Pszichothriller vagy horror? Azok a bizonyos démonok belülről jönnek vagy kívülről? Nem lehet nem gondolkodni rajta. Talán éppen ezért vonz ez a történet. Vagy talán azért, mert a főszereplőn kívül (aki kétségkívül uralja a terepet) vannak itt más, érdekesebb, akár felemelőbb sorsú szereplők is. 

Itt írtam a kisregényről. A napokban éppen ezt a posztot igyekeztem rendesen kidolgozni, amikor szembejött a neten egy 2012-es filmváltozat. Az előzetese kellően sejtelmesre és kísértetiesre sikerült ahhoz, hogy érdekelni kezdjen, és ahogy elnéztem, a színészeket is kitűnően választották ki. Ráadásul csak negyven perces, és végignézhető a YouTube-on. Még díjat is nyert. Lássuk. 

Hát ez a két dolog nem okozott csalódást, vagyis a sejtelmes-kísérteties hangulat meg a színészek. Már a felénél azon gondolkodtam, hogy ennyi kopár házfal, csupasz padló, félig bútorozott szoba a kerek világon nincs, és nem vagyok biztos benne, hogy pont ilyen barna-fehér színösszeállítást mutatott minden német háztartás Hoffmann korában, de azt mondtam, rendben, a hangulathoz illik. Az effektusokat nem tudom szakszerűen értékelni, nálam működtek, és ahogy elnéztem, másokat is meggyőzött Andreas Dahn, mert 2012 óta elég sok szuperprodukció technikai részét irányította már. (Itt a honlapja.) Maradjon is szépen ennél a kaptafánál, mert a rendezés (amit ebben a filmben bíztak rá) viszont nem igazán megy neki. De erről később.

André Kaczmarczyk (de gyönyörű névkombináció egy német színésznek, bocs) mintha arra lenne teremtve, hogy romantika kori német regények naiv főhőseit játssza. Elég egy fehér kendővel körbetekernie a nyakát, meg lúdtollat fogni a kezébe, és már elhiszem róla, hogy kizárólag ütött-kopott padlásszobában lakhat, sok szerelmes vers és egy rettentő gyerekkori trauma társaságában. Megőrülni kevésbé hitelesen tud – mondjuk, néha tényleg elég ijesztő, ahogy az ártatlan ábrázata mögül előtör az indulat –, de megteszi, ami tőle telik. Szóval a főhős, Nathanael egész rendesen működik. Anja Knauer szintén kiváló Clara lenne – ha tisztességes szöveget írtak volna neki. Mert így alakíthatja akármilyen kedvesen és nyugodtan a racionális, két lábbal a földön álló lényt, aki próbálja megmenteni démonoktól gyötört szerelmét, sehogy nem lesz belőle a kisregényből ismert ügyes proto-pszichológus. (Akinek módszereire utóbb Freud is épített.) Csak szomorú árnyéka önmagának. Pedig a film alapfelütése pont ehhez teremtené meg a hátteret. Miért nem használták ki? 

Az első képeken látszó fogaskerekek és a fizikaterembeli kezdő jelenet mind azt sugallják, hogy lesz egy steampunk-beütése a történetnek. Lesz is, a regénynek is van, legalábbis manapság így neveznénk. Végighallgatjuk a(z egyébként Mathias Eysen személyében szintén jól eltalált) tanár úrtól, hogy miért a férfiak dolga természettudománnyal foglalkozni (valamint milyen rossz nekik ezért, de ez utóbbit a hallgatóságból nyilvánvalóan senki nem hiszi el, nem is arra van szánva), és miért értelmetlen dolog nőknek belefogni. Egy olyan kisregény adaptációjának első jelenetében, amely (1816-os!) kisregény fenekestül forgatja fel a fent említett örökkévalóan bebetonozott ellentétpárt. Hurrá. Mindezt pedig pusztán azért, hogy a filmben még csak el se hangozzék Nathanael részéről a figyelmeztetés, hogy ha Clara nem vigyáz magára, még a végén matematikussá válik, és akkor hű, mi lesz. De akkor minek kellett a filmbe az első jelenet? Jelzem, a regényből ez ám hiányzik, direkt a film számára írták, valami céljának lennie kellene.

Mert hát a démonok. Amelyekről a regényben az olvasónak kell eldöntenie, valódiaknak (rosszindulatú külső erőknek) kell-e tekintenie őket vagy sem. Az előbbi esetben egy ördögűző se lenne hozzájuk elég, és Nathanael pusztán ártatlan áldozat, Clara pedig nagyot téved – az utóbbi esetben a férfi lelkében léteznek, vagyis Nathanael felnőni képtelen, bántalmazott és bántalmazó őrült. Aki természetesen még meg is sértődik, ha az okos Clara vagy bárki más gyógyítani próbálja. 

A regényben ezt a dilemmát senki meg nem magyarázza, okosodjunk ki belőle mi. A film kiválasztotta az egyik magyarázatot (amelyiktől horror lett belőle), és annál maradt. Kár. Legalább megpróbálhatták volna – még ha ugyanannak a színésznek, Bela B. Felsenheimernek is kellett játszania mindkét szerepet – elhitetni a nézővel, hogy nem ugyanazt a személyt látják. Persze így is elég ijesztő, amit Nathanael művel, de valahogy az egésznek a tétje kisebb. Kevesebb a (mégoly őrült) logika a cselekedeteiben. Az az igazság, hogy nem is igazán tudom elképzelni, mit érthet az események összefüggéseiből az, aki nem olvasta a kisregényt. Háromszor.

Abban a szerelmi háromszögnek is oka van (Nathanael saját érzéseinek kivetülését látja meg a másik nőben, és nem jön rá, hogy sajnos szó szerint ez a helyzet). Rajta kívül mindenki más is csodálja Olympiát (fenntartásokkal), és egészen a végéig nem jönnek rá, mi hiányzik belőle. A filmben viszont kizárólag Nathanaelt sikerül megtéveszteni. A nézőt semmiképp. (Ebből következően sajnos Hoffmann humora is kimarad.) Mondjuk, fogalmam sincs, hogy lehetett volna jobban megoldani az ember és a tárgy közötti átmenet ábrázolását, és Claudia Lenzi (legalábbis távolból nézve) tényleg megfelelő a szerepre. Közelről eltűnik a kísérteties ide-oda játék.

Beszélnem kell természetesen arról is, amit a film nem elvesz, hanem hozzáad a történethez. Vagyis amit megerősít benne: a látásnak és a látás hiányának szerepét. Nathanael fixa ideája és rettegésének tárgya a vakság, jobban mondva az, hogy erőszakkal megvakítják. Ennek a képe vissza-visszatér a filmben is, és kiegészítődik azzal, amit csak a film tud, az viszont kiválóan: ahogyan a szereplők figyelik egymást. Kulcslyukon, ablakon, látcsövön át. Akinek van szeme, és nézni tud, az hatalmi helyzetben érezheti magát. Viszont egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy ez az érzés nem hamis. A látvány minden további nélkül lehet manipuláció eredménye is. Mi tudná ezt jobban hangsúlyozni, mint a film? 

Így valóban sikerül valami értékes újdonságot adni a történethez. Úgyhogy apróbb hibákról (hiteltelenségekről) nem is akarok sokat beszélni. Csak megemlítem, hogy 1816-ban elképzelhetetlen lett volna olyan bizalmas viszony jegyesek között, mint a filmben látható. Még hogy az esküvő előtt rendszeresen kettesben éjszakázzanak egy fedél alatt... Na, mindegy, legnagyobb bajom tényleg ez legyen. 

Ha nem volna egyértelmű: nem az a gondom a filmmel, hogy „jaj, nem követi a könyvet eléggé”. Az a gondom, hogy megteremti a lehetőségét egy nagyon-nagyon jó filmadaptációnak, aztán pont azt hagyja ki a kisregény világából, amitől az igazán borzongató és modern. Éppen a múlt héten írtam egy másik regényről és annak filmváltozatáról, amely sokkal többet változtatott az alaptörténeten, de olyan ügyes kézzel nyúlt hozzá, hogy mégis lehetett érte rajongani. Milyen díjat nyert ez? „I've seen films” Nemzetközi Filmfesztivál. Bevallom, soha nem hallottam róla, de ennek oka a műveletlenségem is lehet. „Legjobb film – iskolai kategóriában.” Vizsgamunka volt ez vagy mi? Mert annak tényleg jó. 

Tehát, ahogy mondom, a YouTube-on megtekinthető, de saját honlapja is van, meg is lehet rendelni. Erősen javaslom, mivel a YouTube-verzión csak angol felirat van, illetve a vége felé az se, úgyhogy az összes érettségi némettudásomat össze kellett szednem, meg még a regényismeret is kellett, hogy értsem, mit beszélnek. 

Rajongani nem fogok. DE! Ha Dahn bármikor máskor – tapasztaltabban és nem rendezőként – hozzányúl a témához, készséggel megnézem. Mert a hangulat, amelyet az elején emlegettem, az mindvégig tökéletes. Az kellően sejtelmes-homályos, kellően rejtélyes, kellően kísérteties, kellően „én is ott vagyok a romantikusan nyomorúságos padlásszobában”, és kellő erővel megfájdítja a szívemet, hogy én mér nem tudok olyat írni, mint a Hoffmann. És negyven percet igazán rá lehet szánni. 

Egyébként meg olvassatok Hoffmannt, ez a kisregény piszok jó. Utána jöhet a többi.

Pontszám: 10/7

A bejegyzésben használt képek a YouTube-ról, illetve a film fentebb linkelt honlapjáról valók.