Újraolvasás vége.
Fura egy darab. Az alaptörténetet kiválóan választotta ki Katona, a jellemeket úgy alkotta meg, ahogy kell, a konfliktus rendben van, a drámai fordulatok működnek. Csak az a fránya nyelvezet lenne már megint?… Ez a jambusokba tört, nyelvújítás előtti magyarság? Amelynek a nehézségére még rátesz egy lapáttal, hogy olykor folyamatosan maguk a szereplők se tudják, mi a bánatot akarnak éppen mondani?* Vagy éppen tudják, de azt várják, hogy inkább a másik szereplő találja ki, mit akar az egyik?

Igen, ez egészen biztosan hozzájárul ahhoz, hogy olyan nehéz olvasni, és még nehezebb előadni ezt a darabot, és a legeslegnehezebb élvezni az előadást. Én még nem láttam olyat, ami tetszett volna, és konkrét okát is tudom, hogy amit a legutóbb láttam, az miért nem tetszett. Többnyire ott bukik meg a dolog, hogy Bánk szerepére szeretnek fiatal vagy legfeljebb középkorú, jóvágású színészt választani. A darabban meg legalább negyvenöt éves, és Melinda elejt egy olyan megjegyzést, hogy „szép se volt igen”. Amikor egy, a férjébe halálosan szerelmes nő ezt elismeri, akkor… hát akkor próbálom elképzelni azt a rendezőt, aki megkockáztatja, hogy negyvenöt éves, csúnya színészre bízza a főszerepet… (Alább például a legkorábbi idők Bánk bánja, a daliás Lendvay Márton látható, mellette pedig Laborfalvy Róza – igen, az a Laborfalvy – mint Gertrudis. Itt találtam a képet.) Pedig sajna a darab egyik konfliktusának csak így van értelme… Na de erről később.

Szóval lehet abban valami, hogy a nyelvezetében van a hiba, mert én először egy átírt változattal találkoztam (értsd: az operát sokkal hamarabb ismertem), és az nem kifejezés, hogy nagyon tetszett.** De ha belegondolok, hogy az operából természetéből adódóan kezdetben egy árva hangot nem értettem,*** és évek kellettek ahhoz, hogy tudjam, miről beszélgetnek, mégis imádtam minden ütemét, akkor mégiscsak francba azzal a nyelvezettel. Nem az a hibás (egyedül).****

Ezt a szöveget azért (is) nehéz megérteni, mert rengeteget (érzésem szerint túl sokat) bíz az olvasóra. Én már elsőként úgy olvastam, hogy kívülről tudtam voltak fogalmaim a történetről és a szereplőkről, legfeljebb időnként meglepődtem, ha olyan szereplők jöttek elő, akik az operából hiányoztak. De akinek nincs meg ez az előnye, az, szegény, ugyanolyan tanácstalanul téblábol ezek között a másvilágból itt maradt figurák között, mint ők maguk.

Mert itt csak Gertrudis tudja, mit akar, és csak ő elég határozott keresztülvinni azt. Ő mozgat mindenki mást, kit szándékosan, kit szándékán kívül, vagy éppen annak ellenére. Mert hát ő sem mindenható, csak szeretné azt hinni. Nem is lenne rossz uralkodó, de éppen könyörtelenségéből adódóan hibát hibára halmoz, és a következményekkel nem törődik, mert azoknak ő fölötte áll, ugye. Bánknak kéne helyettesíteni a királyt annak távollétében, de ő se alkalmas a feladatra: erős, bátor, esze is van, ismeri is az országot, látja a problémáit – de olyan mérhetetlenül érzékeny romantikus lélek, hogy elég egy szó a feleségéről, ami mögött veszélyt sejt, és az összes létező esze elmegy, és a továbbiakban csak magában beszélni tud, azt is dadogva. Külsejéből adódóan képtelen elhinni, hogy a felesége hűségesen szereti (legtragikusabb tévedése ez), ezért logikus, amit csinál. Csupa elfojtott indulat, amelyet nem szabadna kitörni hagyni. Endre meg iskolapéldája annak, hogy aki királynak születik, az attól még nem biztos, hogy tud is uralkodni. Ha valaki az utolsó felvonásban nem érti, hogy Endre hogyan dönt, akkor nem az ő készülékében van a hiba. Féloldalanként változtatja a véleményét. Ami még nem lenne olyan nagy baj, csak közben emberek halnak meg. És mégis ő a mérce a történetben, mégsem tudnak más értékmérőhöz viszonyítani a szereplők: az Endréhez való hűség teszi próbára mindenkinek a jellemét.

És három ilyen emberre van bízva az ország. És ebből a háromból egynek a sors akaratából meg kell oldani a helyzetet. Ami nem biztos, hogy megoldás, mert a sors el tudja intézni, hogy az egyetlen lehetséges kiút katasztrófához vezessen. Ami mocsokság a sorstól. Ettől romantikus a darab.
És ha ennyi még nem volna elég, jön még egy őrjöngő szoknyavadász Ottó, akit kizárólag a saját micsodája érdekel (erre szebb kifejezés nincs), és ha megkapja, amit akar, csak akkor csinálja össze magát a következményektől való féltében. Meg Biberach, a lézengő ritter, aki sokkal okosabb nála, és Gertrudis reciproka: nem azt tudja, mit akar, hanem azt, hogy mit nem, de azt következetesen – nem akarja, hogy a körülötte levő emberek biztonságban legyenek. Az elbizonytalanításért pedig mindenre képes, még saját magának ellentmondani is. Ha a partner nem találja ki, mit jelent Biberach beszéde, és mit a hallgatása, annál rosszabb a partnerre nézve. Meg mindenki másra is.

De ő éppen csak egy kicsit kavar bele az excrementumba. A darab világa úgy bizonytalan, ahogy van. (Csók István fenti illusztrációja például jól megragadja. Itt találtam.) Sötét és labirintusszerű, ahol senki se érti a másikat, de időnként még saját magát se, senki se tud kiigazodni benne, a legokosabbakat is érhetik halálos balesetek, és mindenki úgy próbálja kitalálni a másik gondolatát, hogy közben a sajátját nem mondja el, csak félig. És akkor még esnek bele ilyen idióták is, mint Simon, aki összesen egy mondatot tud, de azt minden helyzetben mondja.

Úgyhogy aki nem akar az öreg Mikhálhoz hasonlóan lépten-nyomon elaludni, annak a lehető legmelegebben ajánlom, hogy ha meg akar ismerkedni a darabbal, azt az opera ismerete után tegye. Ez akár gyermekkorban is megkezdhető. Lehetőleg klasszikus szereposztással: Simándy, Ágai, Komlóssy, Melis, Réti, Faragó, Sólyom-Nagy, Palócz, vezényel Ferencsik! Vagy ha ez valamiért nem kivitelezhető – akkor nincs más hátra, mint a közös olvasás, jól bevált recept alapján: ne csak azt nézd, ki mit mond, hanem azt is próbáld kitalálni, miért mondja, és mit gondol közben! Időigényes és nehéz, de megéri. Próbálva. Már csak azért is, mert közben az ember némi rutint szerez abban, hogy kitalálja embertársai gondolatait. 

Utóirat: 2019-ben megjelent a darab párhuzamos kiadása, az egyik oldalon az eredeti szöveggel, a másikon a mai nyelvre áttett, prózai „fordítással”. szakmai kiadványként nézve hibátlan. Az eredeti szöveg teljes tiszteletben tartásán és kiterjedt háttértudáson alapul. Átsegíti az olvasót a darab minden (nyelvi és nem nyelvi) nehézségén. A BárkaOnline-on jelent meg róla egy írásom.

* Ettől még nem rossz a darab, ezekből a jellemekből tényleg következik ez a fajta bizonytalanság. Csak ez az olvasót nem vigasztalja, ugye.
** Konkrétan rajongtunk érte családilag, és karcosra hallgattuk a lemezt. A mai napig el tudom mondani, nemhogy a szereposztást, hanem még azt is, mely szavak közben ugrott a tű. Életem legboldogabb percei közé sorolom, amikor az általános iskolám padlásán megtaláltunk egy leselejtezett teljes operafelvételt, három bakelitlemezen, és hazavihettük. A húgom azóta énekelt is ám az operában, kórustagként, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, bizony! :)
*** Kettő élményt hadd meséljek el: 1. Hosszú évekig következetesen úgy értettem Bánk szörnyű felhördülését, hogy „a tyúk megellett”. Nem voltam hülye, tudtam, hogy ezt nem mondhatja, de amíg a darabot el nem olvastam, esélyem nem volt rájönni, hogy azt mondja: „fattyú, megöllek!” 2. Amikor Petur először megszólal, az első mondatának az a vége, hogy „nem fékezhetem”, és semmilyen módon nem sikerült rájönni arra, mit nem fékezhet. Amikor elkezdték a Szabadtérin az első próbákat, a húgom azonnal eufórikus SMS-t küldött nekem, melynek teljes szövegét idézem: „Lázadt valóját!!! Petur lázadt valóját nem fékezheti!!!!!” Ekkora tétje volt a szövegértésnek. :D
**** Hogy Simándy ifjú volt és jóvágású, az nem zavart. A lemezen nem látszott. :)))

Pontszám: 10/9

Ezt 2016. március 1-én írtam, 2020. július 2-án egészítettem ki.