Amikor elkezdtem tudatosan keresgélni különböző nemzetiségű szerzők műveit, sejtettem, hogy Marokkó esetében nem lesz túl nagy választék. Aztán persze már nem is igényeltem. Amikor kiderült, hogy létezik XIV. századi marokkói útleírás magyar nyelven, tudtam, hogy ennél extrémebbet úgyse találok. 

Érdekesnek borzasztó érdekes is, amit elmond ez a nyughatatlan világcsavargó, csak az nem mindig nyerte el a tetszésemet, ahogyan elmondja, ezért is vontam le két pontot. Összehasonlításképpen: az Ezeregyéjszakát nem mertem pontozni egyáltalán.

Van itt földrajz, néprajz, növény- és állattan, vallás, bányászat, hadtudomány és politika, mert Ibn Battúta rengeteg mindenhez értett („mindenhez is”), és mindenről volt véleménye (ha kellett, ha nem). Információban nincs hiány: ha valaki a késő középkor mindennapi életére kíváncsi Észak-Afrikában vagy Dél-Ázsiában, a Niger folyótól Szumátráig, nem is kell tovább keresgélnie, Ibn Battúta az ő embere. Eljutott Maliba, a Nílushoz, Srí Lankára, Jávára, Kínába, még a Volgához is, és csak az Isten őrizte, hogy jártában-keltében föl nem fedezte Amerikát. Szerencséje, mert jó eséllyel rendkívüli felháborodással fogadta volna az ottani életet, lehet, még agyvérzést is kap.

Mert Ibn Battúta okos, jó megfigyelő, türelmesen viseli az időjárás viszontagságait, legyen szó trópusi esőről, sivatagi szélről vagy sztyeppei hidegről, szívesen kóstol meg egzotikus kajákat, és még arról sem feledkezik meg, hogy pontosan leírja az indiai postaszolgálatot vagy a kínai humán térfigyelő rendszert.

Amikor bementem a szultán [a kínai császár] városába, elhaladtam a festők piaca mellett. Odaértem a szultán palotájához, barátaimmal együtt, mindannyian iraki módon voltunk öltözve. Amikor este visszafelé menet elhaladtam az említett piac előtt, hát uramfia, ott látom saját képmásomat és társaim arcképét papírokra festve, amelyeket már fel is ragasztottak a falra. Nézni kezdtük egymás képét, és egy hajszálnyi hibát sem fedeztünk fel a hasonlóság tekintetében. Azt mondják, hogy a szultán rendeletére történik ez. A festők elmentek a palotába, ahol tartózkodtunk, megnézegettek minket, és megfestették arcképünket, anélkül, hogy tudtunk volna róla. Az a szokás, hogy mindenkit lefestenek, aki elmegy előttük. Ez a szokás azt célozza, hogy ha egy idegen olyasvalamit tesz, amiért menekülni kénytelen, csak elküldik az arcképét arra a vidékre, kutatnak utána, és mindenkit elfognak, aki hasonlóságot mutat az arcképhez.

De a türelme, az meglepően csekély. Mármint meglepően ahhoz képest, hogy milyen sokféle kultúrával kell szembesülnie útközben. Egy bizonyos határig viseli, hogy mások másképpen gondolkodnak, mint ő, de nagyon szűk az a bizonyos határ, és ha valaki túlmegy rajta, az ostoba, korlátolt, felháborító. Nem mondom, hogy én nem tekintem egyik vagy másik általa elítélt cselekedetet szintén elítélendőnek – na de hát na, aki ennyit mászkál, legyen már kicsit nyitottabb. Ne várja el, hogy a saját világa majd vele megy mindenhova. Márpedig Ibn Battúta elvárja, sőt gondoskodik is róla. Ahol buddhisták laknak, ki se megy az utcára. Ha nem díszruhát adományoz neki az uralkodó, le se köpi az ajándékot.

Ettől függetlenül sok-sok apró életképpel, érdekes anekdotával, és mindenekelőtt temérdek fura növényfajjal lettem gazdagabb, amikor megvettem ezt a könyvet. Örülök neki, teleraktam ragacsos könyvjelzőkkel, és ünnepélyesen felkérem a Maldív-szigetek íróit, hogy rakjanak már össze egy tisztességes történelmi regényt arról az időszakról, amelyről Ibn Battúta írt. Különben nem olvasok tőlük semmit. Uff, én beszéltem.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. május 26-án írtam. 

Pontszám: 10/8