Fú, mennyi minden van ebben a százhatvan oldalban.
Ha lefordítanák angolra, pikk-pakk felkerülne az 1001-es listára.

Szándékosan úgy fogtam hozzá a regényhez, hogy a lehető legkevesebbet tudjak róla. A főszereplő Sarraouniáról csak annyit, hogy történelmi személy, a háttérről csak annyit, hogy a francia gyarmatosító háborúk idején, a XIX. század legvégén játszódik. A regény első két oldala röviden összefoglalja a cselekményt, mivel a szerző hazájában közismert eseményekről van szó – de előttem nem volt közismert, szóval azonnal lapoztam tovább, és még a neten se mertem nyomozni, nehogy elspoilerezzék a végét. A nigeriek tudhatják fejből, én kíváncsi vagyok. Mivel valószínűleg az értékelésem olvasói is azok, nekik sem árulom el, hogyan végződnek az események. Csak annyit, hogy az első két oldalt tessék a végére hagyni, valamint hogy a végkifejletben van olyan is, amire már a regény első harmadában számítani lehet, de olyan is, amit nem várnánk.

Fura könyv, sajátos szabályok szerint működő szöveg. Annak, aki azért olvassa el, amiért én (nigeri irodalmat kerestem), csak ajánlani tudom. Mondhatnám, ha csak egy nigeri regényt olvasol el, ez legyen az. Szégyen és gyalázat, hogy nem csinálnak neki nagyobb nyilvánosságot (ld. fordítások), mikor még filmadaptációja is van. Ez keltette föl iránta az érdeklődésemet: Antonia Fraser esszékötete említi az afrikai királynőről szóló filmet.

Először is informatív könyv. Sok mindent meg lehet tudni belőle Nyugat- és Közép-Afrika történelméről, népeiről, vallásairól, kultúráiról. Nem (vagy alig) idealizál: a kép bizony nem túl hízelgő. Ahogy az lenni szokott, a francia hódítók azért tudnak végigsöpörni a Száhel-övezeten, mert egyik városállam utálja a másikat, a másik a harmadikat, a harmadikat meghódították az angolok, ezért most azt szeretnék, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, a negyedik utál mindenki mást, a tuaregek meg boldogan hajtják az állataikat, és tojnak az egészre. De abban nagyjából egyetért az összes környékbeli nép, hogy ha Sarraounia állama a francia hadsereg útjában van, azt oldja meg Sarraounia, úgy kell neki, minek lett királynő.*

Másodszor jó szöveg. A központi alak mindig Sarraounia marad, minden párbeszéd körülötte forog, akkor is, ha meg se jelenik, egyébként viszont nézőpontváltós a regény. Sorban belátunk mindenkinek a fejébe: szót kap a királynő nevelője, az alvezér, a jós, minden környékbeli állam uralkodója, a fehérek szolgálatában álló fekete rabok, no meg a megalomániás és paranoiás francia tiszt. A végeredmény pedig igazi polifónia: minden megszólaló egyéniséget kap, és mindnek meglesz a maga saját igazsága, amelyet a többiekével ütköztethet. Az alcímben a „dráma” szó nem üres szólam, ez a regény tényleg úgy van megírva, mint egy dráma. Mint egy francia klasszicista dráma. Csak több benne a trágárság. Kevés a leírás, azok is leginkább színpadi utasításokra emlékeztetnek. Sok a párbeszéd, és rendkívül sok a monológ – itt senki se fecseg, itt mindenki rögtön szónokol. És ahogy a klasszicista drámában szokás: a legnagyobb események a kulisszák mögött történnek. Látványos nagyjelenetet ne várjon senki. Az izgalmat a folyamatosan egymásnak feszülő akaratok adják. Fokozatosan gyorsul a tempó, egyre növekszik a feszültség, szinte szikrázik az indulat mindkét szemben álló hadseregben; a vége felé már alig lehet letenni a regényt.

Az első két oldal összefoglalója pedig úgy működik, mint a Boccaccio-novellák bevezetése: előre elmondja az összes fontosabb eseményt, és előrevetíti a jövőt is, mert olyan olvasókra számít, akiknek nem az a fontos, mi történik, hanem az, hogyan mesélődik el.

Hibaként talán azt tudom megemlíteni, hogy éppen Sarraouniának és udvarának juttatja a legkevesebb szerepet az író. Azt hittem, minimum minden második fejezet róluk fog szólni, de nem. Ráadásul a személyisége is sokkal kevésbé érdekes, mint bármelyik mellékszereplőé: ő egyszerűen a hős azna királynő, aki szúrós tekintettel ül a trónon, vagy járkál a katonái között, elszántan védelmezi a népe szabadságát, és egész környezete vallásos tisztelettel imádja. Jóval érdekesebbre sikerült az ellenfele, Voulet kapitány, aki nyilvánvalóan ön- és közveszélyes őrült, de az is nyilvánvaló, hogy a francia államvezetés vastagon benne van a megőrülésében. Elküldik Afrikába „pacifikálni” (értsd: földig letarolni) a helyi államokat, „civilizálni” (értsd: kiirtani) a helyi népeket, elvárják tőle, hogy kilyukasztassa a bőrét a francia birodalmi törekvésekért, de közben rendszeresen mossák a fejét, ha atrocitásokat követ el a lakosság ellen. Érthető persze, hogy főleg az ő nézőpontjából látjuk az eseményeket, tekintve, hogy ő hagyott maga után írásos emlékeket, nem Sarraounia. A királynőt a Szahara énekmondói örökítették meg, természetes, hogy nem mint egyén, hanem mint hősnő volt érdekes a számukra. De azért na. A regényíró dolga meg az, hogy kigondolja, amit nem mesélnek el az énekmondók. 

Szóval gazdag szöveg a Sarraounia, és még gazdagabb hagyományrendszerről ad hírt, amellyel feltétlenül érdemes megismerkedni. Magyarul sajnos nem olvasható ebből a hagyományvilágból túl sok, de aki keres, az talál. Legfeljebb kicsit messzebbi történetet talál. A regényben emlegetett más uralkodókról egyébként a blogomon is találhattok ismeretterjesztő írásokat itt és itt. 

Nyelvtanulóknak:

Jól jártam ezzel a kis kötettel, örültem neki. Először is rövid, másodszor az a százhatvan oldal is szellősen van szedve, szóval gyors a sikerélmény. Újrakezdő szinten kevesebb, mint két hetembe került. Mivel nem ismertem előre a sztorit, főleg a vége felé már nagyon érdekelt, úgyhogy gyorsan haladtam. Ebben segített, hogy leginkább ugyanazok a szavak, kifejezések ismétlődtek benne. Az is motiváló erő volt, hogy mindenképp akartam nigeri regényt, azt pedig más nyelven, mint franciául, nem olvashattam volna el. Meg milyen menő már, nigeri irodalmat nem sokan olvasnak.

Nehézsége a választékossága. Hogy itt tényleg, de tényleg mindenki szónokol, a királynőtől kezdve a tolmácson keresztül az utolsó cselédig. Ha jó napjuk van, hat-hétsoros körmondatokig meg se állnak. Francia-angol szótárprogramot használtam, olyat, amely ötös skálán jelzi, hogy a keresett szó mennyire gyakori a nyelvben. Hát ennek a regénynek a szavai rendszeresen kettő, legfeljebb három piros pöttyöt kaptak. De ezt igazából nem bántam. A százhúsz évvel ezelőtti francia katonai szleng már kicsit jobban kiakasztott, de általában itt is ki lehetett találni, mit akarnak. (Többnyire káromkodni.)

Egyetlen problémám van, de az roppant jelentőségű: én soha a büdös életben nem fogom elsajátítani az „y” és az „en” használatát. Az esetek töredékében fogtam fel, miért kerültek bele a mondatba. Az esetek legalább 80%-ában arra gyanakodtam, hogy egyszerűen azért, mert franciául van a mondat, és akkor már hajigáljuk őket bele. Egyéb értelmük nem volt.

* SPOILER A legkeserűbb talán az a fejezet, amelynek központi alakja rendkívüli módon tiszteli-becsüli a királynőt, tehát amikor hírt kap az őt fenyegető veszélyről, akkor réveteg szomorúsággal elkezd merengeni arról, hogy lám, minden elmúlik, a vidék soha nem lesz többé ugyanaz – de az szó szerint egy pillanatig se fordul meg a fejében, hogy esetleg segítséget is küldhetne a régi szövetségre való tekintettel. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. május 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10