No, akkor most jöjjön valami könyörületes lélek, és magyarázza meg, hogy mit olvastam. Addig pontozni se merem.

Nem mintha rossz lett volna. Akkor tudnám, mit olvastam: rossz könyvet. Ez nem az. Nem bántam meg, hogy megvettem. És nemcsak azért, mert most már elmondhatom, hogy elefántcsontparti irodalom is szerepel a repertoáromban. Sőt a birtokomban is.

Az úgy volt, hogy különböző afrikai irodalmakkal kezdtem ismerkedni az idén, és amikor Elefántcsontparthoz értem, meglepően sok mindent találtam magyarra fordítva. Csakhogy ezeket a könyveket vagy nagyon lehúzták az ízlésőreim, vagy éppen ellenkezőleg: dicsérték őket, hogy milyen tökéletesen jelenítik meg a polgárháborúk borzalmait. Azokból most kissé sok volt, ezért kezdtem valami mást keresni a neten, és hamar rá is akadtam Véronique Tadjo életművére. Szívesen olvasok ugyanis történelmi regényeket és mítoszokat, ő pedig megírta Nyugat-Afrika egyik nagy (és mára félig már mitikus) történelmi alakjának a regényét. Végül mégsem azt választottam (de még fogom), hanem egy olyan könyvét, amelyet egy kritikusa egyaránt nevezett sci-finek és fantasynek. Arra már láttunk példát Afrikában, na, hátha ez is olyan jó lesz, lássuk.

Az első két fejezet nagyot ütött, azokban nem volt hiba. (Angolul itt olvashatók, kedvcsinálónak.) Világosan érzékelhető bennük a fantasztikum, no meg a politikai allegória: egy természeti katasztrófától meggyengült közösség fölött egyszerűen átveszik a hatalmat „a Vakok”. Jelképük (egyébként jóval több jelképnél) a denevér, aki a sötétségben uralkodik, és mindent meghall. Ezeknek a tulajdonságoknak a segítségével tudják a Vakok kiépíteni és fenntartani diktatórikus uralmukat, de természetesen ez a legfőbb akadályozójuk is: szó szerint nem látnak tovább az orruknál. Óriási ötlet, az első fejezet végére kipusztultam az irigységtől.

Csak legmélyebb sajnálatomra nem ebben a szellemben folytatódott a könyv. Lett belőle melankolikus szerelmi történet, olyan olvadó-gyönyörű stílusban, hogy majd lefolyt a lapról. Aztán hirtelen kiderült, hogy voltaképpen a női főszereplő beavatás-történetében vagyunk. Aztán bejött a képbe egy fanatikus költő-próféta, aki megint csak nagyon ígéretes agymenéseket produkált. Közben meg időnként meg-megszakadt a mese, hogy átmenjen versbe vagy költői prózába…

Ezek közül bármelyikkel ki tudtam volna egyezni egyenként. Sőt, azzal is, hogy mindegyiket egyszerre öntsék a nyakamba. Csak azzal nem, hogy mindet bele akarják zsúfolni száznegyvennégy oldalba. Az ehhez nagyon, de nagyon kevés.

Politikai allegóriához túl kevés a fantasztikum, túl sok a költőiség. Utóbbiból inkább balladisztikus regényt lehetett volna írni, ahhoz passzoltak volna a rendkívül sarkított jellemű szereplők meg a kihagyásos-szaggatott szerkezet. De ahhoz meg minek a fantasybe illő beavatás-történet? Az is érdekelt volna, de ahhoz meg éppenséggel nem passzoltak a szereplők. Ráadásul abba éppen csak belekapott a regény, már szaladt is tovább politikai vonalon. Aztán vissza a szerelmi szálhoz. Aztán vissza a politikához, és hirtelen a politikai allegóriának is lettek fantasy-elemei… Száznegyvennégy oldal nem bír meg ennyit. 

Szerintem. De ismétlem: jöjjön valami könyörületes lélek, és magyarázza meg nekem, hogy én vagyok a hülye. Úgy szeretném szeretni ezt a szövevényes izét, amiről még mindig nem tudom, micsoda.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. június 3-án írtam.