Hasznos kiadvány. Nagyszerű, hogy megjelent. És határozottan nem mesekönyv. Még akkor sem, ha történetesen vannak benne mesék, amelyeket gyereknek is szívesen mondanék, legfeljebb kicsit módosított formában.

Akinek felnőttként valami köze van a népmesékhez (pedagógus, mesemondó, író, pszichológus, néprajzkutató stb.), annak csak ajánlani tudom. Tulajdonképpen annak a kötetnek a pótlására készült, amelyre már olyan régóta szükség van a magyar könyvpiacon: a cenzúrázatlan, első kiadású Grimm-összes helyett jelent meg.

Az 1819-es második kiadásnak létezik teljes magyar fordítása, egyszer adták ki, soha többet. Jó minőségű kiadvány, kiváló fordítók munkája, meg is becsüli, akinek megvan. Azzal se hagynék gyereket egyedül, de abban, mivel összkiadás, sokkal több a gyereknek való mese – szülővel együtt olvasandó formában. Én is felnőttként olvastam végig, 2017-ben, írtam is róla. Az oroszlán és a béka című kötetet ugyanezek a fordítók jegyzik, munkájuk színvonala változatlan.

Ebbe olyan mesék kerültek, amelyek a végleges Grimm-összesből kimaradtak. Akár azért, mert töredékben maradtak (valamiért nem tudta végigmondani az adatközlő, vagy lejegyzés közben elfogyott a papír, bármi), akár azért, mert a mese más változatát tetszetősebbnek ítélték. (Van, amelyik mese kétszer is benne van a kötetben, két különböző változatban, annak egy harmadik változata kerülhetett az összkiadásba.) Az is megtörtént, hogy utólag rájöttek: konkrét szerzője van a mesének, sőt, már meg is jelent valahol folyóiratban. (Ilyen az egyik kedvencem, A három nővér című állatsógoros mese, igen örültem neki, mert ilyen szépen kidolgozott változatban még nem is láttam; hát azért nem, mert ez már feldolgozás. Megj.: ez se való gyerek kezébe.) Adott esetben nem is német volt a szerző, hanem például, francia. Ezeket az információkat az alapos jegyzetanyag és utószó tartalmazza. 

Akárhogy is, az ilyen kiadványokra szükség van. Nemcsak szakmai szempontból. Persze tényleg akadnak benne bőven olyan mesék, amelyek legfeljebb érdekességnek számítanak, egyébként akár el is lehetett volna dobni őket. De ha csak két-három olyan mese kerül bele, amelyik kizárólag esztétikai megfontolásból maradt ki az 1819-es kiadásból, már megéri beszerezni. Az esztétikai megfontolások ugyanis kétszáz év alatt módosulhatnak, és előfordul, hogy ami ott és akkor silánynak minősült, az itt és most szép, hasznos, feldolgozásra érdemes. Például a másik kedvencem, Az asztalos és az esztergályos. Sose láttam még jobb példát arra, hogyan tud együttműködni egymással a bátor (ám forrófejű és nem túl eszes) meg a gyáva (ám megbízható és óvatos) szereplő. Ahhoz, hogy a végkifejlet jól alakuljon, mindkettejükre szükség van. Ilyet még sokat!

Teljesebbé vált tehát a magyar nyelvű Grimm-összes. Megjegyzem azért (mivel telhetetlen vagyok), hogy nem egészen teljessé még. Ami hiányzik, azok az 1819-es kiadásban megjelent mesék korábbi, cenzúrázatlan változatai. Azok ugyanis, amelyek 1819-ben megjelentek, akármilyen horrorisztikusak, már nagyon komoly szerkesztői folyamaton estek át, hogy a nagyközönség elé kerülhessenek. Azoknak a szövegéből vágtak, azokhoz hozzátoldottak, szereplőket változtattak meg, egyértelmű utalásokat tettek minimum kétértelművé. Hát igen, ilyenkor jut az ember eszébe, hogy valóban olyan ősi-e az a tudás, amelyet a népmesék képviselnek. Attól még persze lehet fontos az a tudás, amelyet az ember belőlük tanul – meg az is minden további nélkül lehet, hogy átdolgozás nélkül sem valami nagyon ősi nézetrendszert képviselne, hanem a saját koráét –, de hogy abban bőven benne van a gyűjtő-szerkesztő gondolkodásmódja is, az fix. 

Pontszám: 10/8