„Je me souviens de l'aventure rocambolesque des Portugais en Afrique Orientale. (…) Ils sont tombés en Angola sur une certaine Jingha, reine de N'Gola qui avait la haute main sur toute la région forestière. Une espèce d'exaltée qui s'était mise en tête d'ameuter tous les nègres contre les Blancs; et ça n'a pas raté. Pendant une vingtaine d'années elle a réussi à emmerder des Portugais. Plusieurs fois vaincue, elle signait tous les papiers qu'on lui présentait – le temps de se réorganiser – et reprenait la lutte avec une furie toujours renouvelée, massacrant les missionaires et les négociants portugais assez naïfs pour croire posséder les nègres par la douceur. Savez-vous combien de temps a duré ce petit manège sanglant? Vingt ans! Vous m'entendez? Durant vingt années les Portugais se sont laissés berner par cette reine de pacotille. C'est une sinistre plaisanterie que nos bureaucrates masochistes veulent recommencer avec la Sarraounia.”

Bocs a hosszú francia nyelvű idézetért, most már áttérek a magyarra. 

A Sarraounia nigeri történelmi regény, és a francia gyarmatosító háborúk idején, a XIX. század legvégén játszódik. Igen helyesen úgy van megírva, hogy más, korábbi afrikai történelmi eseményekről és fontos személyekről is szó essen benne, többek között a fenti részlet is erre való. A Száhel-övezet közepén idézi fel a francia tiszt a XVII. századi Angola tiszteletre méltó hősnőjét – nem éppen tiszteletteljes módon. Nem is teheti, hiszen az ellenfél szemszögéből nézi a dolgokat. De hogy lenézné vagy éppen alábecsülné azt a bizonyos ellenfelet, azt nem lehet róla elmondani.

Jingha, akit emleget, Antonia Fraser könyvéből volt ismerős nekem. Elő is kerestem a könyvet, amelyről egyébként itt írtam. Abban a fejezetben szól róla Fraser, amelyben sokféle kort és kultúrát helyez egymás mellé, de mindegyik felbukkanó történet a nemzeti ellenállásról szól. Svéd, brit és vietnami történelmi személyeket állít oda Jingha (ő Jingának írja a nevet) mellé. Nemcsak vezetők és/vagy harcosok, hanem jelképek is ezek a figurák; mindegy, hogy megnyerték vagy elvesztették a háborút, népük identitásának része lettek.

Fraser szerint Jingha (Jinga avagy a Wiki szerint Nzinga) olyan vidéken élt, ahol nincs semmi különleges abban, ha egy nő hatalmat kap. Mítoszaik, vallásaik egyaránt komolyan veszik ezt a lehetőséget. Jinga ugyan nem királynőként kezdte hazájában, Közép-Nyugat-Afrikában, a mbundu nép államában. Mint a király testvérét, nagykövetként küldték a XVII. század elején jelentkező portugál rabszolga-kereskedőkhöz. A kereskedelem ellen nem is volt kifogása se neki, se az általa képviselt uralkodónak: ebben az időben maguk az afrikaiak is simán eladták egymást, pl. az ellenséges törzset meg ilyenek. :/ Viszont az autonómiájukhoz ragaszkodtak, ez pedig a portugáloknak nem tetszett.

És megkezdődött az, amiről a francia nyelvű idézet szól: Jingha-Jinga-Nzinga egyik szerződést kötötte velük a másik után (még meg is keresztelkedett), aztán egészen addig betartotta őket, amíg neki tetszett. Illetve amíg a népe érdekének megfelelt. Közben a testvére öngyilkos lett (a Wiki szerint tényleg, Fraser azért más lehetőségre is céloz), és Nzinga a népe egyetértésével a Ndongo királyság élére került. Sajnos a portugálok a saját bábjukat akarták uralkodónak, és Nzingát száműzték, de nem túl bölcs módon a hatalom közelében hagyták a húgát, aki ügyesen kémkedett neki. Nzinga sanyarú száműzetésében meghódította a keletebbre fekvő Matamba királyságot (amelynek egyébként szintén nőnemű főnöke volt éppen), egy időre szövetséget kötött a hollandokkal is, seregével folyamatosan zaklatta a portugálokat, és hol visszavonulva, hol előretörve következetesen azon igyekezett, hogy minél nagyobb függetlenséget biztosítson az uralma alá tartozó területek lakóinak. Egy idő után még a rabszolga-kereskedelmet is akadályozta. Nem húsz évig, ahogy az idézet mondja, hanem jóval tovább.

Persze nem szabad idealizálni, csúnya dolgokat is csinált életében. De ettől még komoly tiszteletet vívott ki magának mindenütt, ahová eljutott a híre. Még ott és akkor is használni tudott, ahol és amikor nem is gondolta volna. Fraser említi, hogy amikor a XIX. század elején elindult az amerikai rabszolga-felszabadító mozgalom, alakját és történetét érvként alkalmazták a mellett, hogy a fekete bőr nem jelenti sem a bátorság, sem az okosság, sem a kitartás hiányát, hiszen ez a három erény mind megvolt – Zhingában.

Azért azt igazán eldönthetnék, hogy hogy írják a nevét.

Ja, és a fentiekhez még egy káprázatos teljesítményt tudott hozzátenni: ahhoz képest, hogy hatvanéves korában még személyesen vezette az összes ütközetét, nyolcvanévesen halt meg, ágyban, párnák közt. 

Angola fővárosában, Luandában utca viseli a nevét, és szobrot is állítottak neki, fent ez látható.

Egyébként Frasernek ez a könyve győzött meg arról, hogy feltétlenül el kell olvasnom a Sarraouniát. Ő is az angolai királynővel összefüggésben tárgyalja Sarraounia történetét, bár sokat sajnos nem ír róla. 

Ezt 2018. május 26-án írtam.