tartson meg magának.** De ismerni mindenképpen kell. Ezt a változatot is, nemcsak az utólag átdolgozottakat. Még a horrorisztikus elemek is szükségesek, kellenek a gyerekkori félelmek, szorongások feldolgozásához.

Felnőttként olvasva pedig mindenképpen csoda ez a kötet, és nagyon hálás vagyok érte, a gyűjtőknek is, a fordítóknak is. Valóban tiszta forrásból merít, igazuk volt a romantikusoknak. A királyfiak és királylányok és beszélő állatok és varázstárgyak között evilági lélektani típusok és nagyon is földközeli élethelyzetek köszönnek vissza. Sűrített kultúra, világmagyarázat és pszichoanalízis. Mindenkor szívesen látott vendég nálam a népmese.

* Jó volna, ha kiadnának egy ugyanilyen Grimm-összest a legeslegelső kiadások alapján is, amelyeket még Jakob és Wilhelm se cenzúráztak, fel is hördült az olvasóközönség… (Frissítés: 2016-ban megjelent egy kiegészítő kötet, itt írtam róla.)
** Nekem senki se mondta gyerekként, hogy ezt egyedül ne olvassam, de azért nem lettem tömeggyilkos. :) Nem emlékszem rá, hogy különösebben féltem volna tőle, egyetlen mesét kivéve (Az gyalog fenyűrűl). De én már akkor is igen tág tűrésű olvasó voltam ám, szóval nem engem kell példának tekinteni.

Pontszám: 10/10

Részletek és fénypontok: 

Mivel írói célzattal olvastam a meséket, részletes jegyzeteket is készítettem közben. Ezek közül a legérdekesebb, legfurcsább mesékről szólókat választottam ki. Előrebocsátom, hogy sehol nem rakom ki a spoilerjelzést, nem látom értelmét. Szóval aki nem szereti a spoilert, inkább ne olvasson tovább. 

(Kép innen.)

Az gyalog fenyűrűl

Márton László stílusa nélkül kipusztulna az utolsó példányom. 

Emlékszem erre a mesére, gyerekkoromban nem is értettem, féltem is tőle. Ez az egyetlen mese a kötetből – pedig akad benne bőven horror –, amelyiktől féltem. Neeem az emberevős résztől. Az lópikula. Hanem a ládástól. Az én ágyamnak kihúzható fiók volt az ágyneműtartója, de a húgomé felnyithatós, na, valahányszor neki segítettem meg- vagy beágyazni, mindig elképzeltem, mi lenne, ha az ágy teteje a nyakamra esne, és levágná a fejemet. Mondjuk, meg nem bénított a félelem, ettől még segítettem, de azért működött a fantáziám. Nem is emlékeztem a meséből másra, csak erre a félelemre, meg arra, hogy nem értettem, miért gyászolja meg magát előre az anya, honnan tudja, hogy bele fog halni a szülésbe.

Felnőtt fejjel olvasva nagyon érdekes mese, és ahhoz képest, hogy horror, meglepően szép. Olyan gondosan ki van dolgozva szerkezetileg és szereplőileg, mint egy ballada. Különösen az tetszik, ahogy a mesterek a nehéz munkával megalkotott értéküket is odaadják, csak hogy hallják a madarat énekelni. Hát igen, van, amiért érdemes áldozatot hozni. A családtagok jutalma/büntetése is balladai.

A kisfiú gyakorlatilag kétszer születik meg, és mindkétszer belehal az asszony. Először az édesanyja a szülésbe, aztán a mostohaanyja a feltámadásba. A mostohaanya nagyon furcsán viselkedik. Az megfelel az elvárásoknak, hogy gonoszul bánik a fiúval, de ahogy a lányából bűntársat csinál, az aztán tényleg undorító, mert egyértelműen gyávaság okozza. A saját gyerekét se szereti, hiszen képes rá, hogy amit ő felnőttként nem bír elviselni, azt a terhet a kicsi gyerek vállára is rárakja. Azt nem igazán értem, hogy az apa miért nem kap büntetést, bár persze tudtán kívül követ el bűnt, de az aztán halálos.

A testvér a „fejlődő” szereplő, aki kezdetben naiv kislány, aztán „bűnbe esik” (persze nem ő az igazi elkövető, de erről nem tudhat, szóval a bűntudata ugyanúgy megvan, sőt), aztán magától rájön, hogyan kell helyrehozni a bajt, és rögtön cselekszik is. A fa pedig ugyanúgy az édesanya halál utáni „folytatása”, mint a Hamupipőkében.

Megjegyzendő, hogy a nyilvánvalón kívül van a mesében egy másik mostohaanya-mostohagyerek viszony is. Ha a fa a halott anya, aki a halál után új életet él, akkor a kislány a mostohalánya. Márpedig ő az eleven anyától eltérően elfogadja és nem bántja a más asszony gyerekét, sőt együttműködik vele a kisfiú felélesztése érdekében.

Gereznabarka

A német mesecím (Allerleirauh) olyasmit jelent, hogy „minden állat bundája”, elég nehéz lehetett lefordítani. Alakoskodós mese, egy olyan királylányról, aki akkor a legboldogabb, amikor szerepeket játszhat. Semmi kifogása a cselédmunka ellen, amíg 1. éjjelenként bálkirálynő lehet, alternatív öltözékben, mert ő még a ruhájában is mer különbözni más mesehősnőktől, 2. nappal kiidegelheti a környezetét, beleértve a szerelmét is, azzal, hogy apró, szimbolikus aranytárgyakat hagyogat el szándékosan, aztán meg letagadja. Egy királylány, aki nem akarja, hogy leleplezzék, aki maszkot akar viselni. Átváltozni minden állattá.

(A kép egy Fullemis álnevű művész alkotása, innen van.)

Gyerekkoromból egyáltalán nem emlékeztem rá, viszont Zalka Csenge írt ugyanilyen típusba tartozó magyar népmesékről, úgyhogy féltem, hogy itten agresszivitás lesz, de nem. A lányt nem bántják benne. (Igaz, megemlíti, hogy ő csak arra jó, hogy csizmát vágjanak a fejéhez, de ez itt csak szólam, nem vágnak hozzá semmit.) Ellenben hiányzik az idősebb segítő is, de szerencsére a lánynak magától is van elég esze, hogy megszabaduljon erőszakos apjától.

Zalka Csenge társadalmi-lélektani elemzésével egyetértek, hozzátenni valóm csak egy van: Ebben a változatban a lány feltűnően nem akarja leleplezni magát a fiatal király előtt, sőt mindent megtesz, hogy megőrizze az álruháját! Annak ellenére, hogy pontosan tudja, hogy a lelepleződésből előnye származna, és annak ellenére, hogy azért a végén mégiscsak hozzámegy. 

De addig remekül elszórakozik azzal, hogy nappal szurtos szolgáló, éjjel bálkirálynő, továbbá halálra idegesíti a szakácsot is, a királyt is. Talán addig a legboldogabb, amíg játszhatja ezt a kettős szerepet, és ha rajta múlna, sokkal tovább is játszaná.

Elgondolkodtató, hogy amíg szurtos szolgáló, addig is igazán különleges személy, hiszen az öltözéke nem undorkeltő, mint a magyar népmesékben, hanem a világ minden állatának bundáját felhasználták hozzá. Ilyen ruhája másnak nincs. Nevetségesen fest benne, az biztos, hiszen össze nem illőek a darabok, ahogyan az ő szerepei is azok. De azért ő kiválóan elvan benne.

Ami pedig még feltűnőbb: „rossz” sorrendben veszi fel a ruháit. Minden „normális” bálozós elsőként a legkevésbé fényeset választaná, a csillagruhát, aztán az ezüstfényű holdruhát, végül a legragyogóbb napruhát. Ez azt sugallja, hogy a nap a legjobb, legtökéletesebb a három közül, és a mesékben rendszerint véglegessé is válik ezzel az uralma. Gereznabarkánál (milyen jó cím már!) megfordul a sorrend, rajta a csillagruha végleges.

Érdekes nőszemély. 

Apropó, tudjátok, milyen nehezen találtam olyan illusztrációt, amelyiken tényleg el van csúfítva a lány?! Ezt nagyon kevés illusztrátor meri megjátszani. A filmváltozatról nem is beszélve. Épp csak leheletnyit összemaszatolják a színésznő bájosan érzéki arcocskáját, pedig a mesében bizony komplett maszkot csinál magának koromból. Látjátok, gyerekek, ezért nem a filmfeldolgozással kell kezdeni!

Vidám Koma 

Az az igazi jó komikus mese, amin még a mai olvasó is tud mosolyogni, főleg, ha előre tudja a végét. Én nem emlékeztem a végére, úgyhogy inkább csak szurkoltam, hogy mosolyoghassak, de végül hál'Istennek sikerült.
Ezúttal nem Szent Péter a szegény gyarló kis közemberke, ezúttal ő a nagy és nemes és magasztos, szóval ami a népmesékben Krisztus szokott lenni. Teheti, mert ebben a mesében Krisztus nem szerepel. Szerepel viszont Vidám Koma, aki olyan, amilyen általában Szent Péter szokott lenni: szegény gyarló kis közemberke. Szóval elcsúsztak a szerepek.

Ez a Vidám Koma, ez annyira emberi. És általa igen-igen optimista kicsengést kap az „emberi” minőség. Mert ez az utolsó garasát is megosztja azzal, aki szegényebb nála – de ha magánál gazdagabbal akad össze, hirtelen kapzsi lesz, és nem is érti, miért kellene ingyen adnia a tudományát (mert bizony a gazdag is lehet kiszolgáltatott, nemcsak a szegény, mondjuk, a halállal szemben). Gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekszi a jót, de a saját szellemi képességeinél magasabb rendű jóságot, azt meg se próbálja felfogni. Soha, semmiből nem tanul, és a végtelenségig próbára teszi Szent Péter türelmét. (Szerencsére Szent Péternek türelemből van a legtöbb.) Mindig arra számít, hogy majd megússza valahogy – és tényleg megússza, mindig mások kerülnek bajba helyette. Sehol nem talál otthont magának, nem is akar, vénségéig csavarog, így kiszolgáltatott a forgandó szerencsének, de azért szabad és vidám: eszik, iszik, mulat, dorbézol és adakozik, semmi vagyon meg nem melegszik nála. Puszta kíváncsiságból és kivagyiságból kiteszi magát az ördögök hatalmának, aztán persze a kis józan paraszti eszével úgy elintézi őkelmüket, hogy aki nem döglötten távozik, az legalábbis sántán. Így aztán a legbolondabb döntéséből se lesz baj. Ahogy pedig sikerül még a mennybe is bepofátlankodnia, hát az valami bűbájos. 

Szóval nemcsak emberi, hanem középkori is a figura, a legjobb értelemben véve. Villon a nyakába borulna, az biztos. 

(A kép egy 2015-ös gyerekdarabból való, de sajnos már nincs fenn a neten, nem találtam meg a forrást.)

A palackba zárt szellem

…avagy ne kezdj ki művelt emberrel.

Ennek a főszereplője is sokat köszönhet a véletlennek, de még kb. ötvenszer annyit a saját eszének, vagyis annak, hogy a véletlent fel tudja használni, de azt is tudja, hol kell megállni.

Nagyon tetszik nekem ez a mese, valaki engem is meghajíthatna egy ilyen palackkal. A főszereplő szegény ember fia, aki az apja keresetéből tanul tovább, méghozzá a lehető legjobb módon: 1. megbecsüli, amit az apja adott neki, és tényleg tanulásra költi, 2. nem magol, csakugyan okosabb lesz tőle, 3. amikor a pénz elfogy, nem restell hazamenni, és megint beállni az apja mellé favágónak. Azért nem csupa munka neki a világ, talál az erdőben szórakozást is. Meg palackot. Meg benne szellemet.

Innentől jó. Először is a diák a klasszikus módszerrel gyömöszöli vissza a rosszindulatú szellemet a palackba. (Mondom, hogy ne kezdj ki művelt emberrel, mert egy szál Ezeregyéjszakával kinyír.) Másodszor a szellemet Merkúriusnak hívják. Elalélok. Alkimista mese. Harmadszor a szellem nevének megfelelően ezüstté tudja változtatni a fémeket. Mondom, hogy alkimista mese! (A kép is az alkimisták Néma könyvéből való, itt találtam.)

És ami a legjobb: akkor hogy reagál ez a drága, okos gyerek, akinek nem hiába tömték a fejét tele a suliban? Nem ám, hogy követelni kezdené az ezüst helyett az aranyat, nem ám, hogy ezüstté változtatná és eladná az egész háztartást, nem: 1 db fejszéből ellátja az apját pár évre, magát meg tandíjjal, elvégzi az orvosit, és boldogan él. Na, így kell ezt csinálni. A pénz legyen értünk, ne mi a pénzért.

A hold

A hold egy lámpa, amelyet négy ember ellop, és amikor meghalnak, végrendeletileg melléjük temetnek a lámpából egy-egy negyedet, csakhogy ettől nem tudnak aludni a halottak, és előbb bulit, aztán verekedést rendeznek a föld alatt, mire nemcsak az élőknek, hanem Szent Péternek is elege lesz, és felakasztja a holdat az égre, hogy ne csináljon több bajt. Bűbájos vegyüléke a kereszténység előttinek és utáninak. 

Vén Ringyrongy

A király kiadja a feladatot, amit a lányáért el kell végezni, jön a vőlegényjelölt, aki a lánynak is tetszik, és az apa minden további nélkül belemegy, hogy a lány is segítsen a feladatot elvégezni. A lány bukik bele, elnyeli a föld, odalenn szolgálnia kell egy kincsőrző izét (ördög vagy törpe, nem derül ki, csak hogy gonosz), és szolgálja, míg meg nem öregszik. Akkor megmenti saját magát, kimászik, és a vőlegénye, aki szintén öreg, megvárta, és összeházasodnak. (Kép innen.)

Extraság, avagy Grimm-mesét fotóztam Szolnokon, 2017. október 22-én:

A képen nem más látható, mint egy… rapunzel. Aber wirklich. Die Rapunzel-Glockenblume (Campanula rapunculus).

A Moly.hu oldalon, Turms molytárs jóvoltából derült ki, hogy a virág, amelyet a Templom utcában fotóztam, és senki se tudta megmondani, milyen növény, „raponcharangvirág” névre hallgat, és erről nevezték el a bizonyos mese főszereplőjét. Rokonszenves kis növény, és a Wiki szerint tényleg ehető. Másik neve répagyökerű harangvirág, sokáig a gyökeréért termesztették is, de a levelét is meg lehet enni, ahogyan a mesében történik.

Sajna a magyar fordítások közül csak egy alkalmazza a virág magyar nevét, a Márton Lászlóé. (Tőle nem is vár kisebb tudást az ember.) A régebbi fordítás, amelyet én is ismerek gyerekkoromból, egy másik ehető növényről Galambbegynek nevezi a mesebeli lányt. De amennyire tudom, ma már a magyar fordítások is megmaradnak a Rapunzel mellett. Nem igazán értem, miért, hiszen más Grimm-mesék szereplői mind magyar névvel futnak, miért pont őt hagyják ki a szórásból? Vagy csak nekem volt olyan borzasztó fura, hogy a Shrekben Rapunzel maradt, és azóta másképp nem is hallani? – Frissítés: De lehet, esztiyay molytárs felvilágosított, hogy Aranyhajként is fordítják, hát… nem kevésbé fura. Aranyhaja bármelyik mesehősnek lehet. 

Bocs a kép gyarló kivitelezéséért, építkezési, illetve inkább felújítási területen van a virág, berácsoztak mindent a környéken, úgyhogy elég messziről fotóztam, maximális ráközelítéssel, eléggé instabil rácsra támaszkodva. Ugyanezért nem tudtam a száraz faleveleket sem eltüntetni a közeléből.

Köszönet Olympia_Chavez, Bazil, NannyOgg, mokata, worsi, Aylah, Piintyő és chhaya molyok támogatásáért. 

Az értékelést és a hozzá tartozó megjegyzéseket 2016 decemberétől 2017 szeptemberéig írtam folyamatosan a Molyon. 

Grimm, 2005. 

Őszintén csodálkozom azon, hogy miért áll 5,9-en az IMDB-n. Nem hibátlan, ez tény és való, de azért megér legalább 8 pontot a 10-ből. A testvérkonfliktus feldolgozása (ahogyan mindketten megdolgoznak érte, hogy el tudják fogadni a másikat olyannak, amilyen) önmagában is érdekes történetet ad, meg egész jó poénokat is.  

Persze lehet, hogy hiteles életrajzot várnak tőle – ez esetben tényleg csalódás lesz. Igaz, a korszak stimmel, a helyszín is, meg a két Grimm testvér (Matt Damon és Heath Ledger) játssza a főszerepet, de a film nem az ő életüket meséli el. Vagy ha esetleg mégis, hát akkor ezeket az életrajzi elemeket nem jegyezte fel senki.

Ezzel az ajtónyitogatós olvasásommal megint jól jártam. 

Móriczi világ, realista-naturalista stílusban, női szemmel.* Az írásmód tetszik (jó megfigyelőképességen alapuló, okos, többszólamú szövegek), az ábrázolt világ annyira nem, konkrétan semmi pénzért nem élnék benne, de ez nem a szerző hibája.

Klasszikus szlovák irodalmat kerestem, és ideálisnak tűnt a korszak: a XIX–XX. század fordulója, a világháborúval bezárólag. Az az idő, amikor (amennyire tudom) ott, ahol Božena Slančíková született és élt, leginkább egyéni választáson múlt,** hogy egy értelmiségi melyik nemzetiséghez fog tartozni, mert a génállományuk fele-fele arányt mutatott, nyelvet meg minimum kettőt beszéltek anyanyelvi szinten. Mikszáth magyar klasszikus lett, Hviezdoslav szlovák. Slančíková-Timrava szlovák író, unokaöccse, Szlancsik Pál magyar költő. Jól is van ez így, csak kár, hogy ilyen kevés művet fordítottak le egyik nyelvről a másikra. Ha már távoli őseim felének anyanyelvét nem állt soha módomban megtanulni… Ha valaha még megtanulom, Timravát biztos fogok olvasni, nem tűnik nehéznek, a világa pedig, ahogy már mondtam, nagyon is ismerős.

Több rövid elbeszélést és egy kisregényt tartalmaz a kötet. Az elbeszélések a „boldog békeidők”-ben játszódnak, és sok mindent el lehet mondani, róluk, de a boldogság utoljára juthat az olvasó eszébe. A kisregény az I. világáború kitörésével indul; a történet végén a háború vége még a távolban se látszik. Ha hasonlítanom kéne őket valamihez, akkor az első, a „Kihez menjek?” olyasmi, mint Mikszáthtól „Az arany-kisasszony”, az utolsó kicsit hasonlít az Akasztottak erdejéhez, csak egyrészt más a nézőpont, másrészt annyira nem drámai. Emberi sorsok, nők és férfiak bukkannak fel, aztán merülnek alá; egy-egy egyéniség, pár vonással felrajzolva, múltja feltárva; szinte mind magányos. Nem egyszerűen egyedül van, hanem magányos. Függetlenül attól, hogy hányan veszik körül. NB.: Ha tizennégyen vennének körül egyetlen földes padlójú szobában, napi huszonnégy órában, hát én is magányos lennék. Mondom, hogy móriczi világ.

Mondjuk, Móricz műveinél ez nekem sokkal jobban tetszik. (Tőle amúgy is csak az Árvácskát szeretem, azt is a stílusa miatt.) Hogy is mondjam csak… kevésbé kiszámítható. Móricznál kb. az első két-három gesztusból már lehet tudni, milyen sorsra jutnak a szereplők. (Többnyire semmi jóra. Ha hosszabb a mű, hát később ér le az illető a lejtőn, nagyobbat szól a vége.) Timrava ennyire azért nem naturalista. Egy-két dolog történhet közben, ami változást hozhat. Vagy nem hozhat. De kiszámítani nem lehet. Itt is jelen van az eredetiség, az új utak keresése, a hagyománynak való ellenszegülés, ha kisszerűbb és földhözragadtabb módon is, mint Móricznál – és egyáltalán nem mindig bűnhődik meg. Persze olyan is van, hogy igen. A végkifejlet olykor még örömet is hozhat – de tökéleteset soha. Túl sok benne a keserű.

Hiszen a szereplői szólam is sok. Még egy olyan aránylag rövidebb darabban is, mint a „Ťapákék”, amelyik a legjobban tetszett nekem. Úgy tudom, hogy Szlovákiában kötelező olvasmány. Meg tudom érteni. Én is szívesen beszélgetnék róla 11.-esekkel. Ó, mekkorákat vitáznánk róla. :)

* Sajnos nem tudok róla, hogy magyar nőírónk van-e, aki erről a világról így tudott volna írni. Kaffka Margitnak a stílusa is más, az ábrázolt világa is más. Ha létezik magyar nemzetiségű elfeledett szerzőnk, aki hasonló nézőpontból örökítette meg ezt a világot, mint Timrava (vagy a lett Brigadere), akkor kérem szépen, tájékoztassatok róla, és ássuk elő a könyvtárak mélyéről!
** Rám szóltak, hogy azért belejátszott a környezet és a neveltetés is, na jó. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. szeptember 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9