Ovidiust olvasok. 

És életemben először ingerem támad mémet gyártani.

Maradtam az ingernél, főleg azért, mert megfelelő képet nem találtam Perseusról.* A „megfelelő” alatt olyan képet értenék, amelyiken csak halovány árnyalata is megjelenik a komikumnak. Mind komoly, sőt zord. Ezért választottam Percy Jacksont, bár itt speciel ő se komikus, de legalább a kezében tartott tükörpótlék az. :)

Gyerekek, Perseus, az VICCES! Én ezt sose gondoltam volna. No jó, nem szándékosan az, de így is párját ritkítja a története e között a sok hisztérikus istenről szóló komor mese között. Ja, és stílusa is van. Meg persze irigylésre méltó varázstárgyai. Neki is van szárny a sarkán, nemcsak Hermésznek, úgyhogy simán közlekedik a levegőben, körbejárja a Földet – és nála van titkos fegyvere, a nővére (Minerva) segítségével szerzett halálos tekintetű Medusa-fő. Amelyet csak úgy tudott levágni, ha tükörből nézte. A modern Percynek a telefontok háta is megfelel.

Szóval tessék megjegyezni: ha Perseus azt mondja, hogy fordulj el, akkor, öcsém, az nem játék…

Ovidiust olvasok.

A történet címe a latin nyelvű Teubner-kiadásban Salmacis. Aki a kötetem címjegyzékét összeállította, szemérmesen kifelejtette a sztori címéből a másik (?) főszereplőt, Hermaphroditust. Erre már mindenki felkapta a fejét, kezdhetek magyarázni. ;) A kiindulópontul szolgáló mítosz a kultúránk egyik alapsztorija.

Mottó: Na, ebből is meg lehetne írni egy negyvenoldalas szakdolgozatot.

Nekem most nem fog összejönni, csak kalandozok itten. Illetve értelmezek. Úgyis azt is Hermészről nevezték el, úgymint hermeneutika.

Elvileg úgy szól az Ovidius által megverselt mítosz, hogy Hermésznek (Mercuriusnak) és Aphroditénak (Venusnak) születik egy fia, aki hangsúlyozottan mindkettejükre hasonlít (nahát), és mindkettejük nevét megkapja. Ebben szerintem már eleve benne van az, hogy egyszerre férfi és nő. Ehhez képest egészen a legvégéig kizárólag fiúként beszélnek róla, és ugyanaddig egyszer sem hangzik el a neve. Egy nimfa beleszeret a tizenöt éves ifjúba, és azt kéri az istenektől, hogy soha ne kelljen elszakadniuk egymástól, az istenek meg azonnal egybeolvasztják a két testet. Aztán, gondolom, röhögnek a markukba.

Ez is tükrös mítosz, mint a Narcissusé. (Arról itt írtam.) Először is mindez vízparton zajlik, egy tiszta vizű kis tónál. Az tükör is meg nem is. Nem tükör, mert le lehet látni az aljáig, annyira tiszta, de mégis tükör, mert ebben nézegeti magát Salmacis nimfa, akit a világon egyetlen dolog érdekel: a saját szépsége. Pedig csalogatják a társai vadászni, de ő ilyen gerelyekkel meg csapdákkal nem foglalkozik. Ettől viszont még nagyon is aktív, sőt! Fésülködik, ami a mítoszokban szerelmi vágyat és várakozást jelent, ugye. Jön a tizenöt éves alfa (bocs), a nimfa tehát menekül, nehogy kócosan lássák, és csak akkor bújik elő, mikor már rendbe tette magát. A második mondatában már megkéri a fiú kezét, de annak nem kell. A nimfa cselez: átengedi a fiúnak a helyet, aztán úgy tesz, mintha elmenne, de voltaképp megint elbújik. Amikor a fiú úgy dönt, hogy fürödni fog, a nimfa akcióba lép – és itt megint jön egy tükör: úgy ragyog a szeme, mint ahogyan a napsugár visszaverődik a vele szembe helyezett tükörről, illetve fura mód inkább „tükörképről”, ha jól értem. Sokszoros visszaverődés. És akkor most ki a nap? A fiú? A lány szeme meg a vele szembe állított tükör? De közben a lány nem egyszerű felület, mint a Narcissus-mítoszban Echo. Ő az aktív, nyilvánvalóan ő a tapasztalt, a fiúnak tulajdonképpen fogalma sincs, mit akar tőle. (Ezt a szöveg mondja ki: nem tudja, mi a szerelem.) És a lány nézi a fiút. Olyan helyzetben, amilyenben fiú szokott nézni lányt. A tekintet meg hatalom. A könyv előző történetében azzal indulnak el az események, hogy Apollo (a Nap) bámulja Leucothoét, majd erőszakot tesz rajta. Itt azzal, hogy Salmacis bámulja Hermaphroditust (akinek még ezen a ponton nincsen neve). Majd ugyanazzal próbálkozik, mint az előbbiekben Apollo.

Lehet gondolkodni azon, van-e olyan, hogy nő erőszakot tesz férfin. (Hogyne volna, csak gondolkodni ritkán szoktak rajta.) Mert itt ez történik, vagy legalábbis Salmacis megpróbálja. Rosszul teszi, ez nem kérdés, az erőszak minden formája vétek. Ki van mondva egyenesen, hogy nem jön neki össze, de nem Salmacison múlik a dolog, mert a szándék megvan, és cselekedet is követi. Mivel a fiú ellenáll, a lány először gonosznak nevezi – mert ha valaki nem azt akarja, ami a megszólalónak tetszik, akkor az illető automatikusan gonosszá válik, ugye. Majd kéri, hogy soha el ne szakadhasson a fiútól, és egyesítik őket az istenek örökre. Ami által meg is akadályozzák a kielégülést örökre. Salmacis is elmondhatná, amit Narcissus: ahhoz, hogy boldog legyen valakivel, mindenekelőtt az kéne, hogy külön legyen tőle. Ők azonban szó szerint egy testté változnak. Ami a szerelmi együttlétekben metafora szokott lenni, itt pontról pontra megvalósul, és éppen az ellenkezője az eredmény, mint amit Salmacis szeretne. Boldogtalanság és magány. Mind az erőszaktevőnek, mind az áldozatnak. A Metamorphoses nem az igazságosságáról híres.

Vagyis az erőszak nemcsak bűn, hanem hülyeség is. (Azon meg szintén lehet gondolkodni, hogy az istenek miért olyan fürgék és készségesek közreműködni ebben az erőszakban/hülyeségben.)

El lehet gondolkodni azon is, hogy mi történik a Metamorphosesban, ha férfi követ el erőszakot nőn. Akár sikerül neki, akár (elég ritkán) nem, a nő változik át valamivé, és ezzel meg is szűnik önmaga lenni. Megesik, hogy a rangja ettől magasabb lesz, de önmaga nem lehet többé. Vagyis az áldozat bűnhődik. Az erőszaktevő önazonossága megmarad, ő megy tovább. Többnyire eleve ő a hatalmasabb, mert isten, a másik meg halandó, így eleve nincs sok esélye. Előfordul, hogy egy súlycsoportban vannak, de ettől még a képlet nem változik.*

Itt egy a súlycsoport. Az eredmény valami rettentő fura.

Először is maga az erőszak többféle képpel íródik le. Ebből az egyik a polip támadása áldozatára (korrekt), a másik a kígyó ellenállása elrablójának, a sasnak. Mi van?! Akkor vegyük át még egyszer: a lány úgy fonódik rá a fiúra, mint ahogy a kígyó, amelyet a sas elragad vacsorázási célokra, ráfonódik elrablójára, és megbénítja. Tessék mondani, akkor most ki támad meg kit?! Mert én nem tudom követni.

Másodszor a lány, aki a bűnt el akarta követni, megszűnik létezni, egyszerűen beleolvad a fiúba. A végén a kétnemű lényről továbbra is hímnemű végződésű szavakkal beszél a szöveg. (Végül is valamilyet választania kell, a latinban mindennek neme van – de, mondjuk, ebben az esetben lehetne semleges.) Mintha az áldozat megúszná. De nem. Ő is bűnhődik. Azáltal, hogy most már nő is, nemcsak férfi. Mert azt is egyértelművé teszi az elbeszélő, hogy ezzel Hermaphroditus értéke csökkent. Fél-férfi, így nevezi a szöveg, véletlenül se fél-nő. A forrás pedig szintén átváltozik: tisztátalanná (!) válik, mert ha férfi fürdik meg benne, a továbbiakban nővé válik, azaz gyengül. (Bármely nemű szülődnek a valamijét, Publius drága.) Arról nincs szó, hogy mi lesz, ha nő fürdik meg benne. Arról végképp nem (hogy is lehetne), hogy mitől változott meg a mai nyelvhasználatban a név végződése, hiszen ma -a végződéssel használjuk, az meg nőnemű.

De közben annyira erőltetett az egész sztori. (Ezt nem úgy értem, hogy Ovidius erőltette volna, sőt. Nyugodtan lehet, hogy létezett ez így az ő idejében, de attól még erőltetett.) Miért hallgatja el a fiú nevét egészen a végéig? Miért hangsúlyozza az elején olyan nagyon, hogy mindkét szülőjére hasonlít, és mindkettőnek a nevét megkapja? No meg Kerényi elmeséli ám, hogy Aphrodité Hermésznek a női aspektusa, és fordítva, tehát tulajdonképpen a szülők nemzedékében kezdődik ez az önmagával/ból alkotás. Vagy éppen nincs is értelme különbséget tenni szülők és gyermekük között. És végig ott vannak a tükrök. Amik nem is tükrök. Mintha ezt a Salmacist csak azért kellett volna kitalálni, hogy úgy-ahogy felfogható legyen, ami kezdettől fogva egyértelmű – csak felfoghatatlan.

És hogy lesz felfogható? Ha van benne erőszak. Ne már… :(((

U.i.: Amíg képet találtam, ne tudjátok meg… Próbáljátok meg beírni a keresőbe, hogy Hermaphroditus et Salmacis. Hogy finoman fogalmazzak, kissé gyakori a történet átértelmezése. Tele van a művészettörténet ábrándos tekintetű Hermaphroditusokkal, akik boldogan ölelgetik Salmacist a vízben. Ezt a képet Magdalena van de Passe alkotta, 1623-as rajta az évszám, az ábrázolás pedig egész korrekt. Leszámítva, hogy a fiú kicsit idősebb rajta tizenötnél. Itt találtam.

* Syrinx történetére gondolok. Az Apollo elől menekülő Daphne, a Iuppiter miatt szenvedő Io jóval magasabb rangú istennel kerül össze, tehát rohanni kell nekik. Ezt még úgy-ahogy fogom. De ezt a Syrinxet? Ez lentebb van minden eddiginél. Syrinx nimfa, Diana követője, aki Pan istennek tetszik meg – könyörgöm, mi a francért nem lehet elküldeni Pant melegebb éghajlatra? Vagy hozzávágni az íjat, vagy mittudomén? Miért kell mindjárt náddá változni? És ráadásul nem is magától változik át, hanem a társnői segítenek neki. Abban nem tudtak volna segíteni, hogy kijönnek a vízből hatan, és likvidálják Pant? Hagyjuk má'…
Syrinx meséjének kerettörténete viszont határozottan rendben van, ha nem is valami rokonszenves fényben mutatja Mercuriust, legalább logikus. Zenéje és szavai álmot hoznak, az pedig éppen egy lépéssel a halál előtt található. Gyilkosként is gyors és hatékony, mint minden másban, és semmi következmény. Még bűntudata sincs vagy valami. Sőt, még Iunónak se jut eszébe megbüntetni, el van foglalva a pávájával.

Ezt 2018. augusztus 8-án írtam.

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.

Ovidiust olvasok.

Gondolkodom.

Narcissus mítoszát így, Ovidius megfogalmazásában annak idején vettük pszichológiából, és egy csomó mindenre emlékszem belőle. Például arra, milyen fura és érdekes, hogy szegény Narcissus így szól: „Iste ego sum”, „Én vagyok az.” Ha ezt a mondatot kimondjuk, az már kész személyiséghasadás. :D Amúgy szegény nem éppen hasadt személyiség, csak szeretne lenni.

Az a fajta könyv, amelyik már azért megér tíz pontot, mert egyáltalán megírták. Hát még azért, mert jó is. Meg kell érte dolgozni, de érdemes.

Régóta keresem és szeretem a mítoszokkal, mitologikus gondolkodással kapcsolatos könyveket, akár „kultúrtörténet”, akár „művelődéstörténet”, akár „eszmetörténet”, akár „vallástörténet” címszó alatt találhatók. Szeretem nézni, ahogyan régészeti, néprajzi, művészettörténeti adatokból, népmesék és mítoszok elemzéséből kibontakozik egy másik kor gondolkodásmódja. Szeretem nézni még akkor is, ha nem minden momentumát hiszem el.

Tafa'i visszahozza Hinát a halálból (tahiti mítosz, 1818-ban gyűjtve, 1907-ben publikálva, itt olvastam)

A polinéziai mitológiában is van feleségéért mindenre képes szerelmes férj. A tahiti Orpheuszt úgy hívják, hogy Tafa'i. (A maoriknál Tawhaki néven fut, de erre a sztorira onnan speciel nem emlékszem.) Egy nap hazatérve holtan találja a feleségét, Hinát. (Aki foglalkozására nézve egyébként a Holddal áll kapcsolatban, más mítoszokban holdlakó.)

Még nem régóta halott az asszony, ezért Tafa'i megkérdezi a papot, van-e még esélye visszahozni a lelkét. A pap igennel válaszol, és megjelöli neki az útvonalat, amelyet végig kell járnia, de minél gyorsabban, hátha utolérheti.

A következő mítoszt Tahitin jegyezte le Orsmond tiszteletes 1818-ban, majd unokahúga, Teuira Henry publikálta 1907-ben. Én meg itt olvastam.

Elég komoly probléma az óceániai mítoszok esetében, hogy későn kezdték el lejegyezni őket, akkor, amikor már a kereszténység elterjedt a térségben. Illetve nem ez a probléma, hanem az, hogy elég gyakran nagyon nehéz szétválasztani az óceániai mítoszt meg az európai hatást. Ez az egyike annak a kevés mítosznak, amelyek esetében nem igazán kell választgatni. Ennél inkább az a gond, hogy a tiszteletes nem nézett közben az égre, nem minden csillagot tudott azonosítani, viszont azonosított olyat is, amelyik Tahitiről nem is látszik. Azért még mindig igen agymozgató. 

Mer én se. Nem is hallottam még ilyenről.

Ha csak a Cruchet-könyvem illusztrációira lennék utalva, meg is lennék lőve, mert mind szörnyű pocsék, de szerencsére a neten is lehet eleget találni. Ez a madaras a legmenőbb, Hawaii a hazája. Ezek is segítették Óceánia őslakóit a navigálásban. Ilyenekkel navigált az új-zélandi David Lewis is, a We, the Navigators írója. (Azt még nem olvastam, csak akarom.) 

Mármint nem úgy, hogy a kezében tartotta, ez csak illusztráció. Hanem a fejében. Mármint az őslakos vezetője. Aztán már persze ő is.

Azt mutatja a csillagiránytű, hogy az óceán adott helyén melyik csillag melyik ponton kel/nyugszik. Mivel természetesen nem egyszerre kelnek és nyugszanak mind, a csillagiránytű egyes pontjait inkább folyamatként kell elképzelni. Az is biztos, hogy minden sziget körül más-más elrendezésben helyezkednek el (nem is mindig ugyanazok a) csillagok. Ez itt például egy maori csillagiránytű, ha legörgettek az oldalon.

Szóval jó sok mindent kell hozzá észben tartani. Viszont 1. ettől függetlenül elég pontos, 2. a navigátormester azért mester, hogy értsen hozzá. Én is elég sok szakmai fogást tartok a fejemben, csak nem ugyanarról. 

Viszont még nem elég. Ismerni kell az áramlatokat, az uralkodó hullámirányt, akár a víz hőmérséklete is sokat segíthet, vagy az, hogy hol milyen madarak élnek. Meg kell még az „etak” nevű navigációs módszer is. Amit én még mindig nem igazán értek, nem szókincshiány okán, mivel itt angolul is megvan. Azt se egészen értem. De vigasztal, hogy aki írta, az se. Illetve ő érti, csak elmagyarázni nagyon nehéz neki. Biztató ellenben, hogy bringatúrához használta, és úgy is működött valamennyire. (Valamennyire, mert a bringát nem úgy irányítják, mint a csónakot, meg nem is volt profi a navigátor, viszont állítása szerint már jobban érti.)

Az etak háromszöges módszer. (Már csak ezért is kell nekem.) Az ember halad A-ból B-be, közben viszont kiválaszt egy C pontot (szigetet, bringatúra esetében hegyet) is, amely nem a kettő között van, hanem kicsit arrébb, ettől háromszöges a módszer, és ahhoz viszonyítja a mozgását, amelyet szakaszokra oszt. Idáig még érteném, csakhogy az van, hogy az a sziget nem kell, hogy látszódjon közben! Sőt, nem is feltétlenül kell léteznie! A módszer mégis működik. A csónak arra mozog, amerre neki mozogni kell.

Illetve mozog a fenét. Mert a polinéziai* hitvilág szerint nem a csónak mozog, hanem a szigetek. Na, ezt adjátok össze.

Ahol ekkora felületű a víz, és ilyen sok a kicsi sziget, ott teljesen érthető, ha az éjszakai eget minden további nélkül megfeleltetik a saját világuknak. Az ég az óceán, a sziget a csillag. És hát a csillag, az mozog. A bolygó pláne. (A Vénuszt meg a Merkúrt például egy istenség két szemének tekintik.) De nemcsak ez a tükörjáték működik ebben a gondolkodásmódban, hanem az is, hogy a tengerben állatok élnek, jó nagyok is, akkorák is, hogy rá lehetne állni a hátukra, ha hagynák.

Na, pont ilyen tengeri jószágok a polinéz hiedelemvilágban a szigetek. Ezért született az a mítosz, amely szerint a kultúrhérosz-trickster Maui a víz alól húzta fel a nevezetes horoggal az összes polinéziai szigetet. Richard Wallwork képét itt látjátok Új-Zéland északi szigetének felhúzásáról (ismételten le kell görgetni a közepénél is lentebb, külön a képnek nincs linkje).

Na, miket találok már megint? Pedig még a mai mítoszról nem is karcoltam.

* Hawaii, az amúgy Polinézia. Tényleg. Amúgy logikus, hogy egész Óceániára vonatkozzanak ezek, ne csak Polinéziára...

Ezt 2019. július 29-én írtam. 

Polinézia és Új-Zéland mitológiájáról Sir George Grey tudósította elsőként az európai közönséget.* Én is az ő könyvéből tudtam meg, hogy mit köszönhetünk Polinézia népi hősének/félistenének/tricksterének (hol minek tekintik éppen), Mauinak.** Például azt, hogy kötél segítségével lelassította a Napot. Azelőtt nagyon gyorsan járt az égen, túl rövidek voltak a nappalok, az emberek pedig rengeteget szenvedtek a fény hiányától. Míg Maui közbe nem lépett.

Igen régóta keresek már olyan könyvet, amelyik hasonló módon (és hasonló műveltséggel) magyarázza a déli félgömb mítoszait, mint, mondjuk, Jankovics Marcell az északiakat.*** Őszintén remélem, hogy most pontosan azt találtam meg, amit keresek. Louis Cruchet-ről sajnos nagyon kevés adatot sikerült kiderítenem (nagyon szépen kérem, valaki derítse már ki, hol született), de azt tudom, hogy Francia Polinéziában végzett, kutatott, írt és szervezte a tudományos életet. „Archéo-astronomie”, így nevezte azt a tudományágat, amelyet művelt: mítoszokból, régészeti leletekből, történelmi feljegyzésekből igyekezett rekonstruálni azt, ahogyan az írásbeliség előtti Polinéziában a csillagokkal foglalkoztak. Márpedig nem akármilyen színvonalon foglalkoztak velük: többek között ennek köszönhetően tudtak roppant távolságokat biztonságosan megtenni az óceánon.**** (Tényleg biztonságosan, erről itt is olvastam.) Viszont írásos feljegyzések híján nagyon, de nagyon keveset lehet ma tudni arról, hogy hogyan gondolkodtak évszázadokkal ezelőtt.

Amiről a mai leckém szól, az pontosan ez a naplelassítós mítosz. Louis Cruchet elmélete a következő:

Ő nem azt a mítoszt veszi alapul, amelyiket a Disney, hanem egy másikat, amelyikben nem egy Maui szerepel, hanem öt Maui nevű testvér. A legidősebb alapította a papság intézményét, a legfiatalabb volt a trickster („impétuosité à transgresser les tabous” – kb. „a tilalmak dinamikus/lelkes/vad áthágása” jellemzi), ő lassította le a napot. Attribútuma minden mitológiában (abban is, amelyik egyetlen Mauit emleget) a horog. Ez a horog a déli félgömbről is látható Skorpió csillagképnek a farka, legfényesebb csillaga az Antares.

Ha minden igaz (itt egy másik kutató elméletét idézi Cruchet), ezt a csillagot hívják a tahiti mitológiában úgy, hogy „Maui matahiapo”, a legidősebb Maui csillaga. Ettől a csillagtól 180 fokos távolságra látható az égen az Aldebaran (mi a Bika csillagképben tartjuk számon), oly módon, hogy ha Tahitiről azt nézi az ember, hogyan kel fel az Antares, akkor pont a háta mögött nyugszik le az Aldebaran.

Miért olyan fontos az Aldebaran? Azért, mert ott a közelében a Fiastyúk (Matari'i), amellyel egyébként össze is szokták kötni, legalábbis nálunk az északi félgömbön van olyan hagyomány, amely a Fiastyúkot is a Bika csillagkép részének tekinti. Nagyjából egyszerre jelentkeznek az égbolton (tanúsítom, láttam). A Fiastyúkhoz pedig ma is fontos polinéziai néphagyományok kötődnek. Nem látható egész évben a déli félgömb minden pontjáról. A könyv szerint Polinéziában november 20-a körül kel föl először, ez ott a tavasz kezdetét jelenti (meg nagy ünnepségeket). Akkor, amikor a Nap is a horizontnak ezen a részén jelenik meg reggel. Május 20-a körül nyugszik utoljára a Fiastyúk, amikor kezdődik a tél.

Szóval teljesen logikus, amit Cruchet mond:

Az a mítosz, amely szerint a legifjabb Maui („Maui tikitiki”) lelassította a Napot, csillagmítoszként értelmezhető. Ha az Antares a legidősebb Maui, akkor az Aldebaran kell, hogy legyen a legfiatalabb Maui. Amelyik a napkelte helyének közelében kel föl tavasszal, akkor, amikor jelentősen hosszabbodni kezdenek a napok. A Nap lelassítását nem egyszeri eseményként kell mesélni, hanem olyanként, amely minden évben újra megtörténik. 

(Cruchet azzal is megerősíti az elméletét, hogy a polinéz nyelvekben – mint sok más nyelvben is – fordítva működik múlt és jövő, mint nálunk. A múltra mondják, hogy „előttünk” van, mert ami már megtörtént, azt „látjuk”, és a jövőre azt, hogy „mögöttünk”, mert azt még nem látjuk. Márpedig ha Tahitin ülök, és az Antares, a legidősebb Maui, aki elsőként született, a „múlt”, előttem van, akkor az Aldebaran, a legfiatalabb, a jövő, az bizony mögöttem.)

Fogalmam sincs, ez a gondolatmenet mennyire állja meg a helyét, ha alaposabb tudományos vizsgálatnak vetik alá. De mint elmélet pont megfelel nekem, pont az ilyeneket keresem, úgy örülök neki, mint majom a farkának. 

Ja, és nézzétek meg ezt a kis ötperces animációs filmet az öt fivérről és a Nap lelassításáról. Maori nyelvű, angol felirattal, és egy új-zélandi író műve alapján készült, gyerekeknek.
Igaz, ez megint egy harmadik változat, mert ebben csak az egyik fivért hívják Mauinak az ötből, azt, aki levezényli a lassítást, és nem kötél van nála, ellenben nála van a horog. 

A képet itt találtam.

* Én angolul olvastam a könyvét, de egy része magyarul is megjelent.
** Ezt a nótát meg nem lehet eleget hallgatni, tényleg nagyon eltalálta a Disney. 
*** Nem, nem fogadom el kritika nélkül minden következtetését, és nem is látom minden erről írott művét azonos színvonalúnak. A műveltségét viszont feltétel nélkül tisztelem, és nagy érdeklődéssel olvasom, amit ír.
**** Ettől is jó film a Moana/Vaiana. Nagyon pontosan mutatja be, hogyan segít a nyitott tenyér és a kinyújtott kar a navigálásban, ha az ember tudja, melyik csillagot hogyan figyelje. És ha ennek a blogírónak igaza van, még arra is figyeltek, hogy a rajzolt égen a csillagok abban a pozícióban legyenek, amelyikben a történet idejében kellett lenniük, elájulok. :)

Ezt 2019. július 21-én írtam.

Fríz irodalom: abszolválva. (Még ha önálló államuk nincs is.) Kár, hogy a szerzője sose vallotta magáénak ezt az ötletes kis alternatív történelmi regényt. Lehet, nem építettek volna akkora kultuszt köréje, mint így, hogy elhitették róla, hogy Atlantisz pusztulásától a XIII. századig terjedő időszak fríz történelmének középkori krónikája. Cserébe ő lehetett volna a műfajteremtő, aki már az 1870-es években ráérzett arra, mi lesz a divat százötven év múlva. Oké, írni nem tudott, mert ahogy csinálja, az dögunalom (lehet, hogy ezt röstellte, azért nem vallotta be?), de a világépítés egyáltalán nem rossz. Igaz, hogy jó se. Ezért a megfelelő jelző az „ötletes”.

Igen, a szerzőnek határozottan vannak ötletei. El tud képzelni egy rokonszenves, igazságos, békés kis társadalmat... oppardon, még hogy kicsi, hát behálózzák fél Nyugat-Európát, segítenek a primitív görög kecskepásztoroknak államot alapítani, Nagy Sándornak Arábiát felfedezni (kár, hogy nem éri meg a végét), és jóval őelőtte belakják Indiát. Az egy dolog, hogy az 1870-es években nem túl nagy területen éltek a frízek, és nem alkottak szuverén államot. Az alternatív történelem mindent helyrepótol – mint említettem, Atlantisz pusztulásával indítva. De nem akarok csúfolódni: ez a része a világépítésnek tényleg rendben van. Lett volna még rajta mit dolgozni, például nem igazán világos, hogy ha a közösségeket mindig nők irányítják (mitológiai gyökerű indoklással), akkor miért nem tölthetnek be alacsonyabb pozíciókat is (pl. hajóskapitány, iparosmester, katona stb.). De ez részletkérdés, a műfajteremtés ilyen gyerekbetegségekkel jár, ezt ugyanúgy nem rovom fel neki, mint ahogy azt sem (pedig piszkálja a csőrömet), hogy akkor már mér ne lehetne teljes egyenlőség, és lenne általában nemtől független a pozíciók/rangok betöltése, uralkodótól suszterig. Ilyenekért nem vonok le pontot.

Mi kellett volna ahhoz, hogy jó legyen? (Az írói vénán kívül. Azt, hogy ez a krónika ennyire száraz, nem bocsátom meg.) Például a háttér rendes feltárása. Például egyetlen árva pillantás a XIII. századi Európa térképére, könyörgöm. Hogy legalább köszönő viszonyban legyenek vele az alternatív történelmi viszonyok. Én esküszöm, felfüggesztettem a kételkedésemet az előszó olvasása közben, én esküszöm, le akartam nyelni, hogy ezt tényleg a középkorban írták. Végül is kijeim nekem a frízek, hát nem mindegy énnekem, gyarmatosítottak-e Indiában ezelőtt ezer évvel, és ők adtak-e nevet a görögöknek?!* Én egészen odáig bármit hajlandó voltam elhinni a fríz Anonymusnak, amíg meg nem érkeztek a történetbe a kontinens északkeleti részéről a finnek és a magyarok. Jahahaj. Legalább a líveket odatette volna még, ahhoz tényleg elég lett volna egy korabeli Európa-térkép. Ilyeneket, hogy mordvinok, vepszék, manysik, lehet, nem is igényelnék. De ez így... hogy hallott harangozni a magyar meg a finn nyelv rokonságáról, és mindjárt egy brancsba söpri őket, a háttérnek, a többi népnek, a nyelvek hasonlóságának meg semennyire nem néz utána, hát mondjátok meg, így kell regényt írni? És mindjárt alternatívat, mikor a „rendes” történelmet se ismeri?

Szóval engem itt elveszített az Oera Linda Book. Még ha nem lett volna ennyire unalmas. Vagy több atlantiszos elképzelést tartalmazna. (Sajnos éppen csak megemlíti a pusztulását.) De így... Ötletes kis alternatív történelmi regény, aztán higgye el, aki akarja (más nagyon nem fogja), és élvezze, aki tudja (irigylem).

Utóirat: Amúgy nem bánom ám, hogy elolvastam, mégiscsak műfajteremtő. De több pontot erre nem kap.

* A könyv hajmeresztő névetimológiái még szórakoztatóak is, komolyan mondom. Ha nem az 1870-es évekről lenne szó, azt mondanám, a mi Anonymusunk súgott a szerzőnek. A névtelensége még stimmelne is.

Ezt 2020. január 19-én írtam. 

Pontszám: 10/6

„A vízözönről igen réginek tetsző, ógermán hagyományt találunk feljegyezve az Oera Linda Boek (Ura Linda Buk) nevű könyvben. (Némelyek hamisítványnak minősítik.) A kéziratot a múlt [XIX.] század hatvanas éveiben találták egy északnémet család birtokában; ófríz nyelven írták, s a családi hagyomány szerint századokon át vezették, illetve újra meg újra lemásolták és bővítették.”
(Sziriat oszlopai, Széphalom Könyvműhely, 2002)

Atlantiszos ófríz apokalipszis?! Fülem hegyeződik! :)

Az 1860-as években megtalált kézirat valóban létezik, és hála Istennek angol fordítása is van, amely 1876-ban készült, tehát már nyilvános tartalom, itt elolvasható. Ha valódi, akkor a XIII. századból való, de a benne foglalt szövegek kora ezerkétszáztól négyezer évig terjed. Ha nem valódi, akkor nem. 

A Wikipédia szerint tényleg elég sokan hamisítványnak minősítik a könyvet, a fent linkelt Sacred Texts azt írja, ma már hagyomány egyetérteni abban, hogy hamis. (Pl. a papír és a nyelvhasználat alapján.) Csak az Osszián-énekekkel ellentétben erről nem derült ki soha, hogy ki írta. Tényleg gyanús, hogy, ahogyan az Osszián-énekeket, ezt is praktikus módon éppen pont akkor találták meg, amikor a nép, amelynek a nyelvén íródott, rájött, hogy ő egységes nemzet szeretne lenni. Nem csúfolódni akarok, szerintem teljesen normális dolog, hogy egy közösség irodalmi alkotások által határozza meg és fogja össze önmagát. Ha valódi középkori kézirat áll rendelkezésre erre a célra, akkor azt kell erre felhasználni, ha nem áll, akkor pótolni kell, mint Vörösmarty a magyar nemzeti eposzt. Csak ő ráírta a nevét.

Akár valódi, akár nem, időről időre újra felbukkan, népszerűvé válik, angolul rendszeresen kiadják, ezotériával és okkultizmussal foglalkozók olvassák. Itt a világ tíz „legmegfejtetlenebb” :) rejtélye közé sorolják.

Várkonyitól talán nem a legjobb ötlet az érvelésében felhasználni ezt a könyvet, de mivel 1. odaírja, hogy egyesek szerint hamisítvány, 2. a mai napig nem döntötték el a kérdést teljesen egyértelműen, 3. a többi (azaz olyan ötszázhuszonhat) bizonyítékul felhasznált szöveg autentikus, senkinek nem lehet kifogása a dolog ellen.

Csak nekem, mert már megint bővült a várólistám. NB.: a könyv egyik kiadása újpogány fantasynek minősíti. XIX. századi fríz atlantiszos fantasy – kinek nem dobban meg ettől a szíve? :)

Ezt 2017. szeptember 13-án írtam. 

Utóirat: Elolvastam. Szerintem alternatív történelmi regény. Csak sajnos az van, hogy nem túl jó.