Kongói népi eposz. Kellett ez nekem? :) Kellett hát. Ha már Afrika, legyen kövér. Illetve legyen a legbelseje. Meg minél változatosabb. Útleírás, lélektani regény, társadalmi regény, népmese, történelmi dráma, fantasztikus regény, pikareszk és középkori krónika már volt, némelyikből több is, népi eposz még csak egy, lássuk.

Nem is hosszú – gondoltam. Becsapott az oldalszám. A könyv vékony, de jó nagy, a betűk picik, a sorok sűrűn szedve. Belekáprázik az ember szeme. Mivel pedig még igen lírai is tud lenni időnként, és a szereplők szeretnek hosszú, indázó körmondatokban szónokolni, előfordul, hogy egy-egy oldalt kétszer-háromszor is végig kell olvasni, és még akkor se biztos, hogy érti a nagyérdemű. Úgyhogy amilyen kis vékony, oly kevéssé haladós, erre számítson, aki belefog.

Meg jó sok meglepetésre.

A fülszöveg nem túloz: nagyon gazdag kultúra terméke ez a XIV. század óta (!) énekelt szöveg, amelyet három különböző énekmondó produkciójából vágtak össze. Azt meg én teszem hozzá, hogy nagyon rokonszenves kultúráról is van szó. Muszáj leszek újraolvasni A sötétség mélyén-t, és még akkor se fogom elhinni, hogy a Conrad-féle beteg vízió ugyanabban a világban játszódik, mint a mongók világbékére vágyó, szépséges hőskölteménye.* Amelynek tulajdonképpen csak egyik főszereplője a különleges módon születő, megváltó Lianja, de tényleg ő hagyja a legmélyebb nyomot. Ő vezeti el saját népét és az ugyancsak megváltott ellenséges népet is az Ígéret Földjére.

Oda bizony. Az ember alig akarja elhinni, hogy ezt a történetet bőven az előtt találták ki, hogy a kereszténység eljutott Kongóba. A mongo nép bonyolult felépítésű világát egyetlen istenség uralja, akinek segítségére addig számíthatnak, amíg tiszteletben tartják a törvényeit, és aki még akkor is gondoskodik a jövőjükről, amikor elfordulnak tőle. Jönnek sorban a nagy népvezérek, egyik nemzedék a másik után, míg az eposz harmadik harmadában meg nem születik Lianja. No meg ikerhúga, segítőtársa, Nsongo. Mert ez olyan eposz, hogy magától értetődő módon fordulnak elő benne nőnemű harcosok, próféták, tanácsadók és döntéshozók.**

Szép történet ez nagyon, bár érezhető rajta a toldás-foldás, némelykor átmegy lírai-filozofikus jóslatba, máskor népmesefüzérbe. (Ezért is olvashattam darabokban, a népmeseolvasós kihívásra. Különben sok is lett volna belőle egyszerre több szakasz.) Nem minden elemében tetszetős – ezért is vonok le fél csillagot, meg a helyenként elég nehézkesen olvasható stílusa miatt –, de nyilvánvalóan megőrzésre érdemes kincs. Én meg is teszem a magamét azért, hogy megőrződjön.

Köszönöm Zalka Csenge ajánlását!

* Oké, nem mintha az európai késő középkor beteg víziói (ld. keresztes hadjáratok) kizárnák, mondjuk, Szent Ferenc legendájának jelenlétét.
** Kissé már lecsillapult a dühöm, amelyet Jacek Dukaj – egyébként minden értelemben fantasztikus – regényének olvasása okozott. De nem megbocsátásnak, hanem tartós elítélésnek adta át a helyét. Oké, (a regény számára) szerencsétlen véletlen, hogy pont egy kongói eposz társaságában kerítettem rá sort. Nem várom, nem is várhatom el Dukajtól, hogy ennyire mélyen ismerje az afrikai népköltészetet. De ordít a kontraszt a két mű Afrika-képe között! És mennyivel gazdagabbá tehette volna a Dukaj-regényt, ha csak egy parányit belemegy ebbe a kultúrába, ahelyett, hogy automatikusan az európait tekinti felsőbbrendűnek! Egyszerűen nem fogom fel, hogy lehet még a XXI. század elején ilyen csapdákba beleesni, ráadásul egy kelet-európainak! Mert Conrad könyve százéves, és kelet-európaiként ugyan, de kicsivel nyugatabbra írta, egészen más nézőpontból, az működik. Legalábbis amíg újra nem olvasom.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. szeptember 13-án írtam.

Pontszám: 10/9

Ha lenne rövidítetlen szövegekből, ugyanilyen elrendezésben összeállított változata, annak nem is volna elég a tíz pont.

Újabb nyelvtanulós novelláskötet, újra inkább felnőtteknek. Amúgy is felsőfokú nyelvvizsgára készülőknek szánták, és mire odáig eljut az ember, azért jó eséllyel elmúlik tizenhét. Jó vastag is a kötet, terjedelmesebb az ilyenektől megszokottnál. A novellák nézőpontszereplői között pedig vannak ugyan gyerekek, de a problémák, amelyeket megfogalmaznak, elsősorban a felnőtteket érinthetik meg. Őket viszont meg is rázhatják rendesen. És ami rövidítve ilyen megrázó, az milyen lehet eredetiben? Ha nyelvtanár akarja használni, feltétlenül szánjon időt a szövegek tanulságainak megbeszélésére is. A hozzájuk kapcsolódó feladatok jók, de némelyik csak vitaindító, kell melléjük felkészülés is.

A problémák, amelyekről a novellák szólnak, pont megfelelő arányban egyesítik magukban a helyit és az egyetemest. Így éri el ez az antológia, hogy az ember egyszerre tekinthessen be nagyon távoli ázsiai országok kultúrájába, és érezhesse otthon magát az ábrázolt helyzetekben. „Otthon”, nem pedig „jól”. A legtöbb novella, ha nem is okoz depressziót, azért nem is a kellemességétől vagy a vidámságától lesz emlékezetes.

Különösen ajánlom a kötetet azoknak, akik nemzetiséges kihívásokra olvasnak, mert a kínai és indiai novellák mellett maláj, sőt szingapúri darabok is előfordulnak benne. A szerkesztő egyetlen hibája – ha szabad ilyet mondani –, hogy a legtöbb ország irodalmából kettőt is választott, én meg egy fokkal jobban örültem volna, ha még más területeket is bevon a válogatásba.

Ezt 2018. szeptember 13-án írtam.

Pontszám: 10/10

Ilyet se csináltam még: nem a könyvet kedvencelem, hanem azt a konkrét kiadást, amelyik megvan nekem (Ikon, 1993). Ennél feljebb nem lehet menni.* Kétnyelvű szöveg, a magyar fordításhoz adagolt jegyzetekkel, angol és magyar állandó összehasonlításával. Minden oldal eseményeihez konkrét értelmező kérdések, minden jelenethez és felvonáshoz összefoglaló kérdések. Reneszánsz kori illusztrációk és modern filmkockák. Bőséges előszó az angol reneszánszról, a középkori színjátszásról, az Erzsébet-korról, a Globe-ról. Műfajelmélet, téma szerinti olvasatok, a szereplők jellemzése. A kötet végén rövid drámaértelmezések a XVII. századtól napjainkig. Profi munka. Messze meghaladja egy középiskolai óra lehetőségeit, egyszerűen bármilyen jellegű órához atombiztos hátteret ad. Büszke vagyok rá, hogy legrégebben birtokolt angol nyelvű könyveim között van.

A magyar szöveget most nem nagyon nézegettem, legfeljebb ha elkeveredtem a reneszánsz kori fegyvernemek és növényfajok nevei között, esetleg nem bírtam követni a szóvirágozást. Egyébként elementáris élmény Shakespeare-t olvasni eredetiben. Három napomba került. Mármint nem ez a dráma, ez néhány óra volt, hanem amíg megtanultam annak idején. Az első angol nyelvű Shakespeare-emet három nap alatt olvastam végig úgy, hogy közben csak enni meg aludni keltem föl (vizsgaidőszak). A következőhöz már sokkal-sokkal rövidebb idő kellett. Úgyhogy tényleg egyszer kell rászánni magát az embernek, aztán már megy. És csoda, igazi csoda, tényleg.

Voltam vagy tizenkilenc éves, amikor először hittem el, hogy az lehet. Előtte egyáltalán nem, és nincs is ezzel baj. Nem nézem le a tizenkilenc éves kor előtti önmagamat. A tankönyvnek nem hittem, a kötelezők nem érintettek meg, a Hamlet különösen nem, de azért végigolvastam, ennyi. Egy odadobott megjegyzés nyitotta ki a fülemet: egy általam igen tisztelt személy (Halász Katalin tanárnő), egészen más témáról beszélve, azt mondta Shakespeare-re, hogy „ez a szerencsétlen zseni”. Talán éppen azért volt hiteles, mert nem is róla beszélt egyébként. Semmi kötelezettség-íze nem volt ennek a pár szónak, csak úgy kimondta a véleményét, bele a vakvilágba. Rengeteget jelentett nekem. Szegény már nem él, sose tudta meg.

Lehet, hogy a Hamlet reputációját is az rontja, hogy annyira ájuldoznak tőle a legnagyobb tekintélyek, az embernek szabályos komplexusa van tőle. Jaj, mi lesz, ha én nem borzongok bele, nem sírom el magam, nem akarok belebolondulni, most akkor nem vagyok teljes értékű olvasó… lehet, hogy ezt gondolják róla sokan? Fogalmam sincs, de ez az újraolvasás most piszok jólesett, még akkor is, ha miatta nem haladtam egy csomó más dolgommal. Ebben most minden benne volt, ami kellett.

Művészileg dehogy tökéletes. Francokat. Látványosan nem az. Ezt úgy elkapkodta a mester, ahogy csak el lehetett kapkodni. Biztos szorította a határidő. „Írjá' má', húsvét után előadás, és még meg se tanultuk. – De mit írjak? – Mit tudom én, legyen benne vérfertőzés meg mérgezés meg tengeri csata meg sok szójáték meg tömeges vérfürdő, hogy meg is vegyék a jegyet.” Egyik jelenet a másikra dobva, olyan ugrásokkal térben és időben, hogy követni nem lehet (és én legalább visszaolvashatok, de a néző nem), bölcs mondások és nagymonológok ötletszerűen elszórva, az angol reneszánsz dráma csúcsjelenetének tartott szakaszra újraolvasás után se mondtam volna, hogy a művészi szerkesztés teteje. (Attól még lehet persze, hogy az.) A mélypont: amikor a sírgödörben verekednek. A világon semmi értelme. Valamint én vagyok az egyetlen, aki szerint Horatio oly mértékig a hű barátság megtestesítője, hogy egyénisége sincs? Egyebet se csinál, csak szekundál Hamletnek öt felvonáson keresztül. Mindenben egyetért vele, minden kérését teljesíti, nélküle lélegezni se tud, önálló gondolata nincs. Kit érdekel.

Van benne felnőtté váló főhős. Melankolikus. Földes. Gyászruhás, sötét tekintetű. Mindenkire gyanakszik. Ritkán ok nélkül. Ő akarna lenni a jó, a hős, a bátor. Aki nem pusztán bosszút áll, hanem az egész kizökkent időt helyrerakja. Csak éppen egész végig nem tudja kitalálni, hogyan hajtsa végre a feladatot. Bátornak bátor, de jónak nem jó: nem egyszerűen ölni akar, hanem kárhozatba vinni az ellenfelet. Ja, és sohasem lehet biztos abban, hogy a szellem, amely kirója rá a feladatot, valóban az apja, vagy gonosz túlvilági lény. Egyszer se konfrontálódik Claudiusszal, csupa közvetett bizonyítéka van. (Minden attól függ, hogyan adják elő az Egérfogó-jelenetet. De akárhogy adják elő, kizárólag Claudius arckifejezése árulkodik, vallomást Hamletnek nem tesz, csak a közönségnek.) Mindenkit azzal a mércével mér, hogy mennyire hűséges őhozzá, illetve mennyi esze van. Aki csak egy kicsit eltér a mércétől (és rengeteg ilyet talál), azt alázza, gúnyolja, sérti, öngyilkosságba kergeti, hirtelen haraggal leszúrja, hideg fejjel akasztófára küldi. De akármit csinál, valahogy mindig közelebb jut a saját céljához: a dán udvar megtisztításához. Igaz, hogy elég borzasztó áron. És akármit csinál, vagy akármi történik vele, azt mindig alaposan végiggondolja, megpróbálja beilleszteni a világról alkotott képébe. Hogy az a kép nem egyezik az enyémmel, az egy dolog. Attól még az övét tisztelem. Nagy egyéniség. Csak nem biztos, hogy élnék egy ilyen egyéniség által irányított államban. Tényleg, milyen stílusú uralkodó lenne Hamlet? Kb. mint Rettegett Iván…

Claudius meg nagy ellenfél. Képességeit és készségeit tekintve uralkodónak nem volna rossz, sőt férjnek sem, „csak a nyaka véres”: aljas gyilkosság és hazugság árán jutott trónhoz és házassághoz, és retteg a leleplezéstől, tehát lassan, de biztosan szétrohasztja az államot. Megfigyelők és besúgók mindenütt (Polonius lelkesen kiszolgálja, még új ötletei is vannak), manipulálás felsőfokon, a gyilkosságokkal pedig egyszerűen nem lehet leállni. Kb. háromféleképpen eltervezi, hogy hogy fogja kinyírni az unokaöccsét. B terv mindig van. És ott a tükörkép: Laertes, aki Hamlettel ellentétben nem gondolkodik, csak cselekszik (ha Hamlet a föld, Laertes a tűz), és pillanatok alatt eszközzé válik a gonoszság kezében. Ennél még a Hamlet-féle támolygás is jobb.

Gyönyörűen összeáll minden, amit az utóbbi egy-két évben a középkorról és a reneszánszról olvastam. Egyszerűen minden megtalálja a helyét, minden értelmet kap. És most csak egyvalamit sajnálok: hogy mér nincs időm azonnal belekezdeni Robert Burton könyvébe a melankóliáról, meg különben is mér olyan irgalmatlan hosszú, hogy a fene tudja, végére érnék-e még az idén… (Frissítés: a következő évben elolvastam, de minek.)

De ne nyávogjak, már az is nagy élmény, hogy fölfogtam, miért tartják ezt a darabot zseniálisnak. Eltartott pár évtizedig, de sikerült. Isten áldja azt, aki kitalálta ezt a kiadást, és mindenkit, aki közreműködött benne.

* Na jó, esetleg egy nagyon rendes korrektorral, aki kijavítaná az elszórtan, ám rendszeresen jelentkező gépelési hibákat. Több bajom nincs, és ezt is könnyű elfelejteni, az erények ismeretében. Érdemes lenne a kiadás ideje után készült Nádasdy-fordítás felhasználásával is összerakni egy hasonló kiadványt.

Ezt 2018. szeptember 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Röfipingvin értékelése után szabadon: Mindig tudtam, hogy sokkal menőbb lett volna ógörögül megtanulnom, mint latinul. Vagy pláne angolul.

Iszonyú jó könyv ez. Nagyon ajánlom. Nemcsak azoknak, akik szeretik a sci-fit és/vagy a fantasyt. Hanem még inkább azoknak, akik szeretik a történelmet és a filozófiát, és akiknek legalább egyszer megfordult már a fejükben az a bizonyos feltehetetlen „mi lett volna, ha?”

Mégis mocsok gazember leszek, és lepontozom. Szubjektív okból. Meg objektívból is.

Az a fajta fantasztikus regény, amelyiknek annyira, de annyira jól ki van találva a háttérvilága, hogy részemről kár is rá cselekményt vesztegetni. „marschlako” molytárs értékelésével értek egyet: engem a legelejétől fogva annyira elbűvölt ez az alternatív Föld, ez az alternatív XVIII. század, hogy minden apró részletére sokkal kíváncsibb lettem, mint bármilyen okos csavarra, bármilyen izgalmas fordulatra. Ahhoz, hogy ebből regény legyen, és meg is vegyék, persze kell bele a világra leselkedő veszély, kell bele hős és küzdelem és intrika – és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is érdekelt az egész – de nagyságrendekkel jobban érdekelt ennél az, hogy mit isznak, mit esznek, hogyan építenek hajót, melyik hónap hányadikán* írnak naplóbejegyzést, hova járnak könyvtárba,** milyen betűkkel írott könyvet találnak,*** milyen stílusú házakban laknak, és milyen divatú ruhákat hordanak.

Szóval háttérvilágból csillagos ötös. Nemcsak azt tudjuk meg, mi hogyan működik, hanem azt is, miért. Azért, mert ebben a világban kétezer-háromszáz évvel ezelőtt egész más fordulatot vettek az események, mint a mi világunkban, emiatt máshová kerültek az országok és kultúrák határai, másképp alakultak a nyelvek, a hagyományok, mindenekelőtt a tudományos élet. Ebben a világban mindent az arisztotelészi vagy azon alapuló filozófia határoz meg.**** Illetve amit nem, azt valamelyik másik, eretneknek tekintett filozófia, mert az alternatív világnak is kell alternatív világ. Pl. olyan, mint a mienk.

A regény ötödéig a tartós boldogság állapotában egyetlen dolog járt a fejemben: „Hol lehet ennek a Dukajnak az írókurzusaira jelentkezni??? Előkerítem a lengyel nyelvkönyvemet is!!!”

Aztán az ötödénél jött egy olyan törés, amely a továbbiakban nem tudott összeforrni. Mint amikor az ember puha homokban járva törött kagylóhéjba lép. Ezt nem lett volna szabad. Aki ennyire művelt, és ennyi fantáziája van, annak ilyen olcsó megoldást tilos alkalmazni. Pont.***** Ilyen író könnyűszerrel helyreüthette volna ezt a hibát. Nem tette. Engem pedig elveszített.

Na, azért nem egészen. A világot, amelyet megteremtett, továbbra is szerettem, bár az olcsó fogásokra a későbbiekben már érzékenyebben reagáltam a kelleténél. Voltak még. Szerettem annak ellenére, hogy a regény világszemléletével ellentétben a demokrácia pártján állok (tetszett ám a végén a fejtegetés a sokféleségről). Szerettem annak ellenére, hogy a megérthetetlen, az idegen ábrázolásában Lem Solarisához képest visszább lép. (Pedig Lem a példaképe.) És annak ellenére, hogy ez a világ, amely önmagát oly harmonikusnak látja, voltaképpen rendkívül ijesztő. Ha ezt az iróniát szándékosan építették bele – márpedig miért ne, a Horror nevű hadsereg leírása elég árulkodó –, akkor egy fokkal javult a véleményem Dukajról.

A fönti felháborodásom és a cselekmény fordulatai iránti mérsékelt érdeklődésem összesen csak két pont levonásához elég. Azt hiszem, ez is nagyon sokat elmond. Olvassátok, mert ennél jobb alternatív történelmi regényt mostanában nem fognak írni. Olvassátok, mert rendkívüli képzelőerő alkotása. Olvassátok, mert ráadásul még lengyel is. Olvassátok, és olvadjon le az összes biztosíték az agyatokban. Előre szólok, hogy mellékhatásként filozófia szakra való jelentkezés és az ógörög nyelv tanulására való intenzív vágyakozás felléphet. Egyik sem árt.

A LÁBJEGYZETEK SPOILEREKET TARTALMAZNAK!
* Az a pillanat, amikor rájöttem, miért hívják quintilisnek a júliust és sextilisnek az augusztust. Az. Azt el nem tudom mondani. Hangosan felnevettem.
** Iiiiiiiiiiiistenem, hát az alexandriai nagykönyvtárba!!!!
*** A lineáris B írás megjelenésekor muszáj volt becsuknom a könyvet, mert tudtam, hogy ha ezt innen folytatom, semmit nem fogok aludni.
**** Még az égitestek mozgását is, igen. Visszajött némi 12.-es fizikatudásom, formabontó órákat tartott a tanárunk, alternatív világnézeteket is elmagyarázott, pl. hogy milyen érveket hoztak fel a geocentrikus világkép mellett. Dukajnak is hasonló fizikaórái lehettek 12.-es korában.
***** EZ A LÁBJEGYZET KÜLÖNÖSEN SPOILERES! Mégis hogy képzelte, hogy megalkot egy egész alternatív világot, elismerésre méltó alternatív gonosszal, és amikor már minden helyett kitalált valami egészen mást, akkor hirtelen fél-állatinak, civilizálatlannak minősíti Afrika kétharmad részét?! Nem egyszerűen a politikai korrektség nevében szólok, bár arra is érzékeny vagyok. Még ha a regényminőségen javított volna ez az agyrém. Akkor legfeljebb vinnyognék. De nem javít, ront! Amit csinál az ember, azt csinálja rendesen! Ami kiszámíthatatlannak készült, ne legyen már hirtelen klisés! A világ legegyszerűbb dolga lett volna pár kötet népmesét leszedni a könyvtárpolcról, és kitalálni valami alternatív civilizációt oda is. Vagy ha már olyan hely kellett neki, ahol dúlni tud a Görbülés, akkor tette volna olyan helyre, amelyre a közönség nem számít. Mit tudom én, a Brit-szigetekre vagy a mai Belgiumba, ott is éppen elég őserdő volt, míg ki nem irtották. Mér, a kelták nem elég vadak? De még az utódaik is, tessék megnézni a Brit Birodalmat. És akkor még képes föltenni azt a kérdést, hogy láttál-e valaha vad női harcost vagy női vezért… Az apád… ne sirasson. Képzeld, láttam, na, erre mit lépsz? És nagyon értékelem, hogy a civilizációban a férfi és női harcosokat egyenrangúnak tekinted, de még jobban értékelném, ha utánanéznél, hogy az általad civilizálatlannak tartott világban, amelynek egyébként saját történelme van, miféle szerepet játszott, mondjuk, Jinga királynő. Mert azt tényleg túlzás volna elvárni, hogy ismerd Sarraouniát (a róla szóló regényről itt írtam), Pokou királynőt (még csak tervezem olvasni), esetleg a Lianja-eposzt, amelyet pechedre pont a regényed olvasása közben szereztem meg (itt írtam róla utóbb), és amelyben simán odaállnak a nők fegyverrel a kézben megvédeni a hazájukat, vagy éppen prófétálni. Ja, és konkrétan Közép-Afrikában mesélik kb. hatszáz éve. Bocs.****** 
****** Sokadjára állapítom meg, milyen jól tettem, hogy elkezdtem afrikai irodalmakat olvasni az idén.

Ezt 2018. szeptember 3-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Nagyon jó kis antológia, még mindig csak dicsérni tudom azt, aki kitalálta, hogy ilyenekkel tanítsanak angol nyelvet szerte a világon. Sokfelé magukénak érezhetik az emberek. Afrikai országok (Malawi, Dél-Afrika, Tanzánia) kortárs irodalmából ad ízelítőt, és ebből a három országból kettőt rendkívül nehéz föllelni a nemzetközi könyvpiacon, úgyhogy dupla piros pont jár a szerkesztésért.

A feladatok is rendben vannak a könyv végén, segítik a megértést és a feldolgozást. De legfeljebb felnőtt nyelvtanulóknak ajánlom, hogy önállóan fogjanak hozzá.

Teljesen megértem a másik értékelőt, aki láthatóan nem tudott mit kezdeni ezekkel a novellákkal. A novellák gyerek vagy éppen a felnőtté válás küszöbén álló fiatal nézőpontjából íródtak, de ettől nem lesznek automatikusan gyerekeknek vagy fiataloknak valók. Kell hozzájuk a tanár, aki megbeszéli a történetet az olvasókkal, aki átélhetővé teszi a megírt élethelyzeteket.

Ezt 2018. szeptember 3-án írtam.

Pontszám: 10/10

Tetszik is, nem is.

A néprajzi-kultúrtörténeti háttér mindenképpen érdekes, még egy kis madagaszkári mitológia is belefér. Igen-igen különleges az a sziget, egyedi flórájával/faunájával, homályba vesző történelmével.

A meséiben is sok az egyedi vonás, de legalább annyi az ismert is. Az utószó is csak találgatni tudja, kik és mikor vihették oda a számunkra ismert mesekincs darabjait (azért nem volt üres az óceán pár száz évvel ezelőtt sem), hogy kialakuljanak a mesék helyi változatai. Nem vagyok benne biztos, hogy minden esetben ez a legrokonszenvesebb változat. De sokszor jót tesz nekik az egzotikus környezet. A halált követő feltámadás különösen gyakori motívum, vagy az állat és az ember alakjának összeolvadása, vagy a ravaszság felülkerekedése a butasággal párosuló erőn. A legjobban a Lúd Asszonyság tetszett (Rapunzel, csavaros végkifejlettel) és a Zatovo, akit nem Zanahari teremtett (teremtő és demiurgosz vetélkedésnek nevezett együttműködése).

Van ebben mindenféle népmese, kalandos, szerelmes, szörnylegyőzős, tricksteres, csak egy nincs: gyereknek való. Tessék odafigyelni: a hátuljára nem véletlenül nyomtatták rá, hogy „felnőtteknek”.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. augusztus 28-án írtam. 

Pontszám: 10/9

No, ezt a kalandregényt tényleg az élet írta. Lelkiismeretes levéltári kutatások alapján készült kémtörténet. James Bond, mehetsz is a süllyesztőbe, ezek itten hatan hatszor leköröznek.

Ezek: egy szerb playboy meg a dán sikkasztó haverja (aki nem tudom, miért maradt ki a fülszövegből), egy lengyel önjelölt nemzeti hős, egy francia kutyás hölgy, egy biszexuális perui playgirl (vagy hogy nevezzem) meg egy spanyol csirketenyésztő, különböző szuperképességekkel… ja, nem.

Csak a stílusuk különbözik, egyébként 1 db szuperképességről van itt szó mindegyik esetben, amely ezennel előrelép az általam nagyra értékelt szuperképességek között, és háttérbe szorítja mind a repülést, mind pedig a nagy zöld szörnnyé való változást. Ez pedig a „kreatívan vad hazugságok produkálása kapásból”, illetve ezzel összefüggésben a „magamat bármilyen helyzetből kidumálás” ősi hermészi képessége. Illetve készsége. Különösen a spanyol csirketenyésztő űzi olyan mesterfokon, hogy szerintem Gorcsev Iván boldogan sietne kezet szorítani vele, én meg halálra irigylem.

Ez a Második Számú Legvegyesebb Brigád (mert az első már foglalt) intézte el a Szövetségeseknek, hogy meg tudják csinálni a partraszállást. Ezt nem sokan köszönték meg nekik – baj is lett volna, ha túl sokan tudnak róla –, ezért készült el ilyen sokára ez a könyv: mementónak, hogy fennmaradjon az emlékük. No meg annak az ugyancsak átlagos kisemberekből álló hivatalnokgárdának, amely megszervezte a titkos ügynökök rendszerét, és minden egyéb háttérmunkát elvégzett, mert közülük is elég lett volna egy csavarnak kiesni, vagy másképpen működni, és esett volna a kútba az egész terv. És ha már a köszönetnyilvánításnál tartunk, ne hagyjuk ki a német titkosszolgálat feneketlen hiszékenységét sem. Hogy ezek miket be nem vettek, azt tényleg képtelenségnek tartanám, ha nem lenne ott mellette oldalanként három ellenőrizhető történelmi dokumentum. Meg az a csúcsminőségű, faarccal előadott hazugságsorozat, amelynek tényleg nehéz lett volna ellenállni.

A fél csillag levonásáról a magyar szakos múltam tehet. Igen, tudom, a történetírás módszerei és a regényírás módszerei között igen szoros az összefüggés, de azért néha kicsit elbillent nekem a szöveg az utóbbi irányba, és ez engem zavart. Pedig amúgy semmi szüksége nem lett volna rá. Nem a történetszövést kifogásolom (azt nem is lehetett volna megváltoztatni), hanem a jellemzéseket. Azok nagyon úgy néztek ki, mint hogyha Agatha Christie regényeiből szedték volna őket. Az ember bonyolultabb annál, mint hogy egy fél bekezdésben össze lehetne foglalni, miféle. Ettől még remekül szórakoztam a jellemzéseken is, csak szerintem nem illenek a műfajhoz. A klasszikus krimihez illenek.

Mást nem kifogásolok. Olvassátok csak, érdemes. Van neki magyar fordítása is. Én Kuszma ajánlását követtem, és jól tettem, köszönöm. :)

Ezt 2018. augusztus 20-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Hiánypótló népmesegyűjtemény, az biztos. Az angol/amerikai könyvpiacon főleg, de a magyaron is az lenne. Nagy dilemma lehetett, hogy milyen nyelvű legyen a kiadvány. Hiszen bőven előfordulnak benne olyan mesék is, amelyek magyarul hangzottak el, de korábban nem jelentek még meg nyomtatásban, semmilyen nyelven. Ráadásul a fordítás se lehetett akármilyen kihívás, látszik a kommentárokon, hogy megharcolt a szerkesztő-fordító a szöveggel. Szerencsére a hozzáértés is látszik, legalábbis én nem találtam benne hibát. Maximum sajtóhibát, arról meg a korrektor tehet.

A válogatás Pályuk Anna meséiből készült. Csodálatos egyéniség lehetett, és nagyszerű mesemondó, ez mind az előszóból, mind a mesékből kiderül. Isten áldja Szirmai Fóris Máriát, hogy lejegyezte a meséit. Száz évvel ezelőtt. Hány ilyen mesemondó egyéniség lehetett akkoriban, akikről semmit nem tudunk? Vagy esetleg még valahol a múzeumok mélyén porosodnak a szövegeik, felfedezésre várva, legyünk optimisták.  Különlegességüket a szerkesztésmód is kiemeli: különválogatja azokat a meséket, amelyek még úgy-ahogy beillenek valamelyik mesekatalógusba (ezekből van kevés), és utána központi motívumok szerint rendezi el a sehova nem illő meséket (ezekből van rengeteg). Minden csoportba hat mese, se nem túl sok, se nem túl kevés.

Minden meséhez kommentár is jár. Ezek felhívják a figyelmet a mese sajátosságaira, kulturális hátterére, adott esetben a fordítás nehézségeire, és mindenekelőtt a szóbeli mesélés lehetőségeire. Az nagyon látszik, hogy profi mesemondó szerkesztette a válogatást, és hogy minden mesét többféle közönség előtt is kipróbált. Nem is fél változtatni rajtuk, hiszen egyrészt attól népmese a népmese, hogy különböző variációi lehetségesek, másrészt némelyik szöveg valóban igen kusza, talán a lejegyző hibájából, talán a mesemondó agya hagyott ki egy pillanatra. Egyetértettem a változtatásokkal, így tényleg több értelmük van a meséknek. De mindenütt jelzi a szerkesztő azt is, hogy min változtatott és miért.

Hosszú lenne elsorolni, mi minden adja a mesék szépségét. Nemcsak a stílusuk – bár ezt a legnehezebb a fordításban visszaadni. Nemcsak az egyediségük – bár cseppet sem túloz az alcím, ezek valóban ritka és különleges népmesék, akad közöttük bőven olyan, amelyik egyszerűen semmilyen típusba nem sorolható be, még a motívumai sem ismerősek. (Jelzi is a kiadás, hogy valószínűleg azért, mert ellenőrizhetetlen az eredetük – meg mert igen kreatív volt a mesemondó.) Talán leginkább az emberségük. A népmesék gyakran brutálisak, sőt horrorisztikusak. Nem is feltétlenül baj az; attól függ, a mese mely pontján és mely szereplővel fordul elő ijesztő esemény. Időnként itt is előfordul ilyesmi, sajnos akár a végkifejletben is, mégis az a leggyakoribb, hogy a szereplők erőszakmentesen oldják meg a problémákat. Vagy ha mégse, azt jól megbánják. Különösen erősen jelen van a művészet szeretete (sok a mesélni, énekelni szerető szereplő). És a realisztikus részletek is sokat adnak hozzá a mesék bájához. Lehet a felhőkön járni, lehet átkelni a pokolból a mennybe, olyan is lehet, hogy megszólal a fa vagy a disznó, de attól még meg kell javítani az ablakot, és ha a Nap boldogan süt a lánya házassága miatt, akkor napernyőt kell vinni, hogy meg ne szúrja az ember fejét. 

A kiadvány pedig gyönyörűséges és tartós (bár a borító szúr – tudom, sok bajom van), számtalan olvasást kibír. Kár, hogy a rajzokból csak a borítóra jutott. Tök jó, hogy ilyenek (is) képviselik Magyarországot a nemzetközi könyvpiacon.

Összességében egyetlen problémám volt a kötettel: hogy nem a másik. Zalka Csenge tavaly olvasott mesekötete mindenestül óriási élmény volt – de hát annak a koncepciója is egész más, nem kérhetem számon ezen a köteten, hogy miért nincs benne többféle mese, mikor nem az volt a cél. Nekem továbbra is a Tales of Superhuman Powers marad a sokszor forgatott etalon, de ez is megbecsült tagja lesz a könyvtáramnak. Köszönöm, hogy olvashattam.

Ezt 2018. augusztus 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon jól választottam, amikor ezzel a kötettel kezdtem az ismerkedést Jung gondolatrendszerével. Először is Jung élete vége felé készült, és a tanítványai közül is többen írtak bele egy-egy fejezetet, vagyis egy életmű összefoglalása és továbbgondolása is benne van. Másodszor eleve ismeretterjesztésre szánták, és nagyon vigyáztak, hogy a benne szereplő tanulmányok a laikus számára is érthetőek legyenek.

Nehezen beszéltem rá magam, mert egyetemista koromban sok Freudot olvastam/tattak velem, és minden tiszteletem az övé, de sokkal jobban tetszett (és sokkal hasznosabbnak bizonyult számomra) az írásainak az elemzése és kritikája, mint maguk az írások. Aztán mokata molytárs biztosított róla, hogy Jung kb. egyetértene velem, ez ne tartson vissza tőle. Igaza lett, nem ment el a kedvem ettől a fajta pszichoanalízistől. Már tudom is, melyik lesz a következő könyve, amelyet kiveszek a könyvtárból.

Engem most is, ahogy az lenni szokott, elsősorban az írások művelődéstörténeti oldala érdekelt: a mítoszok elemzése, a kultúrákon át vándorló szerepek és szimbólumok; de az álomelemzéseknek is örültem. Amit a mester és a tanítványok személyiségfejlődésről, a társadalomban elfoglalt hely megtalálásáról, a társadalmi csoportok működéséről, szabadságról és fanatizmusról is mondanak, arra oda kell figyelni. Több értékelővel ellentétben én azt a fejezetet sem untam, amely művészettörténetet és műelemzéseket tartalmaz – jó lesz nekem ősszel, amikor az avantgárdot tanítom. De a személyes életemhez is hozzáadott valamit, nem is keveset; Jungén kívül különösen Marie-Louise von Franz fejezete. Tudtam én, hogy nekem ettől a nőtől olvasni kell. Tervben is van már az ő két könyve is.

Azért természetesen ezt a kötetet se szabad kritika nélkül fogadni – az odafigyelés átgondolást is jelent. Tessenek vigyázni azokkal az archetípusokkal, nem olyan biztos, hogy mindig úgy működnek, ahogyan a könyv mondja. Vagy hogy léteznek egyáltalán, de ez a kérdés nagyon messzire vezetne, és nem merek belemenni, mert nem vagyok szakember. A tanulmányok nagyon helyesen hangsúlyozzák azt, hogy minden ember esete egyedi, hogy az egyikből levont következtetésekkel egyáltalán nem biztos, hogy a másikat is meg lehet magyarázni, hogy minden szimbólum jelentése többféle lehet, és emberfüggő (meg kultúrafüggő), hogy mikor melyik jelentés kerül elő – de talán nem hangsúlyozzák ezt elégszer. Vagy éppen amikor a legjobban kéne, akkor feledkeznek meg róla a legkészségesebben.

Aztán meg több, mint ötven éve jelentek meg ezek a szövegek, és visszatekintve már látszik, hogy az íróik is, bármilyen okos emberek voltak, mennyire kultúrafüggők voltak maguk is. Mennyire nem tudtak kilépni abból a kultúrából. Olykor ezért nem látták meg, ami ott volt az orruk előtt. Nem ezért vonok le fél csillagot (ez egészen biztosan rám is igaz, én se léphetem át az árnyékomat), hanem mert a nyilvánvaló önellentmondásokat azért még a kultúrájukon belül is észre kellett volna venni.

Olvassátok és vitatkozzatok vele. Érdemes. 

Ezt 2018. július 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Elbeszélések és kisregények egy vallástörténésztől, aki úgy döntött, hogy tud ő szórakoztatót is írni, és kiderült, hogy tényleg. Avagy hogyan írjunk társadalomtudományból sci-fit. Hát inkább mágikus realizmus leszen abból, de azért utólagos megfontolás alapján nem szedem le róla a címkét.

Nagyon érdekes gondolatkísérlet ez a négy szöveg, nagyjából azonos mintára készítve. Kiindulópontnak 1 db olyan rejtély, ami más embernek az életben eszébe nem jutna (akár mert annyira furcsa, akár mert annyira hétköznapi[nak tűnik, de ne hagyd átvágni magad, olvasó!]). Folytatásnak a realizmus stíluseszközeivel megrajzolt emberi kapcsolatok, helyszínek, problémák (pl. miután kikerültél a szürreális térből, miből fizeted ki a villamosjegyet?). A végkifejlet előtt pár oldallal jön valami elementáris erejű felfedezés – aztán a végén ott hagynak lógva, kezdjé' vele valamit, ha akarsz. Ha nem akarsz, ne kezdjé'. Az idővel mindenesetre úgy bánik Eliade, mint más ember az ajándékba kapott vázákkal. Hol idepakolja, hol oda, helye sehol nincs, racionális értelmet hiába keresünk benne. A könyvtárak meg mágikus helyek, már egy nagyobb takarítás is történelem előtti erőket szabadíthat fel és el bennük. Mondjuk, ezt Eliade nélkül is tudtuk. 

A realisztikusságot tessék szó szerint venni. Időnként már-már idegesítő aprólékossággal jelenik meg egy teljesen hétköznapi és a cselekménnyel szinte semmi kapcsolatba nem hozható mozdulatsor, egy zűrzavaros párbeszéd, hő- vagy fájdalomérzet. A következő pillanatban pedig éppen ebbe a realisztikusan megrajzolt világba lép be a mítosz, és felkavarja, pusztítja vagy megváltja. Egyszer kilép belőle, mert nem találhat benne otthont magának. Máskor a kellős közepén fészkeli meg magát, hogy onnantól kezdve mindenkit felháborítson és vágyra késztessen.

Szóval nem bántam meg, hogy elolvastam. Az a pont szubjektíve vonódott le, mivel 1. Eliade vallástörténeti műveit még mindig jobban szeretem, 2. nem vagyok akkora Dionüszosz-rajongó, mint Arianrhod.* Akinek ajánlását ezúton is köszönöm, és igaza volt, a bolyongós rész tényleg az élmezőnyben szerepelt nálam. Meg a titkosírásfejtős!!!!!!!!!!!!

* Ellenben ha hermészes lett volna az illető kisregény, hm, azt hiszem, elfogultabb lennék. 

Ezt 2018. július 30-án írtam. 

Pontszám: 10/9