Hiánypótló népmesegyűjtemény, az biztos. Az angol/amerikai könyvpiacon főleg, de a magyaron is az lenne. Nagy dilemma lehetett, hogy milyen nyelvű legyen a kiadvány. Hiszen bőven előfordulnak benne olyan mesék is, amelyek magyarul hangzottak el, de korábban nem jelentek még meg nyomtatásban, semmilyen nyelven. Ráadásul a fordítás se lehetett akármilyen kihívás, látszik a kommentárokon, hogy megharcolt a szerkesztő-fordító a szöveggel. Szerencsére a hozzáértés is látszik, legalábbis én nem találtam benne hibát. Maximum sajtóhibát, arról meg a korrektor tehet.

A válogatás Pályuk Anna meséiből készült. Csodálatos egyéniség lehetett, és nagyszerű mesemondó, ez mind az előszóból, mind a mesékből kiderül. Isten áldja Szirmai Fóris Máriát, hogy lejegyezte a meséit. Száz évvel ezelőtt. Hány ilyen mesemondó egyéniség lehetett akkoriban, akikről semmit nem tudunk? Vagy esetleg még valahol a múzeumok mélyén porosodnak a szövegeik, felfedezésre várva, legyünk optimisták.  Különlegességüket a szerkesztésmód is kiemeli: különválogatja azokat a meséket, amelyek még úgy-ahogy beillenek valamelyik mesekatalógusba (ezekből van kevés), és utána központi motívumok szerint rendezi el a sehova nem illő meséket (ezekből van rengeteg). Minden csoportba hat mese, se nem túl sok, se nem túl kevés.

Minden meséhez kommentár is jár. Ezek felhívják a figyelmet a mese sajátosságaira, kulturális hátterére, adott esetben a fordítás nehézségeire, és mindenekelőtt a szóbeli mesélés lehetőségeire. Az nagyon látszik, hogy profi mesemondó szerkesztette a válogatást, és hogy minden mesét többféle közönség előtt is kipróbált. Nem is fél változtatni rajtuk, hiszen egyrészt attól népmese a népmese, hogy különböző variációi lehetségesek, másrészt némelyik szöveg valóban igen kusza, talán a lejegyző hibájából, talán a mesemondó agya hagyott ki egy pillanatra. Egyetértettem a változtatásokkal, így tényleg több értelmük van a meséknek. De mindenütt jelzi a szerkesztő azt is, hogy min változtatott és miért.

Hosszú lenne elsorolni, mi minden adja a mesék szépségét. Nemcsak a stílusuk – bár ezt a legnehezebb a fordításban visszaadni. Nemcsak az egyediségük – bár cseppet sem túloz az alcím, ezek valóban ritka és különleges népmesék, akad közöttük bőven olyan, amelyik egyszerűen semmilyen típusba nem sorolható be, még a motívumai sem ismerősek. (Jelzi is a kiadás, hogy valószínűleg azért, mert ellenőrizhetetlen az eredetük – meg mert igen kreatív volt a mesemondó.) Talán leginkább az emberségük. A népmesék gyakran brutálisak, sőt horrorisztikusak. Nem is feltétlenül baj az; attól függ, a mese mely pontján és mely szereplővel fordul elő ijesztő esemény. Időnként itt is előfordul ilyesmi, sajnos akár a végkifejletben is, mégis az a leggyakoribb, hogy a szereplők erőszakmentesen oldják meg a problémákat. Vagy ha mégse, azt jól megbánják. Különösen erősen jelen van a művészet szeretete (sok a mesélni, énekelni szerető szereplő). És a realisztikus részletek is sokat adnak hozzá a mesék bájához. Lehet a felhőkön járni, lehet átkelni a pokolból a mennybe, olyan is lehet, hogy megszólal a fa vagy a disznó, de attól még meg kell javítani az ablakot, és ha a Nap boldogan süt a lánya házassága miatt, akkor napernyőt kell vinni, hogy meg ne szúrja az ember fejét. 

A kiadvány pedig gyönyörűséges és tartós (bár a borító szúr – tudom, sok bajom van), számtalan olvasást kibír. Kár, hogy a rajzokból csak a borítóra jutott. Tök jó, hogy ilyenek (is) képviselik Magyarországot a nemzetközi könyvpiacon.

Összességében egyetlen problémám volt a kötettel: hogy nem a másik. Zalka Csenge tavaly olvasott mesekötete mindenestül óriási élmény volt – de hát annak a koncepciója is egész más, nem kérhetem számon ezen a köteten, hogy miért nincs benne többféle mese, mikor nem az volt a cél. Nekem továbbra is a Tales of Superhuman Powers marad a sokszor forgatott etalon, de ez is megbecsült tagja lesz a könyvtáramnak. Köszönöm, hogy olvashattam.

Ezt 2018. augusztus 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10