Magyar fordításban: Marija Morevna és a Halhatatlan

Körülbelül a könyv harmadától kezdve folyamatosan azt mondogattam magamban: nem létezik, hogy ez a Valente amerikai legyen, hiszen ez az egész annyira, de annyira kelet-európai, annyira pontosan tudja megjeleníteni ezt a világot, ennek a nőnek minimum valamelyik nagymamája orosz. Az utószóból derült ki, mekkorát tévedtem. A férje orosz, és családjával együtt öt évig mesélt neki mindenfélét a hazájáról, mielőtt a könyv megszületett volna. Egyetlen olyan eleme volt a történetnek, amelyikre azt mondtam: na, ezen viszont látszik, hogy amerikai találta ki – aztán nagyot koppantam, mikor megtaláltam egy orosz népmeséket tartalmazó kötetben. Hogy tudta így újrateremteni azt a világot, elképesztő.

Fantasyben legjobban szeretem a népmesei alapút. Főleg, ha még át is csúszik a mágikus realizmusba. A XX. századi orosz történelem pedig éppen eléggé mágikus, ha nem is lesz tőle vidámabb. Éppen csak oda kell illeszteni a történelmi idő mellé a mesei-mítoszi időt, és kész a mágikus realizmus. Az egyik idő emberi, a múltból a jövő felé halad. A másik körkörös, örökké újrakezdődő, örökké ugyanúgy végződő. Arra, hogy a kettő éppen ebben az adott térben milyen szépen összeillik – ahol pedig nem illenek össze, ott milyen tragikus, vagy éppen tragikomikus lehet a szétválásuk –, Valente előtt nem jött rá senki. Ezt hívják zsenialitásnak. 

Mesei-mítoszi alakok küzdelme zajlik a Szovjetunióvá váló Oroszországban: az Élet Cárja az egyik oldalon, a Halálé a másikon. Önmagában egyikük sem jó vagy gonosz. Ez azonban nem vigasztalja sem az embereket, sem a mesealakokat, akiket bármelyik oldalon háborúba küldenek, és áldozatul esnek. Még az a jobbik eset, ha fegyverrel a kézben, vagyis legalább esélyük van védeni magukat, nem pedig éhező falvakban, fogolytáborokban vagy vallatókamrákban halnak rakásra. Mert hát időnként jön a fekete autó. Igaz, utóbb kiderülhet róla, hogy az éjszakát jelentő táltos paripa, aki parazsat eszik. Azt is jó lesz megjegyezni, hogy a sárkányhoz csak akkor lehet belépni, ha van időpontja az embernek, valamint hogy papírhalmokon alszik a jószág, mert az használ a derekának, de elmegy a kedved a röhögéstől, ha megtudod, mi az a rengeteg dokumentum. Minden háznak van védőszelleme, akinek kekszet és cipőt kell adni, különben összetöri a bögrédet, és aki üszköt és hamut eszik, de ne irigyeld érte, mert Leningrád ostromakor éhezik ő is. Pedig szegény emberek elégetnek minden éghetőt, még ha beleszakad is a szívük. Vagy ott a Baba Jaga, az orosz mesék emberevő öregasszonya, aki szintén modernizálódik, mert már nemcsak a háza, hanem az autója is csirkelábakon jár, viszont tilos Jaga elvtársnőnek szólítani. (A szintén közlekedési eszközként funkcionáló mozsár és mozsártörő Valente-féle pszichológiai értelmezése hibátlan.) Azt pedig senki ne higgye, hogy a mesevilágban nem létezik személytelen, embertelen, lélekölő üzemi munka.

A leggyakrabban felbukkanó mesei-mítoszi tárgy a tojás. Jó ötlet volt rátenni a magyar borítóra. Igaz, ez a madár sem volt utolsó ötlet az angol nyelvű kiadások borítóján. Akár az orosz népmesék tűzmadara, akár az a másik, mitikus madár, amelyik a tojást rakja. Azt a tojást, amely egyszerre élet- és haláljelkép, hiszen abból újulhat meg a világ, de az rejti Halhatatlan Koscsej erejét is az orosz mesékben, vagyis az elpusztításának eszköze is lehet. Amelynek a héja beborítja és védelmezi az alternatív valóságot, de törékennyé is teszi azt.

Minden mesealakot és minden mesei fordulatot ismertem korábbról. Éppen elég orosz népmesét olvastam gyerekkoromban is, a népmeseolvasós kihívások (Moly.hu) kezdete óta is. Amelyikre nem emlékeztem, utóbb kiderült, hogy arra is kellett volna. (A képen az egyik mesebeli helyszín, Bujan látható, Ivan Bilibin pazarul gyönyörűséges klasszikus illusztrációinak egyikén. Itt találtam.) Még így is csak ámultam-bámultam, mert Valente mindig meg tudott lepni. Leginkább azzal, hogy még kifordítani is úgy tudja a mesei sablonokat, hogy az a mesei logikát kövesse. Nemcsak a férjétől kapott ez továbbképzést, hanem szakirodalmat is olvasott, az tuti. Éppen ezért azt javaslom, hogy legalább a Világszép Vaszilisza című vékonyka, de annál gyönyörűségesebb mesekötetet szedje elő az, aki meg akar ismerkedni Marija Morevnával és az ő nagy szerelmével. (Aki a mesékben éppenséggel nem a nagy szerelem, hanem a gonosz elrabló szokott lenni – bár ki tudja, miért tartják inkább bezárva, ahelyett, hogy likvidálnák már az elején. Nagyon jó elemzés olvasható róla angol nyelven itt, további fura illusztrációkkal.) Esetleg keresse meg Gogol „Vij” című elbeszélését, például ebben a kötetben. Semmit nem fog elspoilerezni magának, viszont több mindent fog érteni, és mindenekelőtt jobban fog szórakozni. Majdnem olyan jól, mint A Mester és Margaritában a Korovjov-Behemót páros viselt dolgain. Jelentem, Valente azt is pontosan tudja, mi fán terem a kelet-európai groteszk. Ahogy az angol mondaná: she has done her homework.

Ha valaki arra számít, hogy a mesevilág majd könnyű megváltást jelent a regényszereplők számára, akkor nem is tévedhetne nagyobbat. Elég arra gondolnia, hogy a mesék ugyan jól szoktak végződni, csak nem mindegy, melyik szereplő nézőpontjából. Ha egyszer valakinek eszébe jut, hogy egyéniséget, rokon- és ellenszenves vonásokat, történetet adjon a feláldozhatóknak is, akkor rendesen össze fogja facsarni az olvasó szívét. Valente pedig pontosan ezt teszi. Meg még többet is, de azt spoiler nélkül nem mondhatom el. Neki egyébként nincsenek ilyen skrupulusai, minden mese végét elmondja előre, hiszen joggal számít az olvasó előismereteire.

Két dologgal nem tudtam mit kezdeni elég sokáig. Az egyik: hogy a könyv elején minden szereplő elképzelhetetlennek tartja az egyenrangúak viszonyát egy kapcsolaton belül. Ahogyan halad előre a cselekmény, újra meg újra felbukkan ez az állítás, és egyre jobban elbizonytalanodik – de még mindig nem tudom pontosan, mit gondoljak róla. Mindenesetre zavart. A másik: hogy Marija Morevna miért találja olyan nehezen a helyét a mesei-mitikus időben, miért nehéz neki elhagyni az emberi létezést. A regény végére lett válaszom erre a kérdésre is, de most, hogy újra megnéztem a Világszép Vasziliszában a „Tengerlánya Marja” című mesét (és az állam leesett), megint nem vagyok biztos semmiben. Csak abban, hogy Valente könyveiből érdemes írástechnikát tanulnom. 

Ezek miatt akartam eredetileg pontot levonni, de nem teszem. Valente meséje nagyon szép, nagyon keserű, nagyon groteszk, nagyon orosz. Mélyen megemelem előtte a szalmakalapomat (mivel másmilyen nincs). 

Utóirat: 

A bejegyzés megírása utáni reggel más Bilibin-illusztrációkat is nézegettem a neten. Mindjárt kiderült, miért kell annyira sajnálnom, hogy kétszer is félbeszakadtak az orosz tanulmányaim. Ha én értem a beszélő nevet, akkor Marija Morevna szerepe rögtön leesett volna. Így, hogy megtaláltam a csatatér fölött merengő Iván cárevicset (forrás: Wikimedia Commons), még inkább érzékelem a regény és a mesevilág különbségeit, de ez így már nem zavar, csak elgondolkodtat. Írjátok be a keresőbe, hogy „иван билибин марья моревна”, és lássatok csodát. Főleg, ha már olvasás után vagytok.

Ezek után azt is tudni fogom, hogyan jelenítsek meg íróként valamit, amiről személyes tapasztalatom nincs. Ez már korábban is jó párszor előfordult, vannak módszerek, most egy konkrét dologra gondolok, de azt majd akkor mesélem el, ha tényleg sikerül. Eggyel közelebb jutottam hozzá most, az biztos.

Pontszám: 10/10