Majd' háromszáz oldalnyi játék. Időkkel, határokkal, szavakkal. Hol felszabadultan vidám, hol szomorú mosolyú, hol fanyarul gúnyos. De valahogy mindig optimista. És szép.
Nem először fordul elő, hogy korai mágikus realista regényt találok. A „korai”-t úgy értem, hogy abból az időből való, amikor ez a stílus még hivatalosan nem is létezett; neve mindenesetre nem volt. Nem a köznapi eszünket kell elővenni, ha meg akarjuk érteni a történetet – ha viszont ez sikerül, akkor nagyon is köznapi dolgokat lehet megérteni belőle. Mert az egy dolog, hogy a szereplők időutazása vagy Orlando átváltozása gyakorlatilag indoklás nélkül, csak úgy ötletszerűen történik. Az egy másik, hogy a regényvilágba mind tökéletesen beleillik. Annak a regénynek a világába, amelynek egyik fő témája éppen az idő. Hogy is lehetne másképpen egy olyan regénytérben, amelynek középpontjában egy háromszázhatvanöt szobás angol kastély áll: Orlando otthona? Ha konkrét indokot nem is kapunk a szereplők hosszú életére, a regény elvont szimbólumai mind hozzájárulnak a világépítéshez.
Mostan lehetne akár komoly dolgokat is írni arról, hogy az időutazó szereplők igazából embertípusok lennének, amelyek így-úgy módosulva, de sajátos vonásaikat mindvégig megőrizve maradnak fenn évszázadokon át. Lehetne, csak az olyan (némi képzavarral) nyársatnyelt módon hangzana. Méltatlanul a regényhez. Mert a csábító, komolytalan, veszélyes szerető – a ravasz, szatirikus humorú, hamis nosztalgiával megvert, kisszerűen gonosz költő-kritikus – az unalmas, de legalább kigúnyolható, epekedő főnemes – vagy éppen maga a címszereplő – egyikük sem pusztán egy típust képvisel. Egyéniségek egytől egyig. A létük része az, hogy nem ismerik a halált, és az öregedést is alig. Vagy az, hogy nagyon hamar megtanulják, melyik környezethez hogyan alkalmazkodjanak úgy, hogy egyéniségük érvényre jusson, és senkinek eszébe se jusson belekötni a megjelenésükbe. Legfeljebb a jogászoknak: Orlando birtokainak pere évszázadokon át húzódik. Bár arra meg nem mondhatja senki, hogy hiteltelen. :P
Karnevál ez, álarcosbál, alakoskodó játék. Mindenki folyamatosan szerepeket játszik, jobban vagy rosszabbul hazudik, akár saját magának, akár másoknak. Van, akinek mind a kettő megy párhuzamosan. Van olyan is, aki szó szerint maszkot, vagy legalábbis álöltözetet visel egy darabig. Így válik különösen feltűnővé az, hogy ahogyan a nemükhöz viszonyulnak, az is a szerepük része. Hogy a sorsukon keresztül, vagy éppen azon keresztül, ahogyan a többi ember bánik velük, a mai napig érvényes felismerésekre lehet jutni arról, melyik időben/térben mit jelent nőnek vagy férfinak lenni. Mit várnak el tőlük mások, mit várnak el ők saját maguktól vagy a másik nem képviselőitől. Milyen párt választhatnak, hozzájuk illőt vagy nem illőt, és egyáltalán mit jelent valakihez illőnek lenni – jellemben, korban, társadalmi helyzetben. Mit tehetnek meg és mit nem. Hol vannak a korlátaik, merre van vagy nincs kiút a korlátok közül, hogyan feszegethetik őket. Bár ez utóbbit nem sokan próbálják meg közülük. Leginkább csak Orlando. Ő viszont állandóan, tudatosan vagy tudtán kívül. Hiszen ő az egyetlen, aki nemcsak játszik, hanem valóban átváltozik. Ami nem jelenti azt (sőt!), hogy ne venne fel újabb meg újabb szerepeket.
Nemcsak azért, mert férfiként is, nőként is megtartja androgün mivoltát és kétértelmű megjelenését. (Kép innen.) Nemcsak azért, mert ő az, aki a legkevésbé tud és akar alkalmazkodni a mindenkori elvárásokhoz (tehát egyúttal az is, aki a legtöbbször falba ütközik). Hanem azért is, mert akár férfi, akár nő, Orlando mindenekelőtt művész. Akkor is, ha egy sort nem bír leírni éppen, akkor is, ha elégeti a saját művét, akkor is, ha díjat nyer. Sőt, akkor is, ha ő maga se veszi komolyan költő voltát. Nemcsak a brit történelem jeles korszakain halad végig Orlando, hanem a brit irodalomtörténeten is. És minden korban kísérletezik azzal, hogy hogyan tud annak a kornak a nyelvén kifejezni, ábrázolni, hatni, attól függően, hogy melyiket helyezi éppen a korízlés a középpontba. Bár eredetiben olvasom egy ideje az angol klasszikusokat, azért nekem is kapaszkodnom kellett, hogy felismerjem a stílusjegyeket. (Na jó, arra két sorból rájöttem, hogy Orlando konkrétan megír – nem lemásol, nem újraír, szó szerint megír – egy Emily Brontë-verset [amiért Woolfé minden csodálatom], de hát még jó, hogy azt a stílust fölismerem. Meg utána a Charlotte Brontë-utalást sem lehet eltéveszteni.) Az értékelés elején emlegetett optimizmus egyrészt a nyelvhez való viszonyban érhető tetten: ha Orlando nem is feltétlenül, az elbeszélő mindenképp megtalálja a módját annak, hogy tökéletes eszközként bánjon a nyelvvel, és előbb-utóbb megtalálja a megfelelő szavakat. Éppen erre való a regény végén a tudatáram-technika (az, ahogyan egyetlen nap, egyetlen óra, végül egyetlen perc benyomásait rögzíti folyamatként).
A másik, amiben megnyilvánul ez az optimizmus, az maga Orlando. Nem is biztos, hogy az optimizmus a megfelelő szó rá (lám, én közel sem vagyok annyira biztos a dolgomban, mint Woolf mesélője; mondjuk, nem is tudok Brontë-verset írni). Talán inkább a derű vagy a könnyedség volna megfelelő szó arra, ahogyan Orlando létezik, még akkor is, ha éppen lehúzza a melankóliája. Hogy akármikor és akárhogyan éljen is, mindig helyet talál magának a világban – ha mégsem, akkor csinál – és ha az se, akkor magasról tojik az egészre. Érthető, hogy mindenkit elbűvöl; hogy se szereplő, se olvasó nem bírja kivonni magát a hatása alól. Nemcsak azért, mert szép, hanem mert méltósága van és ereje, ellenálláshoz és átalakuláshoz egyaránt. (Kép innen.)
A bejegyzésben szereplő képek az 1992-es filmváltozatból valók (megtekinthető az Indavideo oldalán, magyar felirattal). Sally Potter feldolgozása minden szempontból méltó az eredetihez, pedig nem ragaszkodik hozzá görcsösen. A főbb szereplőket és cselekményvonalat megtartja, az időkön át való utazást és a művészlétet, valamint a szereplők egymáshoz való viszonyát, és nagyjából ennyi. Borzasztó érdekes figyelni, hogyan alkotja újra filmes nyelven a regényt. Például ahogy az idők és életszakaszok közötti váltásokat jelzi, akár feliratokkal, akár átmeneti terekkel. (Úgy nézem, a XVIII. századból a viktoriánus korba átvezető labirintus-jelenet klasszikus lett.) Vagy ahogy egy-két közbeszúrt megjegyzéssel kicsit fogyaszthatóbbá (de egyáltalán nem túlzottan könnyen fogyaszthatóvá) teszi a történetet, például Orlando örök fiatalságát azzal, hogy Erzsébet királynő szájába adja az utasítást: soha ne öregedj meg! Ahogyan azt a hosszas elmélkedést, ahogy Orlando megéli nővé változását és a vele járó korlátokat, egyszerűen belesűríti Tilda Swinton meglepett, értetlen és méltatlankodó arckifejezésébe, amikor életében először fűzőt adnak rá (fú, de utálnám én is). Az se semmi, ahogyan megpróbál abban a lehetetlen rokokó ruhában úgy mozogni, hogy ne látszódjon nagyon, mennyire ügyetlen. Hát azt a ruhát nem arra találták ki. (Kép innen.)
Azt azért kicsit sajnáltam, hogy Potter kihagyta azokat a részeket is, amikor Orlando lehajítja az abroncsot, és nőként is férfiruhát vesz, hogy aztán tipikusan nőiesnek tekintett tevékenységet folytasson, azaz más nőkkel együtt vidáman megszólja az egész világot. Ezekkel együtt kimaradt a regény derűjének, humorának nagy része is. A film Orlandója melankolikusabb, elmélkedőbb fajta a regényénél. Mégsem tagadja meg a regény Orlandóját, csak a méltóságát és az erejét hangsúlyozza jobban. És azért valamennyi humor is megmarad, például ahogyan az elhagyott házat bemutatja a film: először csak a bútorok vannak lepedőbe csomagolva, végül már a kerti bokrok is, én meg vigyorgok. Shelmerdine megjelenésén és balesetén pedig – tisztesség ne essék szólván – visítva röhögtem. A végkifejlet viszont a filmben talán még felemelőbb is (és már-már túlzottan optimista).
Azt nagyon jó néven vettem, hogy Potter helyreigazítja azt, ami a regényben ma már vállalhatatlan volna (és az volt 1992-ben is): ahogyan Woolf a közel-keleti népekről ír. 1992-ben már iróniával kellett viszonyulni a britek felsőbbrendűségi tudatához, és ez az irónia szépen bele is simul a film világába. Illik a megőrzött humor többi árnyalatához. Még ha ki is marad az, amit speciel a regény is egész ügyesen megold: Orlando élete a cigányok között. Az a regényben nagyon jó, pedig látni való, hogy Woolf róluk se tudott sokat, és nem is nagyon erőltette meg magát, hogy kiderítsen valamit, tehát romantizál és idealizál. Viszont legalább megpróbálja úgy bemutatni ezt a közösséget, mint amely egyaránt tud ártani és megtartani, azaz nem jobb és nem rosszabb a nyugat-európai népeknél, csak más. Ez a rész sajnos a filmből kimarad. Cserébe megkapjuk azt a pluszt, hogy olyan ügyesen válogatták össze azokat a színészeket, akik Orlando szerelmeit játsszák (vagy azokat, akik őt szeretik), hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Én többször is megállítottam a filmet, hogy megnézzem: ez ugyanaz az ember, csak átmaszkírozták egy kicsit, meg valami trükkel elváltoztatták a hangját? És nem.
De hát az egész film hajítófát nem érne Tilda Swinton zsenialitása nélkül. Hogy az a nő hogy tud játszani. Az egy dolog, hogy ekkora szeme nincs is eleven embernek. Az még csak adottság. De amennyi mindent ki tud fejezni vele. Amilyen kísérteties erővel át tud alakulni általa. Én utoljára a némafilmekben láttam ilyet, hogy valaki ennyi mindent bízzon a tekintetére. De hát Swintonnak még hangja is van. Az rátesz egy lapáttal a teljesítményre. (Kép innen.)
Na, befejezem már az áradozást. Örülök, hogy olvastam, örülök, hogy láttam. Régóta terveztem már mind a kettőt – a film reklámjára még gyerekkoromból emlékszem –, és biztos, hogy nem utoljára találkoztam egyikkel sem. A regény megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján, bőven van mondanivalója ma is. Az pedig, hogy közben a felnőttmese-szekciót bővíti, azaz még szórakoztató is, külön előnyére válik.
Pontszám: 10/10
(akár a könyv, akár a film)
