Valamiért kimaradtak a kamaszéveimből a sci-fik, pedig imádtam felfedezős-tudományos könyveket olvasni. Most kezdem pótolni – de jó, hogy éppen ezzel kezdtem! 

Olvasás közben néha megfordult a fejemben, hogy vajon szerettem volna-e ezt a könyvet kamasz fejjel. Azt hiszem, nagyon is. Az persze lehet, hogy a fizikatanárom agyára mentem volna, annyit nyaggatom, hogy magyarázza el, amit nem értek – de ettől még valószínűleg nagyon örült volna, hogy a magyar speces bölcsészgyerek mellesleg elektronmikroszkópokra meg enkefalogramokra kíváncsi.

De persze nemcsak a tudományossága miatt szerettem volna. Hanem mert izgalmas, mert lélektani, mert csodálatos képzelőerővel van megírva – a szimmetriádok és a kettős napfelkelték leírásait most is gyönyörűnek találom, tinédzserként talán még a könnyem is kicsordult volna tőlük.

Néhány perccel a kék naplemente után az északnyugati látóhatáron feltűnt egy szimmetriád – a műszerek már jelezték –, alig bontakozott ki a vérvörös ködből, csak itt-ott csillant meg tükörfényesen, mint az ég és az óceán határán kibomlott, gigászi üvegvirág. […] Néhány perccel később karcsú oszlop szökött a levegőbe, tövét a bolygó görbülete már eltakarta, hangtalanul nőtt-növekedett, több kilométer magasra. Az imént észlelt szimmetriád pusztulásának ez a nyilvánvaló jele derekáig vérvörösen izzott, följebb pedig kéken, mint egy higanyoszlop, majd kétszínű fává terebélyesedett, mind hevesebben sarjadzó ágainak csúcsa összehajolt s gomba alakú felhővé olvadt, a gombakalapját elsodorta a szél, még soká csillogott a két nap tüzében, töve pedig a látóhatár egyharmadán szétszórt, lomha, fürtös roncsokká szakadozva, igen lassan az óceánba hullott.

Felnőtt fejjel pedig dermesztő élmény volt a saját, évek alatt kialakult véleményemet (filozófiámat?) egy több mint ötven évvel ezelőtt írt regényben viszontlátni. Hogy az úgynevezett homo sapiens leginkább (legyek optimista, és ne írjam azt, hogy „kizárólag”) azt tudja felfogni, ami hasonlít hozzá.

[…] lényegében – mondták – nagyobb tétre megy a játék, mint hogy felderítjük-e a Solaris civilizációját; rólunk van itt szó, az emberi megismerés határairól.

Amikor a nagybetűs Másikat (a másik civilizációt, a másik létformát, vagy akár a másik nemet) keresi, figyeli, fedezi fel, akkor többnyire saját magának keres tükröt… mert reménytelen próbálkozás akár csak fel is fogni azt, ami gyökeresen különbözik a sajátunktól… és hány olyan ember van, aki magától értetődőnek tartja, hogy el lehet és kell valamit pusztítani csak azért, mert nem értjük. Az pedig, hogy elfogadja az ember a másikat tényleg „másik”-nak, a megbocsátással határos érzés.

Ezt 2014. május 24-én írtam. 

Pontszám: 10/10