Ilyet se csináltam még: nem a könyvet kedvencelem, hanem azt a konkrét kiadást, amelyik megvan nekem (Ikon, 1993). Ennél feljebb nem lehet menni.* Kétnyelvű szöveg, a magyar fordításhoz adagolt jegyzetekkel, angol és magyar állandó összehasonlításával. Minden oldal eseményeihez konkrét értelmező kérdések, minden jelenethez és felvonáshoz összefoglaló kérdések. Reneszánsz kori illusztrációk és modern filmkockák. Bőséges előszó az angol reneszánszról, a középkori színjátszásról, az Erzsébet-korról, a Globe-ról. Műfajelmélet, téma szerinti olvasatok, a szereplők jellemzése. A kötet végén rövid drámaértelmezések a XVII. századtól napjainkig. Profi munka. Messze meghaladja egy középiskolai óra lehetőségeit, egyszerűen bármilyen jellegű órához atombiztos hátteret ad. Büszke vagyok rá, hogy legrégebben birtokolt angol nyelvű könyveim között van.

A magyar szöveget most nem nagyon nézegettem, legfeljebb ha elkeveredtem a reneszánsz kori fegyvernemek és növényfajok nevei között, esetleg nem bírtam követni a szóvirágozást. Egyébként elementáris élmény Shakespeare-t olvasni eredetiben. Három napomba került. Mármint nem ez a dráma, ez néhány óra volt, hanem amíg megtanultam annak idején. Az első angol nyelvű Shakespeare-emet három nap alatt olvastam végig úgy, hogy közben csak enni meg aludni keltem föl (vizsgaidőszak). A következőhöz már sokkal-sokkal rövidebb idő kellett. Úgyhogy tényleg egyszer kell rászánni magát az embernek, aztán már megy. És csoda, igazi csoda, tényleg.

Voltam vagy tizenkilenc éves, amikor először hittem el, hogy az lehet. Előtte egyáltalán nem, és nincs is ezzel baj. Nem nézem le a tizenkilenc éves kor előtti önmagamat. A tankönyvnek nem hittem, a kötelezők nem érintettek meg, a Hamlet különösen nem, de azért végigolvastam, ennyi. Egy odadobott megjegyzés nyitotta ki a fülemet: egy általam igen tisztelt személy (Halász Katalin tanárnő), egészen más témáról beszélve, azt mondta Shakespeare-re, hogy „ez a szerencsétlen zseni”. Talán éppen azért volt hiteles, mert nem is róla beszélt egyébként. Semmi kötelezettség-íze nem volt ennek a pár szónak, csak úgy kimondta a véleményét, bele a vakvilágba. Rengeteget jelentett nekem. Szegény már nem él, sose tudta meg.

Lehet, hogy a Hamlet reputációját is az rontja, hogy annyira ájuldoznak tőle a legnagyobb tekintélyek, az embernek szabályos komplexusa van tőle. Jaj, mi lesz, ha én nem borzongok bele, nem sírom el magam, nem akarok belebolondulni, most akkor nem vagyok teljes értékű olvasó… lehet, hogy ezt gondolják róla sokan? Fogalmam sincs, de ez az újraolvasás most piszok jólesett, még akkor is, ha miatta nem haladtam egy csomó más dolgommal. Ebben most minden benne volt, ami kellett.

Művészileg dehogy tökéletes. Francokat. Látványosan nem az. Ezt úgy elkapkodta a mester, ahogy csak el lehetett kapkodni. Biztos szorította a határidő. „Írjá' má', húsvét után előadás, és még meg se tanultuk. – De mit írjak? – Mit tudom én, legyen benne vérfertőzés meg mérgezés meg tengeri csata meg sok szójáték meg tömeges vérfürdő, hogy meg is vegyék a jegyet.” Egyik jelenet a másikra dobva, olyan ugrásokkal térben és időben, hogy követni nem lehet (és én legalább visszaolvashatok, de a néző nem), bölcs mondások és nagymonológok ötletszerűen elszórva, az angol reneszánsz dráma csúcsjelenetének tartott szakaszra újraolvasás után se mondtam volna, hogy a művészi szerkesztés teteje. (Attól még lehet persze, hogy az.) A mélypont: amikor a sírgödörben verekednek. A világon semmi értelme. Valamint én vagyok az egyetlen, aki szerint Horatio oly mértékig a hű barátság megtestesítője, hogy egyénisége sincs? Egyebet se csinál, csak szekundál Hamletnek öt felvonáson keresztül. Mindenben egyetért vele, minden kérését teljesíti, nélküle lélegezni se tud, önálló gondolata nincs. Kit érdekel.

Van benne felnőtté váló főhős. Melankolikus. Földes. Gyászruhás, sötét tekintetű. Mindenkire gyanakszik. Ritkán ok nélkül. Ő akarna lenni a jó, a hős, a bátor. Aki nem pusztán bosszút áll, hanem az egész kizökkent időt helyrerakja. Csak éppen egész végig nem tudja kitalálni, hogyan hajtsa végre a feladatot. Bátornak bátor, de jónak nem jó: nem egyszerűen ölni akar, hanem kárhozatba vinni az ellenfelet. Ja, és sohasem lehet biztos abban, hogy a szellem, amely kirója rá a feladatot, valóban az apja, vagy gonosz túlvilági lény. Egyszer se konfrontálódik Claudiusszal, csupa közvetett bizonyítéka van. (Minden attól függ, hogyan adják elő az Egérfogó-jelenetet. De akárhogy adják elő, kizárólag Claudius arckifejezése árulkodik, vallomást Hamletnek nem tesz, csak a közönségnek.) Mindenkit azzal a mércével mér, hogy mennyire hűséges őhozzá, illetve mennyi esze van. Aki csak egy kicsit eltér a mércétől (és rengeteg ilyet talál), azt alázza, gúnyolja, sérti, öngyilkosságba kergeti, hirtelen haraggal leszúrja, hideg fejjel akasztófára küldi. De akármit csinál, valahogy mindig közelebb jut a saját céljához: a dán udvar megtisztításához. Igaz, hogy elég borzasztó áron. És akármit csinál, vagy akármi történik vele, azt mindig alaposan végiggondolja, megpróbálja beilleszteni a világról alkotott képébe. Hogy az a kép nem egyezik az enyémmel, az egy dolog. Attól még az övét tisztelem. Nagy egyéniség. Csak nem biztos, hogy élnék egy ilyen egyéniség által irányított államban. Tényleg, milyen stílusú uralkodó lenne Hamlet? Kb. mint Rettegett Iván…

Claudius meg nagy ellenfél. Képességeit és készségeit tekintve uralkodónak nem volna rossz, sőt férjnek sem, „csak a nyaka véres”: aljas gyilkosság és hazugság árán jutott trónhoz és házassághoz, és retteg a leleplezéstől, tehát lassan, de biztosan szétrohasztja az államot. Megfigyelők és besúgók mindenütt (Polonius lelkesen kiszolgálja, még új ötletei is vannak), manipulálás felsőfokon, a gyilkosságokkal pedig egyszerűen nem lehet leállni. Kb. háromféleképpen eltervezi, hogy hogy fogja kinyírni az unokaöccsét. B terv mindig van. És ott a tükörkép: Laertes, aki Hamlettel ellentétben nem gondolkodik, csak cselekszik (ha Hamlet a föld, Laertes a tűz), és pillanatok alatt eszközzé válik a gonoszság kezében. Ennél még a Hamlet-féle támolygás is jobb.

Gyönyörűen összeáll minden, amit az utóbbi egy-két évben a középkorról és a reneszánszról olvastam. Egyszerűen minden megtalálja a helyét, minden értelmet kap. És most csak egyvalamit sajnálok: hogy mér nincs időm azonnal belekezdeni Robert Burton könyvébe a melankóliáról, meg különben is mér olyan irgalmatlan hosszú, hogy a fene tudja, végére érnék-e még az idén… (Frissítés: a következő évben elolvastam, de minek.)

De ne nyávogjak, már az is nagy élmény, hogy fölfogtam, miért tartják ezt a darabot zseniálisnak. Eltartott pár évtizedig, de sikerült. Isten áldja azt, aki kitalálta ezt a kiadást, és mindenkit, aki közreműködött benne.

* Na jó, esetleg egy nagyon rendes korrektorral, aki kijavítaná az elszórtan, ám rendszeresen jelentkező gépelési hibákat. Több bajom nincs, és ezt is könnyű elfelejteni, az erények ismeretében. Érdemes lenne a kiadás ideje után készült Nádasdy-fordítás felhasználásával is összerakni egy hasonló kiadványt.

Ezt 2018. szeptember 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10