A könyv megjelenése óta tudtam, hogy ha egyszer majd algériai irodalmat akarok olvasni, ezzel kell kezdenem. Örülök, hogy így is történt. Csak azt sajnálom, hogy azt az ismerősömet, akivel a legjobban szerettem volna megbeszélni, már nem kérdezhetem meg róla, mert nem él.

Ritkán esik meg, hogy egy író egy másik regény továbbgondolásával* alkot nagyot. Hát Daoudnak sikerült. Nem folytatást írt Camus regényének (amelyről itt írtam), hanem „a hiányzó másik felét” írta meg, ahogy Rhys tette a Jane Eyre-rel. Pont olyan okosan. És pont olyan nyomasztóan.

Igen, ahogy egyre tovább gondolkodom ezen, egyre több párhuzamot fedezek fel Rhys és Daoud regénye között. Egy-egy olyan szereplőnek a történetét írják meg, akit többé-kevésbé „kifelejtettek” a nagy klasszikusból. Olyasvalakiét, aki még a nevét is elveszíti. A háttérben pedig visszavonhatatlanul ott van az európai ország (volt) gyarmata, forró, egzotikus, csöppet sem elbűvölő, saját helyzetével mit kezdeni nem tudó, a belészületettek számára is félig idegen terület.**

Soha többé nem fogom tudni úgy olvasni Camus-t, ahogy eddig. És ez jól is van így, mert kb. kétévente tanítom. Most már azt is másképp fogom.

Egyébként soha nem szerettem Camus regényét. Úgy általában az a korszak, az a stílus nagyon távol áll tőlem. Megtanultam értékelni, nagyon is (látszik is a csillagozásomon), de a távolság szinte minden újraolvasáskor ott marad köztem és a szöveg között. Éppen így történt ennek a könyvnek az esetében is. Érthető, hiszen ennek a főszereplő-narrátora is nagyon magányos; a társaitól is tartja a távolságot. Más, mint a többiek. Meursault gyilkossága teszi mássá, és a saját anyja elvárásai. Igaz, hogy a társadalomhoz képtelen alkalmazkodni, de ettől még nem válik önállóvá, ellenkezőleg: valaki másnak az életét kezdi élni. Az életéről pedig valaki másnak a szavaival (másnak a nyelvén) tud csak beszélni. A saját története sem az övé. Amikor a legszemélyesebb vallomásokat teszi, hirtelen Camus-t kezdi idézni. Újraírva. Azonosul azzal, akit következetesen „a gyilkos”-nak nevez, vagyis Meursault-val. Nem is véletlen, hogy időnként önmaga is hazugságnak tartja a saját szavait.***

Ezt a könyvet se szeretem, ahogyan a Közönyt. De kell. Az ilyen könyvek segítenek megfogalmazni azt, mit is jelent a társadalmi előítélet, és miért veszélyes. Mert egy tömbként tekint egy olyan embercsoportra, amely nem tömb, talán nem is csoport. Elveszi az egyének arcát, nevét, élettörténetét, apró jócselekedeteit és mocsokságait. Ettől szenved a regény mesélője, a beszédes nevű Harun, ezt a szenvedést adja tovább a saját bűne által, tudatosan-bevallottan (amikor ő is öl) és öntudatlanul-bevallatlanul (amikor a nőkről gondolkodik).

Kinyitom a szemem-fülem. Jó kérdéseket akarok megfogalmazni. Jó válaszokat akarok összerakni. És ebben segíteni másoknak is.

(Ezért utóbb egész rovatot szenteltem a szerző munkásságának a Molyon, a Merítésben.)

* Igen, tudom, szaknyelven fanfictionnek hívják az ilyet, de azért ezt a regényt mégsem nevezném annak. Nem azért, mintha degradálónak tartanám a „fanfiction” kifejezést, elvégre ha az Odüsszeiát vagy az Aeneist lelkifurdalás nélkül annak neveztem, ezzel kapcsolatban se lehetnének gátlásaim. A gond ott van, hogy ahhoz, hogy valamit fanfictionnek hívjak, a háttérben legalább valami minimális rajongásnak (ld. "fan") jelen kéne lenni. Itt meg sok mindent érzékeltem, de ezt az egyet nem…
** Ezt a regényt is tessék rátenni az 1001-es listára. Rhysé is rajta van. Így lészen teljes a szimmetria.
*** SPOILER Ügyes posztmodern csavar: Hogy is mondhatna el az ember a hitelesség igényével valamit, ami egy fikcióhoz, egy regényszereplőhöz kapcsolódik? És még ha nem is kapcsolódna fikcióhoz, a gyarmati média tesz róla, hogy a szereplő története, arca, neve, egész élete és halála, még a holtteste is úgy eltűnjön, mintha soha nem is létezett volna. Dupla fikció. A második elég gyakran megtörténik a mi hétköznapi életünkben is. Gyarmat se kell hozzá.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2018. május 29-én írtam.