Ez a tenyérnyi kis kötet áll a legközelebb ahhoz, hogy Török Sophie összes versei címen futhasson. Ez sem teljes, a költőnek leendő férjéhez írott szerelmes verseit például nem tartalmazza. És elvileg még ennek sem lett volna szabad könyvárusi forgalomba kerülnie. Ugyanis nyomdászati vizsgamunka. Azért Török Sophie ennél jóval többet érdemelne.*

Ha megkérdeznénk száz érettségizett embert, hogy mit tud ezeknek a verseknek a költőjéről, kilencvenhatan valószínűleg mélyen hallgatnának, kettőnek (akiket elvittek Széphalomra osztálykirándulásra) rémlene, hogy így hívták Kazinczy Ferenc feleségét, és szerintem legfeljebb további kettőnek jutna eszébe, hogy mintha szerepelt volna ilyen nevű nő az irodalomkönyvben egy nyugatosokat ábrázoló fényképen. Ettől egyikük sem számítana természetesen műveletlennek, nem a saját hibájukból nem tudnának többet. Török Sophie ennél is jóval többet érdemelne. 

Akkor most megpróbálom megtenni a tőlem telhetőt annak érdekében, hogy kicsit többet kapjon az eddigi figyelemnél. Előrebocsátom, hogy rajongani nem fogok, mivel a versei nagyon személyesek, én meg azt nem szeretem, tehát nálam eleve hátránnyal indult.

Török Sophie-t leánynevén Tanner Ilonának, asszonynevén Babits Mihálynénak hívták. Művésznevét férje hatására vette fel, mivel Babits Mihály a két háború között hasonló szerepet játszott a magyar irodalmi-kulturális életben, mint százharminc évvel korábban Kazinczy Ferenc, és erre szeretett rá is játszani. Most a versekről akarok írni, nem a költőfeleség-szerepről, azt megtették helyettem már mások éppen elegen, például itt. A teljes életműről – a szerző prózájáról is – pedig itt lehet átfogó képet kapni, a lentebbi képet is innen vettem. (Rónai Dénes készítette 1931-ben.) Én ennek a kötetnek a verseit olvastam, az azokról alkotott benyomásaimat osztom meg veletek.

Török Sophie-nak életében négy verseskötete jelent meg, ezeknek az anyagát tartalmazza a kiadvány. (Tehát a kötetben meg nem jelent verseit nem.) Szerény megjelenése és csekély terjedelme senkit meg ne tévesszen: amit ennél kisebb betűkkel nyomnak, az már minikönyv. Ez rengeteg szöveg. Egyik korabeli stílusirányzatba sem tudnám egyértelműen besorolni. A nyugatosoktól ismert impresszionista-szimbolista-szecessziós vonalhoz nem csatlakozik. Az avantgárdhoz közelebb áll, de ott sincs konkrét irányzat, amelyikhez kötni tudnám.

Szabadversekről van szó, az első oldaltól az utolsóig határozott vallomásos jelleggel, erőteljes hanghatásokkal és energiával teli költői képekkel,** de egészen mást csinál, mint például az expresszionisták. Másnak (főleg eleinte) furcsa lehet, hogy nincs se rím, se ütemhangsúly, se időmérték, engem viszont ez az élőbeszédszerűség egyáltalán nem zavart. Állítólag Kaffka Margit költészetének nyomdokain halad. Sajnos abból én csak három verset ismerek (igyekszem pótolni), így egyelőre nem tudom megítélni. Én csak a Kaffka Margithoz írt versét látom, az nagyon mély tiszteletről tanúskodik: 

Ha élnél – karodhoz simulnék, mint

hizelgő kistestvér, s kérdezném:

engeded-e, hogy szeresselek? engeded-e, hogy 

büszke legyek reád! Csodált Nővér, ha

élnél, elfogadnád-e rajongó szivemet? (...)

Ilyenkor szokott az ember eszébe jutni, hogy mitől vers a vers, és vajon vers-e a sorokba tördelt élőbeszéd. Vers hát, ha megvan a maga sajátos ritmusa és össze nem téveszthető kifejezéskészlete. Megvan? Meg. Mind jó vers? Dehogy. A költő életében megjelent összes kötetének újranyomásáról van szó. Nincs ember, aki minden egyes szövegét tökéletesre írja. Akkor vannak köztük jó, sőt nagyon jó versek? Vannak hát. 

Reggeltől estig és estétől

reggelig fúrok és faragok és tépek és

síron túl is üldözök és kiismerhetetlen

bontok, – én magam vagyok az, akit

reggeltől estig fúrok és bontok!

csontba és húsba és velőbe fúrok – 

de érthetetlen. Felbonthatatlan. 

Kés nem vágja. Fény nem világítja. Értelem nem érti. Sötét és konok. Savra nem bomlik, ütéstől nem omlik, pokoli gubanc! rendje e káosz, értelemzavar, célja a semmi!

Nem vagy! Megsemmisültél. 

Érthető ez? Meghaltál, megszűntél, 

örökre eltűntél – oh tudom! (...)

Csak nem mindig könnyű megragadni, mitől jók. Pusztán a vallomásosság még „csak” fontossá tesz egy szöveget. Ha olyan élményt mond el, amelynek más még nem adott hangot. Ha segít, hogy az olvasó „belülről” tapasztalhasson meg általa egyébként nem ismert élethelyzeteket. Ezekben a versekben elsősorban az anyaság vágya, a szerelem, a ragaszkodás, illetve a férj halála utáni gyász szólal meg – olyan ívbe rendeződnek a versek, mintha lírai önéletrajzzá állnának össze. De jelen van itt a szorongás, a magány, a kívülállás érzete, a férj árnyékából való kitörés igénye is, sőt a múzsa-szerep (Halálfiai c. vers), amely igen ritkán látható belülről, és körülbelül olyan nyomasztó, mint egy Poe-novella.

Ettől lesznek tehát a versek fontosak. De nem ettől lesznek jók. Ha pusztán az őszinteség (amely ennyi évtized után már úgysem ellenőrizhető) tenne jóvá egy irodalmi alkotást, akkor a világ legszebb szerelmes verse a bicskával faderékba vésett "szeretlek" szó volna. (Nem mintha annak nem lenne meg a létjogosultsága, de bocs, van nála szebb.) Egy irodalmi alkotás attól jó, ahogyan meg van írva. Ahogyan megtalálja a megfelelő szavakat, hogy elérhesse a megfelelő hatást, és az érzés mások számára is átélhetővé váljon. (Még akkor is, ha a vers megalkotója esetleg nem is, vagy nem úgy élte át.) Ahogyan egyedi kifejezéseket alkot, és úgy szól az élményről, ahogyan mást még nem hallottunk szólni. Ahogyan a különböző időkben keletkezett verseket egymás mellé rendezi, és tudatosan kialakítja belőlük a történetívet. 

Érdemes ugyancsak irodalmi alkotásként, esetleg kordokumentumként, nem pedig műelemzésként olvasni a kötet végén található öt esszét (Gyergyai Albert, Lesznai Anna, Halász Gábor, Bóka László és Makay Gusztáv tollából). Látszik, hogy harcolnak ezzel az életművel, próbálnak vele valamit kezdeni. Nem biztos, hogy megkönnyítette a szerzőik dolgát az, hogy személyesen ismerték a költőt. Talán még nehezebb így tárgyilagos távolságot tartaniuk a versektől vagy magától a Török Sophie-jelenségtől. Talán nem is akarnak. Keresztury Dezső bevezetője, amely a kötet megjelenésekor keletkezett, ismét egy másik korszak lenyomata. Önmagában is érdekes. (Például az, hogy miért üdvözöl adósságtörlesztésként egy olyan kiadványt, amelyet a megjelenés idejében nem lehetett megvásárolni. Igaz, legalább létezett a kiadvány, ez is valami.)

Ahogy mondtam: nem én vagyok a célközönség, a vallomáslíra nem vonz. Ez a fajta vallomáslíra, amely elsősorban a szenvedés, a hiányérzet kimondásáról szól, még nyomaszt is, főleg ekkora mennyiségben. De az erejét érzékelem (túlságosan is), a minőségét elismerem. Fogok még a szerzőtől olvasni, verset is, prózát is. Azt szeretném, ha újra felfedezné az irodalomtörténet, és végre megjelenhessen a hivatalos és tényleges összkiadás. 

* Egyébként igen csinos kis kiadvány, látszik, hogy beletették, amit bele kellett tenni, anyagot is, tudást is. Kemény kötés, tartós védőborító, puha lapok. A kicsi betűméret ellenére nem káprázik bele az ember szeme az olvasásba. Jó érzés kézbe venni, sok olvasást kibír. 
** Ezek nem a legszebbek, nem a legjobbak, csak futó benyomásokat mutatok, ahol kinyílik a kötet: „Tegnap még sűrű ólomban fuldokoltunk valami készül / szikrázó hidak alatt kinyilt szemmel csillog a víz.” „A kapocs kinyilt s véresen eleresztett. / Üres vagy s mosolyogsz.” „Addig bámultam hunyt szemmel / az égető napba, mig pupillám / két sötétkék gyöngyként keringett / fejemben s felvert gondolataim / aranykásába bódultan feledték / nehéz értelmüket.”

Pontszám: 10/8

(a levonás oka objektív is, szubjektív is)