Nagyon gazdag szöveg, és amilyen rövidnek tűnik, olyan sokáig tart, míg a végére jut az ember. Itt mindvégig figyelni kell, semmi sem puszta töltelék, a legapróbb mellékszálnak is van valami jelentősége. Kell is, mert igen bonyolult problémákról szól, úgymint gyarmatosítás, politikai és magánéleti elnyomatás/függetlenedési vágy, rasszizmus nagyban és kicsinyben, család, otthon/idegenség, felnőtté válás meg egyéb ilyen kedves konfliktusforrások, ezeket tényleg nem lehet hat oldalban elintézni. Még négyszázban se lehetne, ha nem sietne a kétségbeesett szerző segítségére a zseni-előd Shakespeare, no meg a posztmodern által kidolgozott írói módszerek.

Eddig se fanyalogtam A vihar (The Tempest) című darabtól, különösen, amióta láttam a 2010-es rendezést Christopher Plummerrel a főszerepben (sajnos nem élőben, hanem színházi felvételen), valami csoda volt, főleg a vége gyönyörű, azonnal előlépett második számú Shakespeare-kedvencemmé a darab.* Most csak megerősödött a pozíciója. Érdemes ismerni a darabot, mert a regény több idősíkon, többféle szereplőgárdával is ezt a történetet játszatja újra, posztmodern módra. Csak nem ugyanaz a jó és nem ugyanaz a gonosz, sőt egyáltalán nem egyértelmű, hogy van-e jó és van-e gonosz, csak az az egyértelmű, hogy emberek kegyetlen szenvedést okoznak egymásnak, és pár száz évre odapakolják az utódaik vállára is a terhet, kezdjenek vele valamit azok. Ismétlődnek a nevek, a helyszínek, kísérteties hatással térnek vissza egyes események, olykor felbukkan az esély, hogy békésen oldják meg az évszázados konfliktusokat, olykor sikerül vele élni, olykor nem. Mindenképpen súlyos ára van a döntésnek, akkor is, ha esetleg béke lesz belőle. Hát még, ha nem.

A mi időszámításunk szerint az 1600-as évek elején – ottani „idő” szerint igazából az időtlenségben – kezdődnek a regény legkorábbi eseményei, egy két pici szigetből álló Karib-tengeri (fiktív) szigetcsoporton, ahol az öreg Sycorax, Dulé (a leendő Caliban) és Ariel próbálnak mit kezdeni a közösséggel, amely hol befogadja, hol kitaszítja őket, a saját családi kapcsolatukkal (az öregasszony egyedülálló anyaként fogadja örökbe mindkét gyereket), no meg a felnőtté válással, benne elfogadott és el nem fogadott férfi és női szerepekkel.

Szóval van éppen pont elég bajuk, amikor az Everard család első nevezetes képviselője első európaiként a szigetre lép, és mindenkit az angol korona alattvalójának nyilvánít. Egyik fél sem érti a másikat, még akkor sem, amikor már kezdik törni egymás nyelvét, és mindkét fél komolyan gondolja, hogy ő tele van jó szándékkal, de ez nem gátolja meg őket abban, hogy jó sok vért kiontsanak, a közösségi, családi és egyéb kapcsolatokat pedig a kezdetektől fogva többrendbeli árulással terheljék meg. A legfurább helyeken jönnek elő a Shakespeare-allúziók. Ez nem A vihar, és mégis A vihar: önálló történet, és mégsem az. Igen okosan, ügyesen van összerakva, minden szereplő minden tette motiválttá válik, aki kimarad a történetből (pl. Miranda), az bizony okkal marad ki, és furán csúszik el egy-két esemény, de annak is oka van.*

Háromszázötven évvel később összeomlóban van a Brit Birodalom, és újabb nemzedékeknek kell kezdeniük valamit azzal, hogy hová is tartoznak, kihez vagy mihez kell hűségesnek lenniük, mi számít visszafejlődésnek és mi előrehaladásnak. Továbbra is rém bonyolultak a családi kapcsolatok, a fiatalok intenzíven keresik a helyüket, és még mindig nem egyszerű sem nőnek, sem férfinak lenni.**

Ez a két idősík egyáltalán nem ilyen lineárisan követi egymást, hanem oda-vissza lépegetve, de azért követhetően. Még össze is köti őket egy leheletnyi mágikus realizmus, azonkívül Seraphine, az Angliában élő karibi dajka három meséje – egy ókori mítoszt mesél újra, egy karibi mesét, megváltoztatott végkifejlettel, és egy időtlenségben játszódó tanmesét – a regény elején, majdnem a közepén és a legvégén, no meg a shakespeare-i történet, amely a XX. században is éppúgy érvényes, mint a XVII. században, legfeljebb másképpen játsszák el.

Közben azért más történetminták is felbukkannak. Különösen megfogott a vénséges tündér keresztanya, aki XX. századi keresztlányát azzal áldja meg, hogy ne legyen szíve, mert ha lesz, abba belepusztul. Vagy a ködös, téli London, amely a hideg tenger mélyévé válik, fura rémségekkel és váratlan segítőkkel tele. Meg úgy általában minden szimbolikus ebben a történetben, minden eseménynek, megjegyzésnek, tekintetnek több jelentése van, különösen a színek rendkívül fontosak, annyira, hogy a fejezetcímeket is azok adják. Az se mindegy, hogy mely színek állnak egymással párba, és melyik színtől melyikig jutunk el.

A regény stílusa pont olyan csodálatosan szép, mint a borítója, pont olyan „belemerítkezni való”, lelassítja az embert, ha tetszik neki, ha nem. Annál is inkább, mert ilyen választékos szöveggel nagyon ritkán találkozom. Tessék felkészülni rá, hogy ehhez még a felsőfokú szókincs sem elég. Mondjuk, ha C2-es nyelvvizsgára készül valaki, akkor ajánlom ezt gyakorlásra, de el tudom képzelni, hogy pl. a botanikai kifejezések vagy a hatvanas-hetvenes évek londoni szlengje még az anyanyelvű olvasónak is feladják a leckét.

Ezért is nem adja meg magát egyetlen olvasásnak a regény. Bőven marad benne felfejthető réteg a hetedik olvasás számára is. Kár, hogy ilyen kevéssé ismert. Részemről azt se tudnám, hogy létezik, ha nem tették volna fel az 1001 könyv listájára. Ott is van a helye neki.

Egy személyes megjegyzés: Nagyon tudtam értékelni Miranda és Xanthe testvér-párbeszédeit a regény második felében. Igazából nem testvérek (a bonyolult családi kapcsolatokat illusztrálja, hogy nagynéniről és unokahúgról van szó, akik közül a nagynéni a fiatalabb), de a testvéri kapcsolat minden kellemes és kellemetlen jellegzetességét produkálják. Felüdülés volt hallani őket minden egyes alkalommal, ahogy fennhangon és/vagy magukban elítélik, irigylik, nevelik, támogatják, marják, megértik, ellenpontozzák egymást. 

Köszönet az Országos Idegennyelvű Könyvtárnak a könyvtárközi kölcsönzésért.

* 1. megjegyzés: Az első a Szentivánéji álom volt és marad. 2. megjegyzés: A Mirandát játszó színésznőt ki kellett volna penderíteni a társulatból, és hívni a helyére valakit, aki tud is játszani.
** SPOILER Pl. a végén szerintem Sycorax játssza el a „pálcám eltöröm”-jelenetet, bár nem szó szerint, úgyhogy lehet, tévedek.
*** SPOILER Ezen az idősíkon mozog és kutat a darabbeli Miranda, nem meglepő módon eléggé magára hagyva, mégsem magányosan. A regény nagy része az ő története, hatéves korától kb. negyvenéves koráig.

Ezt 2018. július 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nehéz erről a kötetről írnom. Ami benne van, az se lepkesúlyú. Sok kis rövid írás, pillanatfelvételek emberi életekről. Nincs köztük két egyforma; az egymás mellé helyezett történetek ritkán vagy éppen soha nem hasonlítanak egymáshoz. Egyes szereplők néha visszatérnek, hirtelen más nézőpontból mutatkoznak meg, ilyenkor vissza kell lapozni, újra átgondolni a korábban kialakított véleményt. Szóval újraolvasásbarát a kötet.

Két ciklusból áll. Az első ciklus szövegei címeik alapján a kínai asztrológiához kapcsolódnak (csillagjegyek és elemek). Ne tévesszenek meg senkit ezek a címek, maguk a szövegek Magyarországon játszódnak. Ettől még persze mindegyik esetben ott a szorosabb vagy lazább kapocs a sárkánnyal, a majommal, a földdel vagy a fával. Bevallom, néha nehéz megtalálni, de mindig meglesz, ha figyel az ember. 

Az utolsó mondat elárulja, hogy rendesen megdolgoztatják ezek a novellák az olvasó agyát. Egy se akad, amelyik ne lenne jó, de olyan sincs, amelyik könnyen adná magát. Kicsit olyanok, mint a balladák. Két-három oldalasak, ez pedig nagyon erős sűrítést, drámaiságot jelent, és azt, hogy a hallgatásnak is jelentése van.

A csupasz ágak belekarmoltak az ég homokjába, mint a csirkék lábai, a januári koradélután úgy pengett, mint az acél.

Minden mondat a helyén, minden szó gondosan megválasztva, a csattanó kiszámítva. Pont ezért pedig nagyon kell figyelni, mert az elbeszélő mindig éppen csak a legszükségesebb információkat árulja el, a többit az olvasóra bízza. Az újraolvasás nemcsak lehetséges, hanem ajánlott is, különben nem biztos, hogy rájössz, mi a végkifejlet. 

Alighanem én voltam az egyetlen lány, aki nem céltábla vagy bukóbábu segítségével tanult meg lőni. Nyolcévesen. Én a kezdetektől emberalakra lőttem. Apám katonai múltja pisztolyt sosem adott a kezembe, csak puskát, abból is a nehezebbet, hogy érezzem a súlyt, a súlyegyent, az eloszlást meg az arcot átszabó rúgást, ahogy a fegyver agya hátracsap. Először támasztékból, aztán térdelve, és amikor már nem remegett a kezem, akkor állva lőttem arra az emberalakra, amit apám műhelye vakolatlan falára rajzolt.

Bár elég valószínű, hogy semmi jó. Mint a tragikus balladákban. Vagy még úgyabbul. Szomorúság, magány, kiszolgáltatottság, szorongás, várakozás, aztán általában beteljesületlenség. Alapos emberismeret. Néha meglepetésszerűen egy kis jóság, segítés a másikon, képesség a változtatásra. Nem nagy, csak éppen amekkorától még nem bolondul meg az ember. És néha humor, igen: fanyar, majdnem-fekete, de határozottan ott van. Néha éppen a csattanóban.

Meg a kisvárosi-falusi Magyarország legutóbbi hetven éve. Az is határozottan ott van. Nagyvárosi olvasóknak erősen ajánlott. Engem leginkább azok a novellák érintettek meg, amelyek falvakban játszódnak: meg nem nevezett, de azért kitalálható és ismerős helyszíneken. Nem azért ismerős, mintha én személy szerint láttam volna már őket, egyáltalán nem. Ha jártam is abban a faluban, egész biztos, hogy mást láttam, nem azt, amiről a novella szól. Hanem mert úgy vannak megalkotva a szövegek, hogy aki soha nem járt ott, az is láthatja a helyet. A „Vasárnap”, a „Temetés” ebből a fajtából valók, ezekből örültem volna többnek is. 

Cukorrépát szedtek, a munkagép kifordította a sárból, ők meg hajigálták a fekete vesszőkosarakba. Ahol a répa eltört, piszkosfehér lapján megmutatkoztak a koncentrikus körök, mint valami megfoghatatlan állat pupillájának cirmos ceruzanyomai.

Éppen elég ezekből a novellákból egy napra egy, legfeljebb kettő. Nem érdemes sietni velük. Ahhoz túl nagy súllyal nyomják az olvasót lefelé. És túlságosan igénylik a koncentrált figyelmet. Érdemes megdolgozni értük.

Ezt 2018. július 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9

A műkedvelők különleges ismertetőjele a rengeteg szabadidő, mivel a mutatványok begyakorlási ideje legalább naponta egy-két óra, darabonként egy-két hétig. Ez nem akárkinek való mulatság. És a kellékek se kerültek kevésbe, úgyhogy ha valaki ebből akart élni, annak nagyon oda kellett tennie magát.

Gyerekkoromban nagyon érdekesnek találtam és többször is elolvastam a Csodák könyvét, amely hasonlóképpen sok érdekes bűvésztrükköt tartalmazott, de elsősorban a magyarázatukra koncentrált, nem arra, hogy hogyan kell őket végrehajtani. Tolnai Simon könyve sokkal részletesebb, bonyolultabb leírásokat tartalmaz, jóval alaposabban járja körül az egyes trükköket, akár többféle változatban is. Elsősorban kézikönyv akar lenni, így az érdeklődés felkeltésére kevésbé alkalmas (arra a linkelt Gibson-könyvet javaslom). A százhúsz éves szóhasználat kicsit nehezíti a megértést, viszont ódon bájt kölcsönöz a szövegnek, különösen, hogy reprint kiadásról van szó, amelyben az összes cz benne maradt. 

A mutatványok ismétlése elkerülendő, mert ezáltal is könnyen kitalálhatják a mutatvány kivitelét és ez utóbbinak elkerülése czéljából czélszerü minden mutatványt, ahol csak lehet, többféle kivitelben gyakorolni be, hogy ha egyiket kitalálják, a bűvész rögtön bebizonyithatja, hogy ő a mutatványt másképp csinálta, igy azután nem jön zavarba s nem kaczagnak az ő rovására.

Ha valaki aggódna, hogy elavultak a benne levő trükkök, azt megnyugtatom: legfeljebb a bolt zárt be, ahol az eszközöket kapni lehetett. Az itt bemutatott fortélyok nagy része kortalan, Rodolfó ugyanúgy használta őket, mint a mai bűvészek. Sőt, a SICC-ből is rémlett egyik-másik mutatvány. De azért korrajznak sem utolsó a szöveg, ha valaki arra kíváncsi: A tökéletes trükk vagy Az illuzionista c. filmeknek nem egy eleme visszaköszön belőle. Csak a trükkök piszkos oldalát felejti el hangsúlyozni Tolnai. :/

Szellemek konyhája

A bűvész egyik kezében egy kis pléhserpenyőt tart, másikban a varázsbotot. A serpenyőt gondosan megvizsgáltatja, s időközben meggyujt egy kis szeszlámpát. Az üres serpenyőt azután a láng fölé tartja s elmondja, hogy a bűvész sohasem szenvedhet szükséget, mert szellemei segélyével bármily ételt elővarázsolhat magának az üres serpenyőből. Most éppen rántottára jött étvágya. Eközben észrevétlenül lecsavarta az üres varázsbot kupakját s mihelyt a serpenyő forró lett, a bűvész a botot a serpenyő fölé tartja, nyitott végét a forró serpenyőre teszi (134-ik ábra) s kavarni kezdi. A varázsbot meg van töltve két tojás tartalmával s nyilása egy kis vajjal betömve. A bot melegedni kezd, a vaj felolvad s a bot tartalma a serpenyőbe ömlik s egy percz mulva a közönség megkóstolhatja a kész rántottát. Ugyanolyan szinü varázsbot készenlétben tartandó és át lesz adva a mutatvány befejezése után megvizsgálás végett a serpenyő is, a bot is.

Úgy általában ebben a könyvben minden tiszta, világos, racionális, kedves, barátságos és józan, itt nem bánt senki senkit, vagy ha igen, azt gyorsan, ám kíméletesen leleplezik, és elküldik melegebb éghajlatra. Valami égi derű sugárzik ezekről a lapokról, az elejétől a végéig azt sugallják, hogy a világban minden, de minden rendben van (de minimum rendbe hozható). Még a túlvilági jelenések is, amelyekről egytől egyig bebizonyítja, hogy csalás eredményei, és bízzunk csak meg az okos gondolkodókban, majd jól megmagyarázzák előbb-utóbb mindegyiket.

Nem akarom az ellenkezőjét állítani annak, amit Tolnai mond, és eszem ágában sincs csalók pártjára állni. Egyszerűen annyira szépen és jól klappol minden mindennel ebben a könyvben, hogy arra én már gyanakvással reagálok. Kívülről nézem a mágiával foglalkozó könyveket, de kívülről nézem Tolnai könyvét is, és, azt hiszem, ez rendben is van így, mint ahogy az is, hogy éppen akkor szedjek elő egy ilyen racionális könyvet, amikor az irracionálisról is sokat olvasok éppen. És igen, korrajznak semmiképpen sem utolsó, főleg, ha valaki nem a világfordító nagy eseményekre kíváncsi, hanem hogy mi zajlott az emberek fejében a XIX. század utolsó éveiben.

Számomra mindenképp hasznos és szórakoztató olvasmány. Azt is tudom, mire fogom felhasználni. Szellemet nem idézek.

Megjegyzés: fönn van ám a MEK-en. 

Ezt 2018. július 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újabb melegen ajánlott könyv annak, aki Nyugat-Afrika kultúrájával óhajt ismerkedni.

Éppen pont elég keserűségről, szenvedésről, gyarmati elnyomásról és gyarmati lét utáni diktatúráról olvastam már a környéken játszódó művekben, ezért döntöttem úgy, hogy Maliból ezt a – fülszövege alapján – ifjúsági regényre hajazó kalandos mesét választom. Hát ifjúságinak nem nevezném, de jó döntésnek igen. És kalandosnak is, valóban.

A színhely tehát ezúttal Mali, de a határok elég képlékenyek, mivel a francia gyarmatosítás korában járunk, és hát… szóval később sem kifejezetten az afrikai érdekeknek megfelelően húzták meg azokat a bizonyos határokat. A főszereplő legfontosabb tulajdonsága pedig az, hogy rendkívül mozgékony. Minden értelemben. Szó szerint is igen fürge (még járműből is a leggyorsabbat választja), az észjárása is mindenkinél (főleg az ellenfeleinél) gyorsabb, a hírszerzésével pedig senki sem versenghet, mindig mindent hamarabb megtud másoknál. Társadalmi helyzete ennek megfelelő sebességgel változik, csak rakéta módjára emelkedni vagy zuhanni tud, harmadik eset nincs.

Éppen neki való ez a fura multikulturális világ, sok-sok nemzetiségével és felemás gyarmati helyzetével. Elvileg a franciák irányítják, gyakorlatilag Párizs messze van, a fehér tisztviselők leginkább büntetésnek tekintik a beosztásukat, a hatalmuk pedig, ha valóságos is, azért még kijátszható. Ki is játsszák. A vallásról meg aztán ne is beszéljünk: a hatalom képviselői keresztények, az uralkodó vallás mégis az iszlám, de a szereplők a közelébe se mennek a mecsetnek, ellenben halálosan komolyan veszik az ősi isteneknek, szellemeknek juttatott áldozatokat. Nagyon nehéz kiigazodni ebben a világban, ám akinek sikerül – és Wangrinnek sikerül –, annak rendkívüli sors juthat.

A regény elvileg igaz történeten alapszik. Több lábjegyzet is utal arra, hogy a szerző maga is ismerte a szereplőket, beszélt velük, legfeljebb a nevüket változtatta meg. Ha ez volt a szándék, hát nem jött be. Wangrin ugyanis nem hat „embernek”, és ez így jó. Wangrin, onnantól kezdve, hogy az álnevét (meg a bizonyos másikat) megkapja, azonosul az álnév által neki juttatott szereppel, és mesebeli, már-már mitikus alakká válik.

Innen tudom, hogy a nyugat-afrikai népek közül a bambarák neve évszázadok óta összefonódott a kereskedelemmel. Hagyományosan ezt a foglalkozást űzték már a középkorban is. A nevük ekkor még úgy hangzott, hogy wangara, ebből igazán nem nehéz levezetni a „Wangrin”-t. A kereskedelemhez pedig, úgy tűnik, nemcsak az ókori görög mitológiában társul a fürgeség, a kiszámíthatatlanság, az állandó úton levés, az egymást kizáró és kiegészítő ellentétek, na meg a tolvajlás. Lehet, hogy Wangrin pártfogója, Gongoloma Szóké isten a nyugat-afrikai mitológia része, de hogy az európai olvasó számára is igencsak ismerős (hermészes) vonásokat hordoz, az meg éppen biztos. Ezzel a névvel, ilyen pártfogóval nem is meglepő, hogy a főszereplő jó pár évi hivatalnoklét után a kereskedelemnél köt ki – és hogy már hivatalnokként is leginkább a pénzzel való manipulációk érdeklik. Gátlástalan, rendkívül önző, az esze segítségével minden lelkifurdalás nélkül bárkit tönkretesz (be is vallja: „Én a barátod vagyok. Annyi gonoszság lakik a lelkemben, amennyivel dombokat, hegyeket tehetek a föld színével egyenlővé. Ha megfizeted az árát, a szolgálatodba állok.” [155. oldal]), ezzel együtt viszont szavatartó, bátor, a segítségre szorulókkal szemben nagylelkű. Ahogy a trickster-istenség pártfogoltjához illik. Ezért mondom, hogy bármennyire is evilági, sőt földhözragadt a működése, ő maga már-már mitikus alakká válik. Szó szerint.*

Ha pedig már hiedelmekről és mitológiákról beszélünk, akkor nem mehetek el szó nélkül a mellett, hogy mennyire átszövi a regényvilágot a túlvilág jelenléte. Simán elmegy mágikus realistának, pedig Amadou Hampâté Bâ egész biztos nem akart a latin-amerikaiakkal versengeni, ő csak néprajzoskodott… aztán mégis összejött neki. Ebben (is) hasonlít a munkássága Mofolóéra, akár olvasta a könyvét, akár nem. A száz évvel ezelőtti afrikai mindennapokba hibátlanul illeszkedik a mágia; a jóslatok, imák és védelmező varázstárgyak erejével mindig számolni kell. Persze nem mindenkinek segítenek egyforma mértékben a túlvilági erők – Wangrin ellenfeleit például ritkán pártolják, akármilyen szertartással próbálkoznak. Megjegyzendő, hogy a szerző tényleg nagyon értett a néprajzhoz, egész életében hagyományok, mítoszok, mesék kutatásával foglalkozott, a műveit is mindig ezek alapján írta, szóval ha ő azt mondja, hogy ilyen kakast kellett áldozni, úgy tartani a kő fölött a nyakát, olyan zsákba tenni a követ, ott tartani a továbbiakban a zsákot, és minden egyéb – akkor hajlamos vagyok elhinni, hogy ezek a hagyományok szó szerint így léteztek Maliban néhány évtizeddel ezelőtt, és talán léteznek még ma is.

Mindenképpen érdemes tehát Wangrin története az olvasásra. Nem mindig fogjátok rokonszenvesnek találni (sőt), azonosulni sem feltétlenül lehet vele, de erre nincs is szükség. E nélkül is tökéletesen működik a szöveg, nem utolsósorban pedig, ahogy az előttem szóló értékelő mondja: izgalmasan új képet fogtok kapni Afrikáról. 

* SPOILER Ez lesz a bűne, a bukásának oka. Jól fejlett, erőteljes hübrisz. Érdekesebbé teszi a helyzetet, hogy ez a hübrisz, akárcsak Shaka esetében, elkerülhetetlen. Már a regény legelején meghallgatott jóslatból egyértelmű.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. július 3-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Ismét egy jól összeválogatott novelláskötet az Oxford Bookworms sorozatból. Írók a világ minden tájáról (India, Egyesült Királyság, Malajzia, Új-Zéland, Nigéria), nyelvtanulók számára könnyítve, a kötet végén szövegértési feladatokkal és továbbgondolási lehetőségekkel.

A téma ezúttal elég tág: furcsa és csodálatos életfordulatok. Minden novella egy-egy fordulat köré összpontosul, ahogy a nagy könyvben meg van írva a műfajmeghatározás. Arra kiválóan alkalmasak, hogy fölkeltsék az érdeklődést egy-egy életmű iránt, meg egyáltalán az iránt, hogy az ember kilépjen a komfortzónájából. Van közöttük vidám is, szomorú is, nagyon keserű is, groteszk is. Tényleg mindenre figyelt a szerkesztő.

A fél csillagot szubjektív okból vonom le: egy-két novellával nem igazán tudtam mit kezdeni. A legtöbbnek tényleg helye volt ebben a kötetben, de akadt, amelyik csak nagyon lazán kapcsolódott, és egyáltalán nem is igazán működött novellaként. Persze lehet, hogy csak a rövidítés miatt.

Ezt 2018. július 3-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Mikre rá nem veszi az embert a világolvasás. :)
Krónikák Bissau-Guineából, Nyugat-Afrika XIX. századi történelme angol fordításban, kétnyelvű (angol és arab) magyarországi kiadásban. Azt hiszem, ennél odább már nincs. „A 2018. év legextrább olvasása” címet gondolkodás nélkül neki adományozom, pedig még csak június van.

E nélkül a kiadvány nélkül valószínűleg esélyem se lett volna arra, hogy Bissau-Guineában született szerzőktől bármit is olvassak, úgyhogy már csak ezért is nagyon hálás vagyok érte. (Meg azért, hogy több könyvtár is beszerezte, én pedig könyvtárközivel megkaphattam.) De ráadásul már a kinyitásakor kiderült, hogy árukapcsolással egy igen részletes* tanulmányhoz is hozzájutottam. Amely aztán érdekesebbnek bizonyult, mint maguk a krónikák.

Mert hát akárhonnan nézem, ez a két krónika embert próbáló olvasmány. Nem is olyan nagy baj, hogy nem hosszabbak. Kaabu (egy XIX. századi nyugat-afrikai királyság) történelme jó nagy katyvasz, mindenféle népek jönnek-mennek, ki letelepszik, ki agyonveri a letelepedőt, mármint ha nem tud elmenekülni – én kb. három oldal erejéig tudtam követni, és utána nem jutottunk sehova. Pedig kisdobos becsületszavamra végigolvastam még a lábjegyzeteket is; volt, amit kétszer-háromszor. Bidyini (egy másik XIX. századi nyugat-afrikai királyság) történelme jobban lekötött, nyomokban reálpolitikusok és stratégák is fellelhetők voltak benne, azok érdekeltek volna, csak sajnos hamar átment vallásos elmélkedésbe az elbeszélő. De itt legalább lehetett követni, hogy ki honnan indul, hová érkezik, kire miért haragszik, miért támadja meg, hová kerül, és hogy kerül vissza a hazájába. Helyenként még azt is, ki milyen nemzetiségű. Bár a térség nyelvei jórészt ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartoznak, és a beszélőik gyakran értik is egymást.**

A bevezető tanulmány szerencsére sok mindenre ráirányította a figyelmemet (világi és vallási vezetés szétválasztása, családi viszonyok, kereskedelem, a térségben beszélt nyelvek, a háborúk indításának okai és következményei, az iszlám helyi variációi, mandinka hiedelmek stb.), így kicsikét megkönnyítette a dolgomat, amikor megpróbáltam értelmezni a krónikákat. Összességében mégis igazából jobban jártam volna, ha a tanulmány végénél megállok. (Csak hát akkor Bissau-Guinea ugrott.) Hiába tudományos szöveg, szakembereknek szánva, azért a magamfajta laikus is tud vele mit kezdeni, ellentétben a krónikákkal. Meg kell ugyan dolgozni érte, de érdemes. Sőt ajánlani is merem más laikusoknak.

Az egész kiadványt merem ajánlani más laikusoknak. Persze csak ilyen őrülteknek, mint én, akik szeretik gyűjtögetni a különböző nemzetiségű szerzők műveit. Sőt, odáig el merek menni, hogy azt javaslom: aki valaha is arra adja a fejét, hogy egy kicsit beleássa magát Nyugat-Afrika kultúrájába, és olvas angolul, akkor ezzel kezdje. A bevezetés kiváló hátteret ad Szenegál, Gambia, Guinea, Bissau-Guinea, Mali, Niger, Sierra Leone, Burkina Faso, kisebb mértékben Marokkó, Elefántcsontpart vagy Ghána irodalmának megértéséhez. (Meg biztos a többi ottani ország kultúráját is segít értelmezni, csak én a felsoroltakhoz férek/fértem eddig hozzá.) Ugyanazt csinálja, csak részletesebben, mint a Szungyata utószava, amely szintén igen hasznos, és könnyen hozzáférhető.

Pontot viszont nem adok. A tanulmány tíz pont lenne, de az csak a kötet harmada. Arabul nem tudok, tehát az arab nyelvű szakaszt legfeljebb csinos sormintaként értékelhetem. A két krónika meg leginkább történészeknek való, én kicsi vagyok ahhoz, hogy értékeljem őket. Esetleg magamat pontozhatnám, hogy kibírtam mindkettőt. :)

Köszönöm szépen az ajánlást Eule molytársnak!

* Ez a kiadvány egyetlen hibája, ha hibának nevezhető egyáltalán: a bevezetés, amely elvileg arra való lenne, hogy a krónikákat könnyebben érthetővé tegye, konkrétan hosszabb, mint a két krónika együtt. Ez így azért egy cseppet túlzás, főleg, hogy a címből meg arra lehet következtetni, hogy csak a krónikákról lesz szó. :)
** Ezek a manding nyelvek, amelyek közé a mandinka és a bambara is tartozik. Azért pont ezt a kettőt említem, mert a magyar nyelven kiadott nyugat-afrikai irodalmi alkotások szerzőinek az anyanyelve ezek közül valamelyik szokott lenni. Van magyar nyelvű mandinka népi eposz, bambara mesék és bambara hagyományok alapján írt regény, csak amiket én ismerek.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2018. június 30-án írtam.

Egyik ámulatból a másikba estem.
Ez valami illetlenül, sőt ocsmányul jó!
Ha ráadásul még olyan jól lenne megírva, mint ahogy nincs, évente újraolvasnám, közben csurogna a könnyem az elragadtatástól, Defoe képét meg bekeretezve kiraknám a szobám falára.* Mivel a könyvet dedikáltatni már sajnos nem tudom.
Naná, hogy a XVIII. századi londoni alvilág leírásáért vettem a kezembe ezt a klasszikust (most nagyvonalúan eltekintve attól, hogy az 1001 könyv listáján szerepel), de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire formabontó szöveget fogok kapni.

Kár, hogy a stílusa nem volt formabontóbb. Ilyet se sokat fogtok látni életetekben: aki belekezd, már a huszadik oldal tájékán sírva fog könyörögni, hogy ne írjon már párbeszédet az, aki nem tud párbeszédet írni, ezekhez képest a leírás valóságos felüdülés. A Robinson való az ilyennek, amelyikben huszonhét évig csak a papagájhoz lehet beszélni.** Máshoz inkább ne nyúljon. Illetve nyúljon, mert ezt a könyvet tényleg meg kellett írni, enélkül szegényebb lenne a világ, de, mondjuk, előtte meg köllött volna tanulni írni. 

Bátor szöveg ez, olyan igazi felforgatós, amilyet az ember ki se nézne a XVIII. századi angolokból. Munkaetika meg találmányok meg rengeteg eső meg fűző… jáj… és akkor jön egy ilyen csavargó, egy ilyen trickster, egy ilyen univerzális túlélő, mint a Moll Flanders, akit ha ledobnának Sanghajban egy szál ruhában, két óra alatt megreggelizne az utcai árusok rovására, kizsebelné a helyi pénzváltót, átalakítaná a ruháját kínaivá, kibérelne egy fogatot, kétszer eladná a fogatot (ugyanannak), férjhez menne a kizsebelt pénzváltóhoz, szülne két gyereket, majd a visszalopott fogaton gazdag és bűnbánó mandarinként térne vissza Londonba.
Szóval jön ez a Moll Flanders, és megírja az angol Nyomorultakat, csak sajnos nem olyan jól, ahogy Hugo tudná. Illetve Daniel Defoe a Moll Flanders nevében. Illetve negyven évvel Defoe halála után szivárogtatták ki, hogy ő írta, azóta meg megszoktuk, szóval hm, mi van, ha mégse ő? És ha ő, miért kellett negyven évet várni? :) Mondjuk, lehet, hogy a családtagjai röstellték bevallani, hogy ez a nagy ember mégse márványszobor volt piedesztálon. 

Szörnyű ez a történet egyébként, más nem is lehet. Egy rettentően – időnként szó szerint „hihetetlenül” – magányos, születésétől fogva izgalmas és mocskos-bűnös életre predesztinált nőszemély története, akit éppen csak nem dobnak le egy szál ruhában Sanghaj közepére. A XVIII. századi Angliába bedobatni se sokkal szórakoztatóbb, legfeljebb a nyelvet érti jobban a delikvens. Nem csoda, hogy – bár természettől fogva se valami túlzottan érzékeny – rövid idő alatt rendkívül szívós héjat növeszt a lelkére, és mindennek (és mindenkinek) az értékét kizárólag pénzben méri. Pofozni valóan ellenszenves, különösen, amikor a saját gyerekeihez is így viszonyul, de két okból sem tudok tartósan haragudni rá. Először is azért, mert a környezete meg sem kísérli más irányba téríteni, sőt mindenki, aki az útjába akad, még lök rajta egyet a pénz irányába. Ha házasságról, ha gyerekről van szó, csak annál inkább. Nemcsak Moll Flandersről szól ám ez a regény, hanem eleven társadalomrajzot is ad, és amit rajzol, az minden, csak nem tetszetős. Erről alább.

Másodszor azért, mert azon a temérdek rémségen, amelytől bárki más az őrültekházában végezné vagy felkötné magát, ő olyan könnyedén, sőt vidáman siet végig, mintha napsütötte, szellős nyári délelőttön korzózna a tengerparton. Trickster a javából, mitikus tréfacsináló, minden trágyából kimászó szerencsés flótás, aki harmincévesen, negyvenévesen, ötvenévesen, sőt még hatvanévesen is a legcsekélyebb probléma nélkül képes újrakezdeni az életet. Tény, hogy adott esetben a mások kárán. Jobbára gátlás nélkül csap be, foszt ki, hagy cserben ismeretleneket és a saját hozzátartozóit egyaránt. De az is tény, hogy a saját kimeríthetetlen (mítoszi) ereje is kell hozzá. Mindkettő (a mások kára és a saját ereje) együtt teszi azzá, ami.

És hát meg kell vallani, hogy ezt a rút Angliát, amelyet a regény megrajzol, ezt a korrupt, romlott, pénzközpontú, csúf világot, ahol semmi, de semmi nem szent, CSAK egy ilyen trickster tudja túlélni. Ezt is üzeni a regény. Ki nem mondja, hajaj, hú, dehogy mondja, sőt! Nem győz moralizálni, sóhajtozni, leckéztetni a közönséget, megróni a bűnösöket, vigyázatra oktatni az ártatlanokat, és sok-sok bűnbánatot tanúsítani – de közben egy pillanatra se hagy megfeledkezni arról, hogy ha Moll Flanders nem lenne olyan gátlástalan opportunista, akkor ebben a világban pillanatok alatt alámerülne, mert se családja, se barátja, se jóakarója.***

És akkor még ráadásul nőnemű a főszereplő-elbeszélő. Ettől ámultam a legjobban. Egy kezemen meg tudom számolni, hány férfi írót tudok a XX. század előttről, aki bevállalta, hogy egyes szám első személyben meséli el egy nő történetét. Olyat meg, aki ráadásul nem szentimentális-melankolikus hősnőt, hanem csavargó-trickstert csinál a főszereplőjéből, egyet se mást.**** Egész jól megcsinálta Defoe a női szemszöget, nagyon sokat kellett tudni ehhez, különlegesen izgalmas feladat lehetett. Nem csoda, hogy feltették az 1001 könyv listájára.***** Gyorsan meg is néztem, van-e még rajta valami Defoe-tól a Robinsonon kívül, és van. És az is női főszereplős. Gyorsan polcoltam is magamnak, ezt mindig hasznos tudni.

Fel hát, molytársaim, Defoe-t olvasni – de azért előtte vértezzétek fel magatokat sok-sok türelemmel. A párbeszédek előtt pedig mély levegő, gyorsolvasást bekapcsol… túlélési üzemmód!

* Kérdés, mit szólna hozzá Emily Brontë, akinek a képe jelenleg ilyen státuszban tartózkodik a lakásomban. Asszem, nem tiltakozna.
** Komment az értékelésemhez a Facebookon: „Számomra ezzel le is esett, hogy ha Andy Weir Marsija Robinson-analógia, akkor az Artemis egyértelműen Moll Flanders.”
*** SPOILER Azért csöndben megjegyzem, hogy ez a fene nagy magányosság helyenként elég nehezen hihető. Három-négy-öt évet eltölt néha egy-egy helyen, mielőtt repülne tovább, és ennyi idő alatt nem létezik, hogy ne járna társaságba, ne találna valakit, akire számíthat. Vagy na jó, ne találjon, legyen mindenki megbízhatatlan és gonosz, de legalább olyat találhatna itt-ott, aki úgy tesz, mintha a barátja volna, aztán maximum rájönne, hogy mégse az. Bár végül is nem sok naivitás szorult belé… lehet, hogy csak túl jól ismeri az embereket.
Ha már itt tartunk, még egy dolog van, amit alig hihetőnek találtam, mégpedig a korabeli igazságszolgáltatást. Részint mértéken felül szigorú – könyörgöm, két vég szövetért akasztás? ez még Jean Valjean büntetésén is túlmegy, hát mivel büntették az apagyilkosságot??? –, részint mértéken felül ostoba. Az sem volt egészen világos a végén, hogy miből jöttek rá a nő nevére. Bemutatkozni nem állt érdekében, az biztos. SPOILER VÉGE
**** Eredetileg eszembe se jutott ebből a szempontból nézni a regényt, de annyit írtak mostanában a molyok a Bechdel-tesztről (ilyen pl. borostyán molytárs), hogy nem tudtam nem észrevenni, milyen simán átmenne, sőt csillagos ötösre teljesítene ez a regény ezen a bizonyos teszten. Ezen külön meglepődtem. Nagyon.
***** Meg végül is az se csoda, hogy évtizedekig titokban maradt a szerző kiléte. Nem meglepő, ellenben sokatmondó. Bármennyire élvezte a korabeli olvasó a történetet, egyúttal egészen biztosan végtelenül alantasnak is tartotta. Nem hiszem, hogy a Robinson vallásos elmélkedései után jót tett volna a dolog a Defoe renoméjának. Mosakodhatott volna, hogy de ez mitikus trickster. Semmivel ki nem magyarázza.

Ezt 2018. június 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Úristen, hogy ez mekkora könyv.
Az ilyenekre két Nobelt is lehetne adni. Az az egy kevés is neki, amit megkapott.
Húsz év kutatásai, beszámolói és beszélgetései, egységes művészi formába öntve, el nem felejthető módon.
Ha csak Csernobilról szólna, arról a traumáról, amely Fehéroroszországot, Ukrajnát, a volt Szovjetuniót, no meg az egész emberiséget érte (és még negyvennyolcezer évig aktuális lesz, ahogy a könyv vége mondja), akkor is nagy könyv volna. De annál jóval többről szól.

Mitől trauma a trauma? (A nyilvánvalón kívül.) Attól, hogy józan elmével nem lehet elhinni. Még az se fogja fel, aki ott áll vele szemben. Mi teszi még súlyosabbá? Mindenekelőtt a temérdek hazugság, elhallgatás, hozzá nem értés, csinovnyik-hozzáállás (így kell szépen mondani a szolgalelkűséget), pozícióféltés, vádaskodás, rágalmazások, gyűlöletkeltés, gyanakvás, rosszul értelmezett hősiesség – meg a szándékos gonoszság is. Számtalanszor ismétlődik a túlélők szövegében a „háború”, és csakugyan úgy kezelik a helyzetet, mintha háború volna: a népet evakuálják, a magántulajdon fogalma megszűnik, eleinte önkénteseket toboroznak, akiknek az életével, biztonságával a világon senki nem törődik, később durva csalással jutnak ember-utánpótláshoz, és őrült, fanatikus hősiességet várnak el mindenkitől. Elég sokszor a kisemberek is saját maguktól. Háborús filmeket, könyveket idéznek fel, és pont úgy rohannak segíteni a reaktorhoz, mint Iván a pergőtűzbe. Mint amikor a kisgyerekek katonásdit játszanak.

Mitől több ez a könyv egy trauma kibeszélésénél? Ahogy tulajdonképpen a fentiekből is látszik, például attól, hogy tömény társadalomrajz és társadalomkritika. A katasztrófa mindenkiből a legjobbat vagy a legrosszabbat hozza ki. És minél távolabb van az ember a helyszíntől, minél magasabb pozícióban, annál inkább az utóbbit. Nemrég olvastam a szerző Afganisztánról szóló könyvét. Mit mondjak, ebben a könyvben is kísértetiesen hasonlóan működnek a hatalom módszerei. A nép meg hagyja magát, mert jó pár száz éven évtizedeken keresztül nem ismert más utat.* Egyetlen eseménynek köszönhetően a rendszer minden hibája előjön.

És jóval több ez a könyv egy trauma kibeszélésénél azért is, mert szót kapnak azok, akik megpróbálják valamilyen megérthető rendszerbe illeszteni Csernobilt. Szörnyűségként kezelni, de mégiscsak emberileg felfogható módon megfogalmazni. Ha lehet, ha nem. Normális emberi igény ez is. A legtöbben a Jelenések könyvét veszik elő, amelynek egyik verse tényleg hátborzongatóan passzol a helyzethez. Isten büntetését, végítéletet emlegetnek, bocs, de ahogy Gorbacsovról beszélnek, azon muszáj volt vigyorogni: az ember a jellel a fején.** :) De még mindig elég sokan vannak azok is, akik Dosztojevszkijre és a többi misztikus orosz íróra támaszkodnak. Van, aki úgy tekinti Csernobilt, mint ami érvénytelenítette a klasszikusokat, de van, aki éppen ezáltal ad értelmet nekik, és pl. beáll remetének a sugárzó területre, amíg él. Komolyan. Ott speciel van is hely hozzá, nem túl sokan akarnak a környékre költözni ma sem.

Talán a legmeglepőbb gondolat pedig az, hogy a katasztrófa építő jelentőségű is lehet. Mítoszt csinálnak belőle, nemzetalapító mítoszt, közösségi identitást. Mégpedig teljesen jogosan. Ennél jobb alkalom tényleg nem volt még, hogy elkülönítsék magukat a többi szláv néptől, hogy meghatározzák önmagukat. Amíg még megvannak szegények. Bocs, ezt nem tudtam kihagyni. Igaz, ez is benne van a könyvben.

Nagy könyv a fehéroroszokról, az egész emberiségnek. Aktuálisabb az aktuálisnál, mindenestül.

* SPOILER Annyira sokatmondó például, ahogy a terhes asszony a sugárfertőzésben haldokló férjéhez mindenáron oda akar menni – persze, hogy oda akar, ez lenne a normális –, természetesen eltiltják tőle, de nem magyarázzák el neki, hogy miért, és hogy reagál? Letagadja a terhességét, és ajándékokat vesz a kórházi személyzetnek, mert hozzá van szokva, hogy a hazugság meg a vesztegetés oldja meg a problémákat. 
** Gyerekkoromban kettő darab politikust ismertem fel megbízhatóan a tévében: Arafatot, aki konyharuhát hordott a fején (úgy hívtam, hogy kendős bácsi), meg Gorbacsovot, aki Afrika térképét.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. június 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Még mindig nem szeretem a könnyített olvasmányokat, de ez a sorozat még mindig bejön nekem. 

Bár ez a kötet sajnos nem nemzetközi, azért elég távoli vidékről, Új-Zélandról hoz hírt, és a benne szereplő novellákat értő kézzel válogatták. Van egységes koncepció: minden novella így vagy úgy a halálról szól, mégsem lesz egyiktől se depressziós az ember, kamaszok kezébe minden további nélkül adhatók. (Ugyanis elsősorban az a fontos, hogy mit jelent elbúcsúzni, az élményt feldolgozni, a túlélőnek tovább élni.)

Annak ellenére, hogy könnyítettek a szövegek, a szerkesztő odafigyelt arra, hogy a megfelelő határokon belül érzékeltesse a helyi nyelvi jellegzetességeket, és arra is, hogy maori szerző műve is bekerüljön a kötetbe. Mondjuk, Ihimaerát nehéz is lett volna kihagyni, világhírű. 

…és ebben a kötetben végre a nyelvtanulóknak szóló feladatok is teljesen rendben vannak. 

Ezt 2018. június 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Fú, ezzel megszenvedtem.
Úgy kell nekem, minek akartam mauritiusi regényt olvasni. Méghozzá díjnyertest. Méghozzá mindjárt franciául.* Irgalmatlan nehéz költői próza és lélektani tanulmány. De amint a csillagozásból látszik, megéri megdolgozni érte.

A regény első kétharmadában, csauperjel molytárs szavait használva, „lassan történik a semmi”. Megismerünk négy sivár emberi sorsot, négy különböző jellemű koraérett kamaszt, akik mind Mauritius fővárosának, Port Louis-nak** szegénynegyedében rontják a levegőt. Amikor azt mondom, hogy „sivár”, akkor azt tessék a köbre emelni. A munkanélküliség, a kihasználtság, az erőszak, az emberi végtermékek szaga meg a lépcsőház falán a salétrom nem lesz kellemesebb attól, hogy a háztetőről lehet nézegetni a trópusi naplementét. Meg a patkányokat.***

Ahogy a fülszöveg mondja, ez a regény nem turistacsalogatónak készült. Kemény dolgokat mond a helyről, ahol játszódik. Még keményebbeket a közösségről, amely gyakorlatilag működésképtelen. Legalábbis bágyadt tekintettel elnézi, hogy hullanak a tagjai a csatornába, ellenben azonnal lelkesen működésbe lép és bicskát ragad, mihelyt bárki egy hangyányit eltér a csoportnormáktól.**** Egyébként is felfordult a világ: a felnőttek rosszindulatú óvodások módjára „kezelik” az összes konfliktust, a kamaszoknak meg olyan ötleteik támadnak az életről és a világról, hogy a tudósok pirulhatnak mellettük.

Aztán az utolsó harmadban persze felpörögnek egy kicsit az események, de akkor is lépten-nyomon megállnak a szereplők az érzéseiket elemezni. Mondjuk, van is mit elemezni rajtuk: gyávaságot, megbocsátást, akaraterőt, csupa fontos dolgot. Itt is megmarad a regény nyomasztó lélektani drámának és társadalomrajznak. No meg gyönyörűséges-kemény költői prózának. Amelyért Devi kétféle irodalmi díjat is elnyert, és a kettőből az egyik az öt kontinens frankofón országainak irodalmi díja. Értsd: 2006-ban ennél jobbat nem írtak franciául.

Bevallom, időnként annyira lassan történt a semmi, hogy megfordult a fejemben: nem valami blöff-e ez a regény, költőien megírt üres lufi. De olyankor mindig elhangzott egy-két olyan mondat, amit akkor se tudnék produkálni, ha száz évig élnék. És állítólag ez a nagy irodalom értékmérője. Nem az én műfajom, de jó szívvel adtam meg rá a négy és fél csillagot.

Franciául nem tudóknak:
Van angol fordítása. És igen, ha mauritiusi irodalmat akarsz olvasni, ne menj tovább, célhoz értél.

Franciául tanulóknak:

Nagyon szép, választékos szöveg. Az egyik szereplő példaképe Rimbaud, és képes prózaverseket firkálni a szobája meg a lépcsőház falára. Megfelelő szókinccsel. Az utóbbi másfél hónapban ez a harmadik francia nyelvű regény, amit végigolvasok, és egyáltalán nem kellett kevesebbet szótároznom. Sőt. :P A másik meg szabadjára ereszti a gondolatait, és fél oldalon keresztül áraszt egy mondatnyi tudatfolyamot. Jáj. Volt olyan oldal, hogy háromszor kellett végigolvasnom, mire megértettem, mi történik.
DE!
Tokkal-vonóval százhatvan oldal. :) Azért ennyit ki lehet bírni. Mauritiusért. :)
És tényleg szép. Devi nagyon tud írni, és jó megfigyelő is. Különösen a regény végének pármondatos megállapításaiért a fülemet odaadnám, ha nekem jutottak volna elsőként eszembe.

* Ezer köszönet az Országos Idegennyelvű Könyvtárnak. Fogalmam sincs, minek tartanak ilyen könyveket, ellenben nagyon szeretném tudni, ki volt az, aki megvetette velük, és elolvasta előttem. :) Ki az az őrült, akit még rajtam kívül érdekel Magyarországon a mauritiusi irodalom?!
** Mit tudom én, hogy franciául vagy angolul ejtik ki többször, mindkét nyelven megszólalnak a szereplők a regényben, sőt kreolul is. Szerencsére a legutóbbit mindig lefordítják.
*** SPOILER Azt pedig, hogy hogyan is kezdődik egy kislány életében a prostitúció, még senki ilyen világosan el nem magyarázta. Gyenge idegzetűek maradjanak a regénytől távol.
**** SPOILER Például prostituált létére van pofája nyíltan, mindenki szeme láttára boldognak lenni egy másik lány barátságától. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. június 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9