2018-as néprajzi jellegű olvasásaim utolsó darabja. Ajj, de nagyon be akartam fejezni az év végére.

Ez, kérem, nem regény.

Hogy hogy jön ki az tízből nyolc? 
Fantázia: tíz pont.
Tudományos-filozófiai tájékozottság: tíz pont.
Szociális érzékenység: mondjuk, nyolc pont.
Sablonok használata: nyolc pont.
Szerkesztőkészség: egy nagy nulla (de inkább mínuszban van)
Stílus… ööö… a barokk korban tíz pont, csak már nem vagyunk a barokk korban, úgyhogy nekem szubjektíve öt vagy hat.
Na, akkor átlagoljunk. Még jó, hogy nem kell tizedesjegyeket is számon tartani.

Margaret Cavendish XVII. századi angol hercegnőben tisztelhetjük a világ első SF-íróját.
Igen, tudom, ezt a megjegyzést vitatják. Az nem én vagyok. Mármint aki vitatja.

A kép innen.

Olvastam korábbi műveket, amelyekben szerepelt pl. holdutazás. Inkább fantasyk, mint sci-fik. A „Blazing World” című regény, amelyet ez a kötet tartalmaz, már megfelel a sci-fi meghatározásának, amennyiben fikció (cselekménye, szereplői, sok-sok párbeszéde), ám a kitalált történet elképzelhetetlen volna tudományos háttér nélkül. Vannak fantasybe illő elemei is, de a természettudományos műveltség viszi a prímet, a regénybeli fantasztikum legtöbb elemének alapja tudományosan igazolható. Volt a XVII. században. Az egy dolog, hogy ma már nem ugyanazt jelenti a tudományosság, mint akkor. Nem is ugyanazt várjuk el egy sci-fitől ma, mint akkor.

Példa: Hibrid lények világa a „Blazing World”. Ember és állat közötti átmenetek alkotják. Megvan a logikája mindegyik lény kialakításának. A kedvenceim a féregemberek, akik könnyedén közlekednek a föld alatt, még látnak is. Mai gondolkodásunk szerint ők fantasybe valók volnának. De az a kor, amelyben létrejöttek, komolyan vette Paracelsust. Így már igenis tudományos hátterűnek tekinthette ezeket a lényeket is.
Másik példa: Elmagyarázzák, miből származik a Nap és a Hold fénye, ezzel összefüggésben pedig azt is, hogy a vulkánok mitől törnek ki. A Nap kőből van, a vulkánok mélyében pedig szintén található egy kő, amely akkor lángol, ha víz éri. Ma fantasyelem volna. Akkor (tudtommal) érvényes tudományos magyarázat volt az alapja.

Ha a saját korához mérem, Cavendish sci-fit írt. Esetleg science-fantasyt.
Csak ha a mi korunkhoz mérem, akkor nevezhetem másnak. De miért mérném a mi korunkhoz?
Úgyhogy legfeljebb annak hagyom, hogy vitatkozzon ezzel a véleményemmel, aki jobban ismeri a XVII. század tudományosságát, mint én. Rengeteg ilyen ember van. Csak arra nem látok sok esélyt, hogy pont velem, pont itt fogjanak vitába. :)

Roppant műveltsége volt a hercegnőnek, az biztos. Csak egyet nem tudott: húzni a műveiből. Meg kellett volna tanulni szerkeszteni. Mert ez így… jaj. Borzasztó. Minden irányba folyik. Az biztos, hogy nem felel meg annak, amit egy SF-kalandregénytől elvárna az ember. Nagyon kevés az izgalmas fordulat, azokat is percek alatt letudja, mert nem a fordulatok érdeklik. A regény eredetileg egy természettudományos szakmunkába készült, „lazítónak”. Jóságos-magasságos, milyen lehetett a tömény része? Mert ez keményebb, mint Verne vagy Lem. Ez nem egyszerűen megáll néha ismeretterjeszteni. Ennek a túlnyomó részét véghetetlen platóni dialógusok teszik ki (azon ritka esetek egyike, amikor nem örülök a sok párbeszédnek), amelyekben a szereplők természettudományos és természetfilozófiai (helyenként politikaelméleti) vitái zajlanak. Barokk körmondatokban. Irgalmatlanul fárasztó. De közben van történet, és halad is előre, csak lassan. Szóval nem mondhatja senki, hogy a science-fictionből hiányzik a fiction.

A kép innen.

Lélegzetelállító fordulatokra senki ne számítson. A regény izgalmas, de nem a cselekménye miatt. Úgyhogy az izgalom nem zárja ki azt, hogy az ember adott esetben elaludjon rajta. Mondjuk, ha fekvő helyzetben olvassa, este kilenc után. Előfordulhat olyankor, hogy nem ér a következő körmondat végére. Hanem azért, ahogyan a világot felépíti, tudományos és társadalmi hátteret egyaránt. Hibrid lényekre, átváltozós határnyitásokra az utóbbi időben különösen fogékony vagyok. Különösen, ha közben olyan ámulatba ejtő dolgok történnek, mint például hogy a Blazing World új császárnéja észrevétlenül magához ragadja a hatalmat, megreformálja a vallási életet, tájékozódik a tudósok munkájáról, összebarátkozik egy földi asszony elszabadult lelkével, majd tengeralattjárót építtet, és honvédő háborúba fog. És ennek mindenki örül. A császár is.

(…) but said the young Lady, pray give me play-books, or mathematical ones[.] The first, said she[,] discovers and expresses the humours and manners of men, by which I shall know myself and others the better, and in shorter time than experience can teach me, and in the latter, said she, I shall learn to demonstrate truth by reason, and to measure out my life by the rule of good actions, to set ciphers and figures on those persons to whom I ought to be grateful, to number my days by pious devotions, that I may be found weighty, when I am put in the scales of God's justice; besides said she, I learn all arts useful and pleasant for the life of man, as music, architecture, navigation, fortification, waterworks, fireworks, all engines, instruments, wheels and many such like, which are useful[.] Besides, I shall learn to measure the earth, to reach the heavens, to number the stars, to know the motions of the planets, to divide time and to compass the whole world, the mathematics is a candle of truth, whereby I may peep into the works of Nature to imitate her in little therein, it comprises all that truth can challenge, all other books disturb the life of man, this only settles it and composes it in sweet delight.

Én annyira nem. Mármint a fentieknek még örülnék. Annak nem örülök, hogy utána a háború átmegy hódító hadjáratba, közelebbről vallásháborúba.*

Fura dolgokat művel a kalandregények kötelező sablonjaival Cavendish. Ebben a történetben is, a kötetben szereplő két rövidebb elbeszélésben is. Meg is tartja őket, elég idegesítő módon, de fel is fordítja őket néhanap, máskor meg elveti és újjal pótolja a régit. Például a címadó regény császárnéja leginkább a szépségének köszönheti, hogy megszerzi a hatalmat. Az viszont igaz, hogy később megtartani és kiterjeszteni a rátermettségével tudja.

Hasonlóan működik, csak jóval erősebben kötődik a kalandregény-hagyományhoz a kötetben található két elbeszélés. Ezek nem tudományosak, legfeljebb fantasyelemek kerültek beléjük, de a sablonokkal ugyanúgy bánnak, ahogyan a „Blazing World”. A második elbeszélés soknevű főszereplője beleszeret (!) abba a férfiba, aki előzőleg többször is meg akarta erőszakolni, és végül a házasságba is beleegyezik. Utálatos sablon. Hogy hogy nem ment ki jó pár száz évig a divatból? Ugyanakkor fordít is egyet ezen a sablonon.** Ebben az elbeszélésben sok a fantasztikus elem, látszik rajta, hogy a földrajzi felfedezések korában íródott, furcsa népek közé jutnak el a szereplők. Az első elbeszélés („The Contract”) főszereplői jóval „földközelibbek”, a korabeli Angliában mozognak, de a kalandregény-sablonok itt is föllelhetők.
Meg az a rettenetes barokk stílus.
Versbetétekkel, szónoki beszédekkel, ahogyan elvárta a XVII. század közönsége.

Ez a templom Spanyolországban, Granadában látható. (Kép innen.) Ha akarom, szép. Ha akarom... inkább nem mondom ki. Mindenesetre tessék elképzelni valami hasonlót szövegként, hátha sikerül. Na, az Cavendish. Ha a tudományos meg a társadalmi vetülete nem volna, képtelenség lenne ma végigolvasni ezeket az írásokat. Így azonban, hogy az egyik tudománytörténeti érdekesség, és mindegyik igen-igen megdöbbentő dolgokat műveltet a női szereplőkkel, méghozzá magától értetődő módon – így már feltétlenül érdemesek a figyelemre. Az egyik szereplő tudós császárné, a másik a császárné írnoka és bizalmas barátnője, a harmadik utazó és stratéga, a negyedik jogszakértő… és valamennyien elérik a boldogságot. Igen, tudom, idealizált és ideális világot mutatnak a regények. De nem az számít, hogy ezek az események megtörténhetnek-e, hanem hogy mi az, amit az elbeszélő ideálisnak tekint. És ebből következően mit sugall az olvasónak, milyennek kellene lennie az ideális világnak. (U.i.: Bechdel-teszten átmegy.)

Magát a kiadványt is szívesen ajánlom. Kicsit drága, még elektronikus kiadásban is, de a szerkesztő, Kate Lilley igazán megérdemel ennyit, amiért előásta nekünk ezeket a szövegeket, amelyeket utoljára háromszázötven éve adtak ki, azóta soha többet. Elfelejteni semmiképpen nem lett volna szabad. Folytatni, újragondolni, ki- és beforgatni, azt kellett volna. Ha nem került rá sor háromszázötven éve, akkor kerüljön most. Rajtam nem fog múlni.

* SPOILER ...és tűzvészekkel terrorizálja a lakosságot, amíg el nem fogadják a császárnő uralmát, aztán meg elhiszi nekik, hogy szeretik. 
** SPOILER A végén abban a világban maradnak, ahol a nőből hadvezér lett, és közfelkiáltással őt választják kormányzónak.

Ezt 2018. december 9-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Évekkel ezelőtt olvasott könyv évekkel ezelőtt, e-mailbe írott értékelése:

Szerintem aranyos könyv, izgalmas is, mulatságos is. :)
Az elején voltak fenntartásaim (főleg ami az első oldalak stílusát illeti, az kicsit mesterkélt), de aztán egyre jobban beleéltem magam, mert a könyv valósággal olvastatta magát.
Kiváló a humora is, főleg Tarzan és Jane tetszettek nagyon. :D Egyáltalán a komikum a legjobb és legértékesebb benne, minden értelemben (és ezt egy olyan ember mondja, aki Rejtő Jenőből írta a szakdolgozatát).

Ezt 2018. december 3-án írtam. 

Pontszám: 10/9

A vége fölvitte kilenc pontra, de nem sokon múlott, hogy nem maradt nyolcon.

Rájöttem, hogy ezek a Világjárók nemcsak információforrásnak felelnek meg nekem, hanem jó kis kikapcsoló szövegek is. Direkt arra valók, hogy az ember egy stresszes nap után egy-egy rövid fejezetet elolvasson, és könnyebben elaludjon tőle. Mert olyan világot ábrázolnak, ahol a főszereplővel izgalmas dolgok történnek mozgalmas környezetben, de közben végig tudjuk, hogy se neki, se másnak az égvilágon semmi baja nem lehet. 

Akkor örülök igazán egy-egy Világjáró-kötetnek, ha nem egyszerűen útleírást ad (ez elavulhat), hanem szubjektív benyomásokról is mesél (ezek nem avulnak el), néprajzi megfigyeléseket tartalmaz, mítoszokat és meséket idéz, állat- és növényfajokat jellemez, szóval mesél mindarról, amit turista soha nem láthatna, és újat mond olyan helyekről is, ahol már jártam. Ha közben egy kis régészet is becsúszik, mélyebben vackolódok a párnába a könyvvel a kezemben, és egy darabig mégsem alszom el. 

Beryl Miles könyve az ötvenes évek Ausztráliájában játszódik, és a bizonyos Nagy Kalandról, amilyen jó, ha egyszer jut az embernek az életben.

Félórával ezelőtt ez a bozótvilág őrjöngő égő pokol volt még – nem csoda, hogy a szél lehellete (sic!) olyan forró volt. Most, hogy a hirtelen vízözön kioltotta, az egész környék fantasztikus tündérvilággá változott. A fatörzsek, mint arany ablakok világítottak, az ágak magasban himbálózó lampionokként csillogtak, az égő fatönkök és fatörzsek, mint ragyogó, tekergőző kígyók izzottak az éjszakában.
(…)
Egy ilyen út szélére zuhant fánál álltunk meg. A vörösen izzó parázsnál tökéletesebb tábortüzet el sem lehetett képzelni. Túl kedvező volt, semhogy elmulasztottuk volna. Nem haboztunk, rögtön nekiláttunk a vacsorakészítésnek.
Nagyon óvatosan haladtunk a felperzselt és elfeketedett talajon át, amely még mindig árasztotta magából a forróságot. A fatönkből felénk áramló perzselő meleg annyira égetett, hogy alig tudtuk megközelíteni az izzó fatörzset: csak nagynehezen (sic!) tudtunk egy kanna vizet ráhelyezni. Egy-egy heves szélroham újra felkorbácsolta a levegőt; ilyenkor az összes tüzek újult erővel izzottak fel, megvilágítva az éjszakát, mintha valaki hirtelen villanyt gyújtott volna.
(…)
A kolbászkonzerv pillanatok alatt felforrt az izzó fatörzsön. A kezünkből ettünk és hol az egyik, hol a másik lábunkra álltunk, mert az átforrósodott föld égette talpunkat.

Útleírás, azaz pillanatkép a korszak Ausztráliájáról: stimmel. Még csak nem is változott olyan sokat. A diákok például ma is távoktatásban részesülnek, csak közben hála Istennek feltalálták a Skype-ot. Ez a „majd anyád elmagyarázza” szörnyű lehetett, főleg az édesanyáknak. Én se tudnám elmagyarázni a fizikaleckét. Azt nem tudom, hogy ma még indokolt-e előreszólni a következő állomásra, ha az utas elhagyta az előző állomást, végül is már van mobiltelefon… de tudom, hogy húsz éve még élt és virult ez a szokás, nekünk is elmesélte iskolás koromban egy előadó, aki végigbiciklizte Ausztráliát a kilencvenes években. Na, speciel az ilyen bringázás Miles idejében lehetetlen lett volna, ezt hangsúlyozza is.

Néprajzi megfigyelések: stimmelnek. Szokások, ünnepek, varázslás, testfestés, temetkezés – az ilyesmi mindig érdekel. Nehezebben is változik, mint az elektronika. A mítoszok és mesék még tartósabbak (van benne Szivárványkígyó), legfeljebb az a bajom velük, hogy kevesebben vannak, mint szeretném. Állat- és növényfajok kellő létszámban képviseltetik magukat. Nyilvánvalóan az információk nagy részének utólag nézett utána Miles, mert ha róluk ír, gyanúsan lexikoníze van a szövegének, de ez engem nem zavar. Köszönöm, hogy összegyűjtötte helyettem. Még a régészet is stimmel: a barlangrajzok az én fantáziámat is megfogták.

Szubjektív benyomások: szintén stimmel. És majdnem két pontot levonatna velem, ha vége nem volna. Azt a felsőbbrendűen gőgös brit fajtáját neki. 

A romantikus-nosztalgikus életérzés még stimmelne. „Én, a túlcivilizált, a vadonba vágyom, és ott otthon is érzem magam.” Oké. De az, ahogy a könyv kétharmadában egyetlen tömbként kezeli a természeti népeket (avagy „a feketéket"), akik leginkább háziszolgának alkalmasak, ha egyáltalán jók valamire, akiknek se nevük, se arcuk, és a „meghalt két bennszülött” kb. olyan hangsúllyal hangzik el, mint az „elhullott két birka”, attól majdnem rohamot kaptam. Arról részletesen beszámol, hogy hány embert öltek meg a vérszomjas (sic!) bennszülöttek a múltban. Az meg nem fordul a fejében, hogy esetleg a hazájukat védték. A „haza” szót egyébként is kizárólag idézőjelben vonatkoztatja rájuk.

Nem, nem tartom tökéletesnek és minden elemében rokonszenvesnek a könyvben ábrázolt kultúrákat, de nagyon messze vannak a civilizálatlanságtól. A mélypont: amikor Miles végre elkezdi megjegyezni egy-két őslakos segítő nevét, és egyiküket úgy jellemzi, hogy „már-már szép”. Én meg ne röhögjem el magam.*

Aztán a vége mégis megbékített. Amikor már elkezd közösséget érezni nemcsak a tájban élő fehérekkel, hanem az őslakosokkal is, és büszke minden ismeretségre, amelyet kötött. Akkor kapott még fél csillagot. Többet nem. Ezt is köszönje meg.

* Pont előtte való nap írtam ezt. A közepére tessék görgetni, a „szép” kentaurokhoz, és levonni a konzekvenciákat.

Ezt 2018. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ovidiust olvasok. 

Alternatív címmegoldás: Ovidius görbe tükre groteszk képeket mutat. Íme Caeneus története az Átváltozásokból, összefonódva a lapithák és a kentaurok harcával, avagy gondolkodjunk el azon, mit tekintünk fenségesnek, mit alantasnak, és egész pontosan miért is értékes az egyik, értéktelen a másik?

Caeneus átváltozástörténete igen szomorú, ahogy azt már Ovidiustól megszokhattam. Neptunus megerőszakolja, és olyan jól érzi magát közben (mármint természetesen Neptunus), hogy felajánlja a nőnek: bármilyen kívánságát teljesíti. A lány kívánsága az, hogy soha többé ne érje ilyen megaláztatás. Ezt teljesíteni túl nehéz volna még egy olümposzinak is. :/ Tehát a lány úgy folytatja, hogy: „…vagyis változtass férfivá.” Ettől már lemegy az ember lányának a hangulata a pincébe: veszítsd el önmagad, csak úgy lesz jó neked.

Neptunus jó hangulatban van: nemcsak ezt adja meg a nőnek, hanem még sebezhetetlenné is teszi. Ebben a minőségében vesz részt a bizonyos lakodalomban, ahol lapitha harcosok és kentaurok egymásnak esnek, mivel a kentaurok erőszakot akarnak tenni a lapitha nőkön. És megindul a többoldalas csata, amelyhez hasonló csak egyetlen egy került be a kötetbe: Perseus harca a saját lakodalmán. Újabb lakodalom, újabb verekedés, csak az előjele más. Nagyon más.

Jean-Marc Nattier festménye Perseus lakodalmáról. A kép köztulajdon, itt találtam.

Perseus egyenlő ellenfelek ellen küzd, eposzba illő (és ügyesen parodizált) módszerekkel. A lapithák nem. A kentaurok teszik igazán érdekessé ezt a történetet: félig állatok, félig emberek, tehát éppen a határvonalon állnak, a harcuk pedig groteszk. Ahogy a nagy könyvben meg van írva. (A nyugalom megzavarására alkalmas képek következnek, lábjegyzetben.*) Semmi hősi, semmi fenséges, csupa határnyitás, csupa össze nem illő fogalom, egy abszolút földhözragadt csatában, elegáns hexameterekben, mintha Homérosz paródiája volna. A második oldalon már nem tudtam, undorodjak vagy röhögjek.** És közben végig ott az a tompa sejtelem a háttérben, hogy talán a leghősiesebb háború is éppen ilyen lehet alulnézetből.

Még a fegyverek, amelyekkel vívják ezt a csatát, azok se hősi fegyverek: borkeverő edény, kitépett fa, felszedett ajtóküszöb, nemes egyszerűséggel eltávolított oltár.*** A fegyverek is „átváltozásnak” köszönhetik a létüket, a tárgyak határai sem maradnak a helyükön, hiszen egyiket se arra használják, amire való, hanem valami egészen új szerepet kapnak.

Egyetlen kentaurpár van, amelyik, mint a görbe tükör görbe tükre, egyeneset mutat. Két szépséges, komoly kentaur, egyik férfi, másik nő, egymáshoz hű szerelmespár. Az ő haláluk sem fenséges, de legalább lírai. Hogy úgy mondjam, melankolikus. Apró sebbe hal bele a férfi, alig vérzik, a nő pedig öngyilkos lesz. Ennél szebben már nem megy. Eltekintve attól, hogy a halál úgy általában nem szép. Ez a szakasz azért is érdekes, mert a következő megjegyzést teszi az elbeszélő (aki egyébként Nestor az Íliászból): ez a két kentaur nagyon szép, amennyiben kentaurok esetében lehet szépségről beszélni. 

Hogyazédesjó. Miért jut erről nekem a rasszizmus az eszembe? A vadember, aki olykor lehet nemes lélek, „már-már civilizált”, de az európaival egészen egyenrangú soha.

Ami nagyon keserű, az a vége. Ebben a félemberi-félállati félcsatában (nem túlzok, elég gyakran felbukkan a „fél” szó a történetben) Caeneusnak méltatlan sors jut. A csata közepén, miután öt kentaurt megölt, szembetalálkozik Latreusszal, aki lánynevén szólítja, és becsmérelni kezdi. Itt nincs félreértés. Ebben a műben először is nőnek lenni alantasnak számít (ahogy a kentaurok küzdelme is az). Nemcsak itt. Sok más szöveghelyet is lehetne idézni erről. Még alantasabbnak számít, ha valaki határhelyzetben áll, mert nőből vált férfivá. Ja, és külön megvetésre méltó, hogy az átváltozását szexuális együttlét előzte meg. Latreus ugyanis az erőszak áldozatát prostituáltként kezeli, aki őszerinte szándékosan adta el magát azért, hogy hibriddé válhasson, és így betolakodhasson oda, ahol semmi helye nem lehetne: a férfiak dicső csatáiba. Mint például a jelenlegi, ugye, amelynél dicsőbbet el se lehet képzelni. Ja, nem.

Szóval ami sértőt Latreus Caeneus fejéhez vághat, azt hozzávágja, hexameterben. Caeneusnál viszont sajna kard van, és használni is tudja. Latreusnak annyi. De Caeneusnak is. Mert erre megdühödnek a kentaurok (hogy egy fél-férfi hozza rájuk a halált, azt szégyennek tekintik), és úgy döntenek, hogy pedagógiai célzattal agyonverik az illetőt. Majd akkor megtanulja, hogy gyengébb náluk. Az agyonveretésből ugyan még senki nem tanult utólag, nem igazán értem, miért jön újra meg újra elő a világtörténelemben. Ők mindenesetre megcsinálják. Ráhajigálják a szomszéd erdőket. Két hegynyi kitépett fát. Mert azt egy férfi biztos kibírná, ugye. Egy méltatlan nő, az viszont semmiképp.

Szerencsétlen ott is fullad alatta.

A lapithák és a kentaurok harca. A kép egy Bauer nevű művész alkotása, köztulajdon, itt találtam.

De nem baj, Ovidiusnál úgy megy ez, hogy a halottért rögtön bosszút állnak az elkeseredett társak, úgy, hogy az összes kentaur, aki addig bőszen verekedett, szétszalad.

Javítsatok ki, ha tévedek, de úgy tudom, hogy a fenséges emberi nem, ha csapatban harcol, akkor a csapattagok együtt szoktak működni. Ilyen hadseregszerű képződmények meg bajtársiasság meg egyéb hasonlók, azokról beszélek. No most, ha feltételezzük, hogy a harcostársak az emberiséghez tartoznak, akkor, bármilyen neműek, nem állnak érdeklődő állampolgárként a háttérben, míg az egyik társukra ráhajigálják a Pelion meg az Othrys összes tölgyét. Főleg, ha az a társuk egyébként annyira érdekli őket, hogy szenvedélyes bosszút állnak érte, és szétkergetik a kentaurokat. Felteszem, úgy gondolták, hogy előtte adnak neki egy esélyt, hogy segítség nélkül bebizonyíthassa, mennyire méltó a seregbeli tagságára. Kb. ötven ellenséggel szemben. Mert azt mégsem merem gondolni, hogy annyira megerőltető lett volna negyedórával hamarabb szétkergetni őket.

Igen, tudom, a Metamorphoses világa mélységesen igazságtalan világ, nagyon mély és nagyon keserű társadalomkritikával. Mint ez a történet. Groteszk háború és fél-lények, akik egymást se bírják elviselni. No meg az a furkáló kérdés, hogy ugyan miben is áll a felsőbb- vagy alsóbbrendűség lényege, ha van egyáltalán. Ugyan kinek van itt joga felsőbbrendűnek tekinteni magát, és milyen alapon?

A vége puszta pletyka. Caeneus állítólag nem hal meg, hanem madárrá változik. De azt a madarat csak egy ember látja, és ő is csak egy pillanatra. Soha többé nem tér vissza a madár. A társak kénytelenek a saját lelkiismeretüket megnyugtatni. Mondjuk, elég ügyesen megoldják. De az olvasó számára ez a nyitott végkifejlet csak furkálóbbá teszi a kérdéseket.

* Tényleg undorító. Én szóltam. Saját felelősségetekre olvassatok tovább. Szóval agyvelőkiömlés, szemkiverés és -kiszúrás, utóbbi esetben esztétikus részletezése annak, hogy a szem hogyan folyik végig a kentaur szakállán, orr beleverése az arckoponyába, fejbetörés égő hasábfával, amelyiktől megsül a vér, torkon át gyomorba szúrás, ilyenek.
** Azt hittem, ilyeneket csak a középkorban tudtak. :) Nem olyan rég olvastam újra a Faustot, Mefisztó is pont ezen csodálkozik, hogy mennyi rútság, mennyi groteszkség belefért az olyannyira csodált és piedesztálra emelt antik kultúrába.
*** Az eredetiben „depressit duos” szerepel, vagyis „kettőt összenyom” az oltárral az illető. A fordítás a „visszafordíthatatlan szójáték” ritka eseteinek egyike. :) „Két lapithát lelapít.” Akármibe lefogadom, hogy ezt még tizenhat évesen valami buliban (esetleg a házi feladatával szenvedve) találta ki Devecseri, és amikor ténylegesen elkezdte a fordítást, alig várta, hogy leírhassa.

Ezt 2018. november 25-én írtam. 

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.

…meg az én szenvedéseim, a másik cím után szabadon.

Újraolvasás vége. Szegény Wertherhez nem sok türelmem volt most. Próbáltam visszaemlékezni, milyen hatással volt rám diákként, de egyszerűen semmilyen hozzá fűződő érzést nem tudtam felidézni. Elmentünk egymás mellett, azt hiszem. Azóta pedig még messzebbre távolodtunk egymástól.

Nagy könyv (hála Istennek rövid is egyúttal), jelentős könyv, sorsfordító könyv, tényleg olvasni kell, mert sok mindent elárul a korról, amely kultuszkönyvet csinált belőle. De csöppet se bánom, hogy attól a kortól messze vagyunk.

Bevallom őszintén, Werther-olvasás közben egyszer véletlenül belenéztem ebbe, és onnantól kezdve még a stílusát is képtelen voltam komolyan venni. Bocsánat. De ha azt komolyan veszem, akkor sem vagyok biztos benne, hogy nem paródiát olvastam voltaképp. A világ, amelyet ábrázol, annyira furcsán életidegen.*

Nagyon sokáig az tartott a felszínen, hogy új szempontot találtam a regényben, amelyet diákkorom elemzései érdekes módon egyáltalán nem említettek. Most is csak egy új tankönyvi szöveg figyelmeztetése után tűnt föl. Hogy Werther nem(csak) leépül, hanem föl (is). Hogy a szétesése egyúttal a világmindenségbe való beolvadás vágyát is valóra váltja, ami nem(csak) szenvedéssel jár, hanem éppen ellenkezőleg, kiegészüléssel (is). Hogy amikor a halálról gondolkodik, akkor szinte mindig azon is gondolkodik, hogy a halállal ki fog lépni önmagából, megszűnik személyiség lenni, de ez nem feltétlenül veszteség. Nyer is vele, az örökkévalóságot nyeri.** Mert Lottén kívül leginkább az örökkévaló érdekli: a természet, a klasszikus irodalom, az Isten. Amikor ezekről gondolkodik, akkor az az érzésem, hogy a szerelmet is elsősorban a szellemi oldaláról fogja föl.

De akkor minek szenved attól, hogy nem lehet együtt azzal, akit szeret? Szóval mégse a szellemi oldal érdekli? Hazudik magának? Mégse vegyem komolyan ezt az olvasatot?

Egy idő után sajnos pontosan ez történt. Amikor Werther elkezdett nemcsak hibát hibára halmozni, hanem még a legcsúfabb bűnre is indokot találni. Mert a mellékszereplők közül kikkel is azonosítja magát a legjobban? Addig jó, míg az önfeláldozókkal. Aztán már nem annyira...***

Röviden: A lehető legkomolyabban meg vagyok győződve róla, hogy a tanítvány nagyságrendekkel jobbat alkotott a mesterénél, legalábbis ebben a műfajban. Ahhoz, hogy ettől a meggyőződéstől eltántorítsanak, valakinek NAGYON keményen meg kéne dolgozni. (Mondjuk, bebizonyítani, hogy Goethe éppenséggel Werther gondolkodásmódjának a kritikáját alkotta meg, és direkt iróniával köll a hőshöz viszonyulni.) Amíg pedig ilyen valakivel nem találkozom, addig nem szeretnék Wertherrel se találkozni. Pontozni se.

Faustról lehet szó, bele is kezdtem gyorsan, terápiás céllal.**

* SPOILER Hogy vegyem komolyan azt, hogy Lotténak a nyolc (!!!) kistestvére felnevelése mellett még van ideje rendszeresen regényt olvasni, és az olvasottakon Wertherrel együtt csöndesen elmélkedni? Hogy a gyerekek jelenléte kimerül abban, hogy kenyeret esznek, néha Wertherrel játszanak, vagy üldögélnek Lotte ölében, míg az érzelmes darabokat zongorázik? Mi van?! Látott ez gyereket életében?! Pláne nyolcat?! Werther rendkívül rosszul reagál az apró hétköznapi bosszúságokra, ez érthető. De akkor nyolc gyerek mellett a falat kéne kaparnia. Mert azoknak tuti, hogy a szerelmes számára legrosszabb pillanatban kell kifújni az orrukat. 
** Most tekintsünk el attól, hogy ez mennyiben illúzió a részéről. Remélem, nem létezik ember ma már, aki követni szeretné a példáját, de a maga korában morbid divatot teremtett. Még a ruháját is hordták, sokan a sorsát is akarták. Jaj, Istenem. 
*** SPOILER ...mikor szenvedélyesen kezd érvelni a bizonyos béres ártatlansága mellett. Mert az olyan nagyon szerelmes az özvegy gazdasszonyába. Eleinte kedvesen, gyöngéden beszél róla, én meg örülök. Aztán úgy dönt, hogy az asszony viselkedése neki szól mint „biztatás”, én meg kissé hátrahúzom a fejemet. Aztán vaslogikával kikövetkezteti, hogy meg kéne erőszakolnia a nőt, én meg kezembe temetem az arcom. Aztán amikor kidobják, visszajön, és meggyilkolja a következő bérest, mert a nő állítólag ahhoz akar férjhez menni. Nekem meg ettől tényleg, de tényleg meg kéne hatódnom??? Mert szegény mennyire szerelmes??? És ezt kéne Wertherrel azonosítani? Hát, tudod, édes Wertherem, azzal nem biztos, hogy olyan jól járnál. Még némely kényelmetlen következtetéseket is levonhatnék esetleg a viselkedésedből.
**** Nov. 25.: Jó ötlet volt.

Ezt 2018. november 19-én írtam. 

Nagyon megtetszettek a Világjárók sorozat Óceániában játszódó darabjai. Hiába telt el több évtized a megírásuk óta, érdekesek és tanulságosak maradtak. Még az elavult adatokból is lehet tanulságokat levonni. (Ha másról nem, hát a korszakról, amelyben íródtak.) Jól elvagyok velük, egyszerre informatív és pihentető olvasmányok.

Mivel az előzőleg olvasott kötet nagyon tetszett, először ugyanannak a szerzőnek egy másik könyvét vettem ki a könyvtárból. Hogy az másik sorozatban jelent meg, nem zavart. Kellett volna. Nem éri el a Mikronéziáról szólónak a színvonalát. Ezért félbehagytam, és inkább maradtam a Világjáróknál, pár szigetcsoporttal és néhány ezer kilométerrel arrébb. Más szerző, más nézőpont. Nem bántam meg. 

Félreértés ne essék: a cím becsap. Ezt már a fülszöveg tisztázza, hiszen aki három évet tölt egy egzotikus szigetvilágban, az nem álomba illőnek fogja azt megismerni, hanem nagyon is hétköznapinak. Az eredeti címhez egyébként a magyarnak nem sok köze van,* de ez nem baj. Nekem tetszik így. Ironikus távolságba kerül a magyar cím a szövegtől, mintha csúfolódna. Jól áll neki. Ewa Wolaknak egyébként is egész jó a humora.

Az a Szamoa, amelyet Wolak bemutat, nem varázslatos. Gazdag is, szegény is, szeretni való is, elviselhetetlen is, távoli is, közeli is: ahogy egy európai orvos látja/láttatja. A munkájához tartozik, hogy közelítsen az emberekhez, elfogadtassa magát, és mindenekelőtt segítsen nekik. Természeténél fogva is kíváncsi és kalandvágyó, így sok mindenbe beleüti az orrát, és azt mind megmutogatja az olvasónak is: 

Az asztalokat félkör alakban állították fel. A patkó szárai közt középen, pirosra sült malac illatozott étvágygerjesztően. Fejével és lábaival éppúgy hatott, mintha élne, szájába és farka alá pedig kacéran hibiszkuszvirágokat dugtak. A malac mellett hegyekben tornyosodott a taro, a főtt kenyérfagyümölcs és a zöld banán, kecses paluszami csomagocskák, kenyérfalevélben egészben sült halak, továbbá csirkék és tálakon konzervmarhahús. Külön kis halmokat alkottak a bíborszínű tarisznyarákok és homárok, a sült palolo és a limu nevű tengeri növény, mely mintha csak éretlen, zöld, apró szőlőfürtökből állna, s átható jódszagot áraszt. Zöld saláta és zöldségsaláták, paradicsom és sült tök, olasz makaróni és hindu curry meg kínai zsenge bambuszrügy párolgott a virslik és rózsaszín cukormázas torták szomszédságában. Ezenkívül az asztal túlfelén még voltak kókuszkrémes tarokockák barna cukormázzal és kínai aprósütemények.

...meg hivatásánál fogva is mindenhová bejárása van, tehát annál is többet mutathat meg az olvasónak. Nyitott, toleráns, de azért nem a végletekig elfogadó: változtatni is próbál a helybeli viszonyokon, elsősorban azokon, amelyek az egészségügyet hátráltatják. És pont jó így, hogy nem néprajzos, mint Stingl, tehát nem feltétlenül sajnálja az elvesző szokásokat. Valamint Stingllel ellentétben könnyedén belenyugszik abba, hogy a helybeliek se feltétlenül akarják megőrizni azokat a bizonyos szokásokat, és hát némelyikért nem is olyan nagy kár.

Az apiaiak szeretnének másképpen élni, mint eddig. Nem akarnak sem slumokban, sem skanzenben lakni. Jobb, kényelmesebb, komfortosabb otthonokra vágynak – mint a világon minden ember. És anélkül, hogy igényt tartanának a folklór szerelmeseinek jóváhagyására.

Az pedig külön megérne egy misét, hogyha részletesen összevetném, mit lát meg az óceániai kultúrákban Stingl férfiként és Wolak nőként. Csak ajánlani tudom, hogy így egymás mellett olvassátok kettőjük művét.

…de azért azt a pontot levonom, mert egynémely esetben a saját korlátait se veszi észre, és párszor azért kicsapta a biztosítékot, ahogy a gyerekével viselkedik.

A fordítás mellett nem mehetek el szó nélkül. Ilyet se sűrűn csinálnak mostanában, hogy egy ismeretterjesztő könyvet költőre (Sebők Évára) bízzanak, majd egy másik költővel (Kerényi Gráciával) lektoráltassanak. Kiváló ötlet volt, az eredmény pedig gyönyörű. A leírások valóban megjelenítik a tájat, minden szépségével és nyomorúságával együtt.

Megint a hasadék fölé hajoltunk, és alig tíz-tizenöt centiméterrel a felszín alatt, piros korallerdőt pillantottunk meg. Miniatűr erdőt, mely nem felfelé, hanem vízszintesen nő, kissé a mélybe hajolva. Mintha a zöldes és barnás sziklákból sarjadt volna ki, vastag, szürkés levélszárakkal szétlombozódott, majd fokozatosan áthaladt a kobalt és rózsaszín különféle árnyalatain, hogy végre eljusson a mély bíborvörösig. Kemény, szúrós és halott volt.

* Talán azért adták a könyvnek, hogy jobban el lehessen adni, bár szerintem ezt már a sorozat „eladta”, amelyben megjelent.

Ezt 2018. november 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ritkán értékelek verseskötetet, és ezzel különösen nagy gondban vagyok, mert egyáltalán nem az én világom. Azt nem bántam meg, hogy elolvastam, azt sem, hogy megvettem, de ettől még nem az én világom.

Az elvontsága engem nem taszít, valahogy zenei hatást ad neki, mintha folytonosan, ritmikusan zúgna. Mint a tenger vagy a harangok. Ezt erősíti a mitológiai alakok jelenléte itt-ott (Oidipusz vaksága, Amphitryon megkettőződése). A helyszínek is általánosíthatók (erdők, vizek, hegyek), olyasmik, amiket belső tájnak szokás nevezni. Ebben meg is felelnek a mottónak, amely befelé fordulást ígér. Ha mégis konkrét helyeknek tűnnek, akkor is valószínűleg jelképes a jelentésük.

Ami történik, az pedig még nehezebben fogható meg: utazások, vadászat (inkább nyomkövetés és ölés, magányos élmény, nem hajtás), betegség, emberek közelítése egymás felé. Egy-egy vers nem is elég az események megjelenítéséhez (?), egész ciklusokon kell, hogy átíveljenek.

Talán egyedül a versek melankóliája taszít. Talán tévedek.

Azért jobban örülnék, ha nem ezt a verseskötetet adták volna fel a gimnáziumi olvasóversenyre. Irgalmatlanul nehéz azt keresgetni benne, hogy mi mindenre tudnak rákérdezni a versenyen, így próbálva konkréttá tenni az elvontat. És az még én vagyok, a hivatásos olvasó, mit kezd vele a tizenhat éves?! Bár ki tudja, lehet, hogy éppen hozzájuk közel áll. Az első verset például tavaly szavalóversenyre választotta egy kilencedikesem.

Amúgy meg olvassátok inkább a Littlewood értékelését. Én nem pontozom.

Ezt 2018. november 13-án írtam. 

A pillanatot képtelenség kiszorítani az első helyről, ami Szabó Magda életművét illeti. De Az ajtó azért erősen közelíti azt a szintet. Kb. a kétharmadáig még arra is komoly esély volt, hogy eléri. Ha csak Emerencről szólna, talán meg is haladta volna, én pedig kedvencelném.

A történetről nincs sok mondanivalóm. Oknyomozós fajta, aki azt szereti, ezzel a regénnyel mellé nem nyúlhat. Mégis az a benyomásom, hogy minden, ami történik, egyetlen dolog szolgálatában áll: jellemrajz, jellemrajz, jellemrajz. Az időbeli előrehaladás csak arra kell, hogy könnyebb legyen olvasni. Valamivel. Mert hogy ez nem pehelysúly, az is biztos.

Emerenc úgy jó, ahogy van. (Cseppet sem) hétköznapi házvezetőnő (vagy inkább mindenes) innen a szomszédból, aki egyébként többszörös mitológiai-mondai alak.* Hol a bibliai Márta, hol az antik tragédiák királynő-hőse, hol maga Jézus Krisztus. Mivel éppen Ovidiust olvasok, Plutarkhoszt meg nemrég olvastam, a görög mitológiára és a görög-római mondákra tett utalások érintettek meg a leginkább, ezek összekapcsolása a XX. század második felének magyar történelmével – egyszerűen tökéletes. Emerenc bátor, Emerenc erős, Emerencnek humora van, fanyar, nem keserű, Emerenc felnőtt, Emerenc szónok, Emerenc tiszta, Emerencnek egyvalami szab korlátot az életben, a saját akarata. De az alaposan. Amit ő nem akar megérteni, azt nem érti meg. Ő így teljes, így egész. És csak egy sebezhető pontja van: az, hogy létezik olyan, hogy anyag. Pedig azt becsüli a legjobban a világon.**

Az utolsó harmadért aztán majdnem levontam egy pontot, aztán végül arra jutottam, hogy egyrészt átlagolni kéne, másrészt amin annyit kattog az agyam, hogy majdnem lemaradok a repülőről, azt talán nem kéne „büntetni”. 

Mert hát ez a regény nemcsak Emerencről szól, hanem az elbeszélőről is. Akit most direkt nem fogok azonosítani a szerzővel, bármennyit is belekevert a saját életéből. És ugyanazért nem bírom ezt az elbeszélőt sem, amiért a Für Elise-ét. Csak itt, hála Istennek, nem ő áll a középpontban. Végig. A pillanat meg azért jó, mert abban nincs benne.

Alig tudok mit kezdeni az elbeszélőnek azzal a rettenetes bűntudatával. Vétkes, hogyne. Dönthetett volna másképp, hogyne. Észrevehetett volna sok mindent. De nagyon hamar torkig lettem azzal, ahogyan kizárólag saját magára hárít minden felelősséget. Az ilyennek mélyen a szemébe kell nézni, és megkérdezni tőle: azt' mitől volnál te olyan nagy ember, hogy minden a te bűnöd legyen?! Már bocsánat. Azért nem mindent egyedül csinál. Arról meg ne is beszéljünk, ahogyan a többiek viselkednek vele. Nem mondanak el neki semmit, de utólag minden esetben kaszárnyai modorban kérik számon, hogy miért nem tudta magától.***

Aztán arra gondoltam, ez a mondat lehet a kulcs: „azt' mitől volnál te olyan nagy ember, hogy minden a te bűnöd legyen?!” Az elbeszélő is erős, nemcsak Emerenc. Akarja a hatalmat, de nem kaphatja meg, mert az kezdettől fogva Emerencé. Nem azért az övé, mert kellett neki, hanem mert az övé, pont. Ezt is jelenti a kialakuló anya-lánya viszony. Mivel pedig nem kapja meg a hatalmat, ott igyekszik szert tenni rá, ahol juttatnak neki belőle, mértéken felül is: a bűntudatban. „Ha én tehetek róla, akkor az én ellenőrzésem alatt voltak az események, nem a más kezében.” A sértődései, a gyerekes indulatkitörései azért jelentkeznek, mert Emerenc (és a férj is) szülőként viselkedik, tehát őt gyerekszerepbe nyomja. Az, hogy az elbeszélő mi mindent nem fog fel, annak Emerenc (is!!!) az oka.

Ha a végleges felnőtté válása is benne volna a regényben, akkor is a kedvenceim közé kerülne. Így örüljön a tíz pontjának. Mondjuk, azt annak a gyönyörűséges-vad stílusának is köszönheti, amelytől az ember csak felszáll a mondatok hátára, és hagyja vitetni magát.

* Benne van ebben a regényben a Szabó Magda teljes irodalmi műveltsége. Az pedig nem csekélység. Minden második hasonlatban csak úgy szórja a klasszikus irodalmi, történelmi hivatkozásokat. Túlzásba is viszi. A végén a Toldi-Bence párhuzam (illetve csere) nagyszerű kép lenne magában, de így, egy ilyen sorozat végpontjaként már „sok”. A pillanat azért is jobb, mert abban pont annyi van ebből a roppant, rendkívül tiszteletre méltó műveltségből, amennyi éppen oda kell. Mivel Vergiliusra épül, se több, se kevesebb nem tud belőle lenni.
** SPOILER A kép, amely a leginkább maradandó benyomást tette rám: Emerenc szekercével a kezében. Teljesen mindegy, mi van a háta mögött. Abban a pillanatban a leginkább csodálni való.
*** SPOILER A férjét meg végképp hagyjuk. Áldott jó ember. De ahogyan kioktatja a feleségét, hogy annak miért volna szüksége fizetett segítségre, hiszen nem bírja az írást is, a közszereplést is, a házimunkát is egyszerre, azt hittem, megrázom: ember, fogd má' meg azt a felmosónyelet! Vagy legalább a hólapátot, ha a felmosó derogál! Ha má' utólag olyan <illetlen szó> okos tudsz lenni.

Ezt 2018. november 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10