Kongói népi eposz. Kellett ez nekem? :) Kellett hát. Ha már Afrika, legyen kövér. Illetve legyen a legbelseje. Meg minél változatosabb. Útleírás, lélektani regény, társadalmi regény, népmese, történelmi dráma, fantasztikus regény, pikareszk és középkori krónika már volt, némelyikből több is, népi eposz még csak egy, lássuk.

Nem is hosszú – gondoltam. Becsapott az oldalszám. A könyv vékony, de jó nagy, a betűk picik, a sorok sűrűn szedve. Belekáprázik az ember szeme. Mivel pedig még igen lírai is tud lenni időnként, és a szereplők szeretnek hosszú, indázó körmondatokban szónokolni, előfordul, hogy egy-egy oldalt kétszer-háromszor is végig kell olvasni, és még akkor se biztos, hogy érti a nagyérdemű. Úgyhogy amilyen kis vékony, oly kevéssé haladós, erre számítson, aki belefog.

Meg jó sok meglepetésre.

A fülszöveg nem túloz: nagyon gazdag kultúra terméke ez a XIV. század óta (!) énekelt szöveg, amelyet három különböző énekmondó produkciójából vágtak össze. Azt meg én teszem hozzá, hogy nagyon rokonszenves kultúráról is van szó. Muszáj leszek újraolvasni A sötétség mélyén-t, és még akkor se fogom elhinni, hogy a Conrad-féle beteg vízió ugyanabban a világban játszódik, mint a mongók világbékére vágyó, szépséges hőskölteménye.* Amelynek tulajdonképpen csak egyik főszereplője a különleges módon születő, megváltó Lianja, de tényleg ő hagyja a legmélyebb nyomot. Ő vezeti el saját népét és az ugyancsak megváltott ellenséges népet is az Ígéret Földjére.

Oda bizony. Az ember alig akarja elhinni, hogy ezt a történetet bőven az előtt találták ki, hogy a kereszténység eljutott Kongóba. A mongo nép bonyolult felépítésű világát egyetlen istenség uralja, akinek segítségére addig számíthatnak, amíg tiszteletben tartják a törvényeit, és aki még akkor is gondoskodik a jövőjükről, amikor elfordulnak tőle. Jönnek sorban a nagy népvezérek, egyik nemzedék a másik után, míg az eposz harmadik harmadában meg nem születik Lianja. No meg ikerhúga, segítőtársa, Nsongo. Mert ez olyan eposz, hogy magától értetődő módon fordulnak elő benne nőnemű harcosok, próféták, tanácsadók és döntéshozók.**

Szép történet ez nagyon, bár érezhető rajta a toldás-foldás, némelykor átmegy lírai-filozofikus jóslatba, máskor népmesefüzérbe. (Ezért is olvashattam darabokban, a népmeseolvasós kihívásra. Különben sok is lett volna belőle egyszerre több szakasz.) Nem minden elemében tetszetős – ezért is vonok le fél csillagot, meg a helyenként elég nehézkesen olvasható stílusa miatt –, de nyilvánvalóan megőrzésre érdemes kincs. Én meg is teszem a magamét azért, hogy megőrződjön.

Köszönöm Zalka Csenge ajánlását!

* Oké, nem mintha az európai késő középkor beteg víziói (ld. keresztes hadjáratok) kizárnák, mondjuk, Szent Ferenc legendájának jelenlétét.
** Kissé már lecsillapult a dühöm, amelyet Jacek Dukaj – egyébként minden értelemben fantasztikus – regényének olvasása okozott. De nem megbocsátásnak, hanem tartós elítélésnek adta át a helyét. Oké, (a regény számára) szerencsétlen véletlen, hogy pont egy kongói eposz társaságában kerítettem rá sort. Nem várom, nem is várhatom el Dukajtól, hogy ennyire mélyen ismerje az afrikai népköltészetet. De ordít a kontraszt a két mű Afrika-képe között! És mennyivel gazdagabbá tehette volna a Dukaj-regényt, ha csak egy parányit belemegy ebbe a kultúrába, ahelyett, hogy automatikusan az európait tekinti felsőbbrendűnek! Egyszerűen nem fogom fel, hogy lehet még a XXI. század elején ilyen csapdákba beleesni, ráadásul egy kelet-európainak! Mert Conrad könyve százéves, és kelet-európaiként ugyan, de kicsivel nyugatabbra írta, egészen más nézőpontból, az működik. Legalábbis amíg újra nem olvasom.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. szeptember 13-án írtam.

Pontszám: 10/9