Újabb melegen ajánlott könyv annak, aki Nyugat-Afrika kultúrájával óhajt ismerkedni.

Éppen pont elég keserűségről, szenvedésről, gyarmati elnyomásról és gyarmati lét utáni diktatúráról olvastam már a környéken játszódó művekben, ezért döntöttem úgy, hogy Maliból ezt a – fülszövege alapján – ifjúsági regényre hajazó kalandos mesét választom. Hát ifjúságinak nem nevezném, de jó döntésnek igen. És kalandosnak is, valóban.

A színhely tehát ezúttal Mali, de a határok elég képlékenyek, mivel a francia gyarmatosítás korában járunk, és hát… szóval később sem kifejezetten az afrikai érdekeknek megfelelően húzták meg azokat a bizonyos határokat. A főszereplő legfontosabb tulajdonsága pedig az, hogy rendkívül mozgékony. Minden értelemben. Szó szerint is igen fürge (még járműből is a leggyorsabbat választja), az észjárása is mindenkinél (főleg az ellenfeleinél) gyorsabb, a hírszerzésével pedig senki sem versenghet, mindig mindent hamarabb megtud másoknál. Társadalmi helyzete ennek megfelelő sebességgel változik, csak rakéta módjára emelkedni vagy zuhanni tud, harmadik eset nincs.

Éppen neki való ez a fura multikulturális világ, sok-sok nemzetiségével és felemás gyarmati helyzetével. Elvileg a franciák irányítják, gyakorlatilag Párizs messze van, a fehér tisztviselők leginkább büntetésnek tekintik a beosztásukat, a hatalmuk pedig, ha valóságos is, azért még kijátszható. Ki is játsszák. A vallásról meg aztán ne is beszéljünk: a hatalom képviselői keresztények, az uralkodó vallás mégis az iszlám, de a szereplők a közelébe se mennek a mecsetnek, ellenben halálosan komolyan veszik az ősi isteneknek, szellemeknek juttatott áldozatokat. Nagyon nehéz kiigazodni ebben a világban, ám akinek sikerül – és Wangrinnek sikerül –, annak rendkívüli sors juthat.

A regény elvileg igaz történeten alapszik. Több lábjegyzet is utal arra, hogy a szerző maga is ismerte a szereplőket, beszélt velük, legfeljebb a nevüket változtatta meg. Ha ez volt a szándék, hát nem jött be. Wangrin ugyanis nem hat „embernek”, és ez így jó. Wangrin, onnantól kezdve, hogy az álnevét (meg a bizonyos másikat) megkapja, azonosul az álnév által neki juttatott szereppel, és mesebeli, már-már mitikus alakká válik.

Innen tudom, hogy a nyugat-afrikai népek közül a bambarák neve évszázadok óta összefonódott a kereskedelemmel. Hagyományosan ezt a foglalkozást űzték már a középkorban is. A nevük ekkor még úgy hangzott, hogy wangara, ebből igazán nem nehéz levezetni a „Wangrin”-t. A kereskedelemhez pedig, úgy tűnik, nemcsak az ókori görög mitológiában társul a fürgeség, a kiszámíthatatlanság, az állandó úton levés, az egymást kizáró és kiegészítő ellentétek, na meg a tolvajlás. Lehet, hogy Wangrin pártfogója, Gongoloma Szóké isten a nyugat-afrikai mitológia része, de hogy az európai olvasó számára is igencsak ismerős (hermészes) vonásokat hordoz, az meg éppen biztos. Ezzel a névvel, ilyen pártfogóval nem is meglepő, hogy a főszereplő jó pár évi hivatalnoklét után a kereskedelemnél köt ki – és hogy már hivatalnokként is leginkább a pénzzel való manipulációk érdeklik. Gátlástalan, rendkívül önző, az esze segítségével minden lelkifurdalás nélkül bárkit tönkretesz (be is vallja: „Én a barátod vagyok. Annyi gonoszság lakik a lelkemben, amennyivel dombokat, hegyeket tehetek a föld színével egyenlővé. Ha megfizeted az árát, a szolgálatodba állok.” [155. oldal]), ezzel együtt viszont szavatartó, bátor, a segítségre szorulókkal szemben nagylelkű. Ahogy a trickster-istenség pártfogoltjához illik. Ezért mondom, hogy bármennyire is evilági, sőt földhözragadt a működése, ő maga már-már mitikus alakká válik. Szó szerint.*

Ha pedig már hiedelmekről és mitológiákról beszélünk, akkor nem mehetek el szó nélkül a mellett, hogy mennyire átszövi a regényvilágot a túlvilág jelenléte. Simán elmegy mágikus realistának, pedig Amadou Hampâté Bâ egész biztos nem akart a latin-amerikaiakkal versengeni, ő csak néprajzoskodott… aztán mégis összejött neki. Ebben (is) hasonlít a munkássága Mofolóéra, akár olvasta a könyvét, akár nem. A száz évvel ezelőtti afrikai mindennapokba hibátlanul illeszkedik a mágia; a jóslatok, imák és védelmező varázstárgyak erejével mindig számolni kell. Persze nem mindenkinek segítenek egyforma mértékben a túlvilági erők – Wangrin ellenfeleit például ritkán pártolják, akármilyen szertartással próbálkoznak. Megjegyzendő, hogy a szerző tényleg nagyon értett a néprajzhoz, egész életében hagyományok, mítoszok, mesék kutatásával foglalkozott, a műveit is mindig ezek alapján írta, szóval ha ő azt mondja, hogy ilyen kakast kellett áldozni, úgy tartani a kő fölött a nyakát, olyan zsákba tenni a követ, ott tartani a továbbiakban a zsákot, és minden egyéb – akkor hajlamos vagyok elhinni, hogy ezek a hagyományok szó szerint így léteztek Maliban néhány évtizeddel ezelőtt, és talán léteznek még ma is.

Mindenképpen érdemes tehát Wangrin története az olvasásra. Nem mindig fogjátok rokonszenvesnek találni (sőt), azonosulni sem feltétlenül lehet vele, de erre nincs is szükség. E nélkül is tökéletesen működik a szöveg, nem utolsósorban pedig, ahogy az előttem szóló értékelő mondja: izgalmasan új képet fogtok kapni Afrikáról. 

* SPOILER Ez lesz a bűne, a bukásának oka. Jól fejlett, erőteljes hübrisz. Érdekesebbé teszi a helyzetet, hogy ez a hübrisz, akárcsak Shaka esetében, elkerülhetetlen. Már a regény legelején meghallgatott jóslatból egyértelmű.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. július 3-án írtam. 

Pontszám: 10/10