Régóta szeretnék a szibériai népek irodalmával alaposabban megismerkedni. Tudom, hogy ez a roppant terület egyáltalán nem egynemű, sem földrajzilag, sem nyelvileg, sem kulturálisan. Egyáltalán nem valami óriási, hideg sivatag. Sőt. Ráadásul meglepően sok minden olvasható a különböző szibériai nemzetiségek alkotóitól magyar nyelven. Vagy éppen más, általam ismert nyelveken, de azokkal a művekkel még csak kezdem a barátkozást. Oroszul pedig sajnos éppen csak annyit tudok, amennyire az általános iskolai oroszórák képesítettek (bár azért jóval több mindenre emlékszem, mint az időbeli távolság indokolná). Az utóbbi pár évben sikerült is egy kicsit kiművelnem magam ezen a téren. Juvan Sesztalov manysi költő műveibe egyszerűen belezúgtam, de rajta kívül is laktak/laknak zseniális alkotók az Urálon túl. Elegendő csak ebbe a kötetbe belenézni. 

Elsősorban természetesen a finnugor nyelveket beszélő népek műveiből válogattak a fordítók. Érthető módon jóval többen tudnak Magyarországon manysiul, mint, mondjuk, nyivh nyelven, amelynek semmi köze a magyarhoz. (Függetlenül attól, hogy a nyivh – vagy éppen a manysi – irodalom alkotásainak nagy része nem a nemzetiség nyelvén született és születik, hanem oroszul.) Sajnos viszonylag ritkán fordul elő, hogy aki ezeket a nálunk egzotikusnak számító nyelveket jól ismeri, az egyúttal műfordítóként is beválik. És akkor még finom voltam. Felemás érzésekkel is fogadtam azt, amikor megláttam, hogy Vagatova kötetének írásait Nagy Katalin válogatta és fordította. Au. Olyat én már láttam. Nem vót jó. Persze indokolható, sőt adott esetben dicsérhető, hogy Nagy Katalin alárendeli a hangzást a jelentésnek, és arra törekszik, hogy a vers szavainak pontos magyar megfelelőjét használja, még akkor is, ha ezért le kell mondania a ritmusról és a rímről. Jogos. Csak nekem nem tetszik. 

Ehhez képest nagyon kellemes meglepetés, hogy a Vagatova-versek fordításakor vagy egészen más elveket követett, vagy Vagatova stílusa passzol tökéletesen a magyar nyelvhez (ami evidens volna, hiszen a hanti jóval közelebbi rokon, mint, teszem azt, a vepsze), mert semmi nem sértette olvasás közben a (belső) hallásomat. Ismerős módokon ritmizálható sorok, kicsit kalevalásak, nagyon népdalosak, szinte énekelhetőek, ez pedig számomra nagyon megkönnyíti a befogadásukat. Tetszenének még akkor is, ha nem arról szólnának, amiről: identitásteremtésről. A hantik számára is, azon belül a hanti nők számára is. (A férfi verziót Ajpinnál olvastam annak idején, az is jó.) A jegyzetekkel együtt (azokat se akárki írta, hanem Schmidt Éva) nagyon sok mindent elmondanak a hantik életéről, múltjáról, jelenéről, lehetőségeiről. Tetszik a mitikusságuk és az iróniájuk egyaránt.

A mesék valahogy kevésbé fogtak meg, pedig itt is érdekes a módszer: Vagatova hanti népmeséket dolgozott át irodalmi mesékké, ahogy a dánoknál Andersen vagy a letteknél Skalbe és Sakse. A különbség az, hogy Vagatova marad a népmese-újrameséléseknél, „saját meséket” nem talál ki. Új végkifejletet igen, új szereplőértelmezéseket igen. Itt is, ahogyan a versek esetében, a szerző csak közvetítőként működik, nem a saját nevében szól, hanem egy egész közösséget szólaltat meg. 

Szóval aki ismerkedni szeretne a hanti kultúrával, annak tudom ajánlani Maria Vagatova verseit és meséit. Meg persze Ajpint is. Ráadásul mindkettejük művei ingyenesen olvashatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ami szintén nem utolsó szempont ezekben az otthonmaradós időkben. A manysi Sesztalovhoz egyikük se mérhető (bocs), de hát a zseni mögött nem szégyen lemaradni. A Szibéria irodalmával való ismerkedést semmiképpen nem fejeztem még be. 

Pontszám: 10/8

Avagy: Ha valaki nem tudná, mivel kösse le otthon kisiskolás csemetéjét (meg vele együtt saját magát is) karantén idején, nem kell tovább keresgélni, megtalálta a tutit. 

Szokás szerint hiánypótló alkotás a Ribizli, ahogy azt a szerzőtől/újramesélőtől már megszokhattuk. 

Őszintén szólva meglepett, hogy ez a kötet valóban szó szerint mesegyűjtemény, azaz nem abba a sajátos műfajba tartozik, amely egybefogja a meseszöveget a róla szóló szakirodalommal (háttérrel, értelmezésekkel, a mesemondás módszertanával stb.), és amelyet Zalka Csenge könyvein kívül még nem láttam, nála viszont nem is egyszer.* Megszoktam és megszerettem ezt a műfajt, most pedig, megvallom, hiányzott is egy kicsit. Szerencsére maguk a mesék bőven kárpótoltak. 

Profi munka, mi lenne más. Ha nem követtem volna a kötetbe kerülendő mesékről készült blogbejegyzéseket, akkor is láthatnám rajta, hogy csak a jéghegy csúcsa. Sok évnyi olvasás, levéltári-néprajzi kutatás, mesemondás áll mögötte, meg persze a már megszerkesztett kötetekből szerzett tapasztalat. A magyar nyelvterület minden tájáról kerültek bele mesék. Zalka Csenge mindegyiknek igyekezett több verzióját is felkutatni – némelyikből ötöt-hatot is sikerült találnia, na, az se ötperces munka lehetett –, és úgy megszerkeszteni őket, hogy mindegyik változatból a legjobb részeket válassza ki. (Természetesen nem látszanak az „elvarrások”.) A forrásokat minden mese esetében részletesen feltüntette, szóval bárki utánanézhet. Ő pedig maga a szerkesztésen kívül „csak” a stílusát tette hozzá mindegyikhez. Azt a stílust, amelyet a legkülönbözőbb közönségek előtt alakított olyanná, amilyen. Úgy hívják az ilyet a zenéből kölcsönzött szakszóval, hogy polifónia. Sokszólamú ez a mesekötet. 

Vannak közöttük olyan mesék, amelyeket minden felnőtt ismerhet a régóta közkézen forgó népmesekötetekből, Benedek Elektől, Illyés Gyulától – legfeljebb ott nem pont így hangzanak, hiszen Zalka Csenge más változataikat is megtalálta, és összedolgozta velük. Van, amelyik Jókai-kisregény alapjául is szolgált százötven éve. Vannak, amelyek kevésbé ismert – attól még ugyanolyan színvonalas – gyűjteményekben szerepeltek, most pedig szélesebb körű ismertséget kapnak. És vannak, amelyeket a szerkesztő személyesen ásott elő levéltárak mélyéről, ahol adott esetben évtizedek óta lapul a kéziratuk. 

A kiadó hatéves kortól ajánlja a kötetet. Nem lőtt mellé (amint az olykor előfordul), minden további nélkül el tudom képzelni ezeket a meséket hatévesek társaságában. Azt azért hozzáteszem, hogy felnőttként is sokat jelentenek. Nem többet értek belőlük, csak mást. Gyerekként is szerettem volna, ebben biztos vagyok. A gyerekemnek mindenesetre szívesen olvasnám, és biztos vagyok benne, hogy nagyon tetszene neki. (Az alcímben a „mai gyerekeknek” kitétel, az sem nem véletlen, sem nem puszta szólam.) Csupa olyat tanulhat belőle, amelyre a mai világban egyre nagyobb szükség van. (Még egy ok a „mai gyerekeknek” kitételre.) Együttműködésre, egymás kölcsönös megbecsülésére, a józan ész és a humor értékelésére, a bajban kitartó helytállásra tanítják a gyerekeket ezek a mesék – fiúkat és lányokat egyaránt. Mert az ám nem igaz, hogy a népmesékben a lányok csak várják a megmentésüket, vagy jutalomként adják-veszik őket. Mint ahogy az sem, hogy mindent a fiúknak muszáj elvégezniük. 

Külön dicséret illeti Herbszt László illusztrációit. Kedvesek is, illenek is a mesékhez. Kevés szín és forma variálásával dolgoznak, mégis minden mesének egyedi kíséretet adnak.

Nagyon köszönöm a példányomat a szerzőnek és a kiadónak. Egy testvérét februárban ajándékoztam is, remélem, azóta megtalálta gazdáját. 

* Már három mesekötetéről írtam, itt, itt és itt. A legutóbbiban egyértelműen a szakirodalmi jelleg felé billen a mérleg, de a két előbbi is végigkommentálja a meseszövegeket.

Pontszám: 10/10

Nagyon jó könyv. Nagyon nem az én műfajom/ízlésem/életszemléletem. De a minőséget akkor is fölismerem, és érdemének megfelelően kezelem. Ez pedig minőség. Tudom. Kétszer olvastam végig, egyszer báb-állapotának legvégén, egyszer közvetlenül megjelenés előtt. Megtiszteltetés. 

Jutott nekem eszembe erről mindenféle. Leginkább az, hogy kifordított Rejtő. „Hát azt így hogy?” – kérdezhetné bárki, hiszen Rejtő önmagában véve kész világfelfordulás, hogy lehet azt tovább forgatni úgy, hogy értelme is legyen, minősége is legyen? Például úgy, hogy nagyjából az összes sablont, amit Rejtő (természetesen zseniálisan!) felhasznál, annak megváltoztatjuk az előjelét: itt mindig mindennek az ellenkezője történik, azaz valami sokkal keserűbb, nyomasztóbb, gonoszabb a vártnál. Közben viszont a nyelv, az éppen eléggé pontosan követi a Rejtő-receptet. A mondatok, sőt időnként a kifejezések is az ellenkezőjére fordítják az olvasói elvárásokat, és rendre úgy végződnek, hogy csak úgy csattan az a kontraszt, én meg röhögök. Kedvem ellenére, mivel ez továbbra sem az én műfajom/ízlésem/életszemléletem.

Valamint rejtői a regényvilág (ezúttal minden forgatás nélkül) azért is, mert tulajdonképpen rendkívül szomorú. Vagy inkább keserű. Többszörösen sérült, lehangolóan sivár és kegyetlen. Csak míg egy Rejtő-regényben a világ egészen biztosan megkapná a maga kiszámíthatatlan, szerepére tökéletesen alkalmatlan, ám azt véletlenül mégis nagyszerűen betöltő, többé-kevésbé őrült megváltóját, addig itt a megváltó nemhogy nem jön el, már nem is várja senki. Ennyi ellenszenves, kapzsi, önző, ravasz, könyörtelen, szadista alakot egy rakáson, komolyan mondom... Hány olyan regényt tudnék így hirtelen mondani, amelyiknek konkrétan egyetlen szereplőjét se lehet szeretni, mégis olvastatja magát? Pedig azt aztán nem lehet állítani róla, hogy túlzottan könnyen fogyasztható formába volna öntve. 

Szóval megváltó, az nincs. Marad a keserűség meg a sivárság. Meg a kalandregény-fordulatok, szakszerűen kifordítva. Meg a regénynyelv, még szakszerűbben kifordítva. Fantasy, az hát, a műfaj követelményeinek meg is felel, de azért nem lehet eltéveszteni a szatirikusságát sem. Hogy „rólunk szól a mese”, az oldalanként az arcunkba ugrik. (Még ha nem is bólogatok folyamatosan, mert azért megesik az is, hogy olyasmi ellen irányul a szatíra éle, ami speciel szerintem nem érdemli meg – de, mint említettem, a minőséget akkor is fölismerem. Amúgy meg ez az anomália viszonylag ritkán fordul elő.) 

Miért ajánlom? Először is azért, mert érdemes az embernek a komfortzónájából kilépni, még ha mindjárt térdig szakad is a félig összefagyott hóba. Illetve szembesül azzal, amivel nem szeretne, pedig kéne. Másodszor azért, mert kiválóan alkalmazza a kalandregények módszereit (ha szereti is visszájukra fordítani őket), azaz kellő számú és minőségű csavarral tartja fenn az olvasó érdeklődését. Harmadszor pedig azért, mert a humora is éppen olyan gonosz ugyan, mint az egész könyv úgy, ahogy van – de ettől még vigyorogni, azt lehet rajta. Meg magunkon. 

Pontszám: 10/9

A hetvenes évek Pápua Új-Guineája. Soknyelvű, sokkultúrájú terület.

Angol tanítónő neveli a gyerekeket, és dárdával fogják a halat a tengerben. A népszónok amerikai sörrel itatja le az embereit, és a külföldi befolyás ellen prédikálva brutálisan bántalmazza a saját falujabelieket. A katolikus pap cementkereszt alatt prédikál a bosszúállás hiábavalóságáról, majd a puszta jelenlétével védelmezi a templomba menekülteket, a helybeli hagyományokra hivatkozó kamaszlány pedig vezetővé válik. Ezt az ellentmondásos, állandó mozgásban lévő, hol nosztalgiával, hol naturalista módon ábrázolt hátteret kiválóan megragadja a regény. Hiába rövid, rengeteg minden belefér.

Bernard Picart: Adonis születése. Kép innen.

Ovidiust olvasok.

Megszokhattam volna már, hogy Ovidiusnál minden hatszoros idézőjelbe van téve, és utólag hatszor visszavonódik, megerősítődik, kifordítódik. De ennyire még soha nem volt szükségem az iróniájára, mint Pygmalion története esetében, amelyről szóló bejegyzésemet itt olvashatjátok. Érdemes is elolvasni, mert nélküle nem fogjátok érteni az alábbiakat.

Az már tehát nyilvánvaló, hogy nem véletlenül adta éppen Orpheus szájába a történetet, aki kompenzál a saját vesztesége miatt. Pygmalion boldog végre jut. De a következő nemzedékek, akik ebből a lehetetlen házasságból születnek, bőven megfizetik az árát visszamenőleg is. Egyúttal tükröt tartanak a szobrász és alkotása (lánya/felesége) történetének.

Marha jó ez a kép. Jean-Léon Gérôme: Pygmalion és Galatea, 1890. Innen van. Nagyítsátok csak ki. Azt hiszi az ember, a művész és éppen életre kelő műve a legfontosabb rajta, de ha megnézed a hátteret: tragikus maszkok támaszkodnak a falnak, rémült ordításra nyílt szájjal, alattuk Minerva pajzsa a Medusa-fővel, amely köztudomásúlag kővé dermeszti, aki ránéz. Aztán ott egy tükörbe néző figura, egy gonoszul mosolygó Amor, egy eltakart arcú nő... Csak azt tudnám, a falon levő festmény mit akar ábrázolni. 

Egy fiuk születik, Paphos, neki is egy fia, annak pedig egyetlen lánya, Myrrha, aki szenvedélyesen beleszeret a saját apjába. A kapcsolat az előző történettel egyértelmű, az előjel viszont éppen fordított: az utód szereti az elődöt, és ő maga is elborzad saját szerelmétől. Védekezni ellene viszont képtelen. (Ovidiusnál az ilyesmi amúgy is lehetetlen, a szenvedély az szenvedély, követeli a beteljesülést.) Meg akarja ölni magát, a dajkája menti meg, és látatlanban megesküszik, hogy segíteni fog rajta, bármi bántja. Aztán tényleg muszáj neki segíteni.

Közösen megtévesztik az apát. Ismét egy illúzió, amelyet ezúttal a dajka teremt, és megvalósuláshoz vezet. Az apa későn jön rá, miről is volt szó. Akkorra viszont már elég egyértelmű, hogy neki sem egészségesek a hajlamai, mert azt pontosan tudja, hogy a szeretője egyidős a lányával, és még lányának is szólítja a sötétben. Nem akarom tudni, mire gondol közben, mindenesetre nyilvánvalóan boldogabb, mint a feleségével volna. Amikor felfogja a történteket, ő maga folytatja az illúziót: pillanatok alatt meggyőzi magát, hogy ő semmiben nem hibás, a lányán kell bosszút állnia.

A kép forrása: https://draxe.com/essential-oils/myrrh-oil/

Myrrha fává változik (igen, van ilyen fa, a gyantáját nevezik könnyeknek, és gyógyhatása van, meg kultusza is pár ezer éve), aztán a kéreg meghasad, és a fa gyermeket szül. (Egyébként a mirrha tényleg a felhasadt kéregből folyik ki.) A gyermekből lesz a legszebb férfi, Adonis. Gyerekként Amorra hasonlít, Venus fiára, felnőttként meg Venus kedvese lesz. Ezt meg inkább nem kommentálnám. Az istenségek szerelme aztán sose életbiztosítás. Adonis ráadásul éppen ágyéksebbe hal bele. Az ő története egyébként jóval régibb a Metamorphosesnél, egy keleti (közelebbit nem merek mondani) mítoszt dolgozott bele Ovidius az antik hagyományba. Vagy valaki őelőtte, akitől vette a sztorit.

Ami a bejegyzés szempontjából fontos: közvetlenül Pygmalion boldog véget érő története után dupla tükörkép következik, és mindkét tükörkép szörnyű tragédiát mutat. Ráadásul Adonis története után Orpheusszal is végeznek, aki mindkét történetet elénekelte, vagyis a keretet adja hozzájuk. De az egy másik mese.

Ezt 2018. október 22-én írtam. 

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.

Alternatív címmegoldás: „Ennyi idiótát egy rakáson, avagy Ha ennek a tizede megtörténhetett, ne is gondolkodjatok tovább, hogy miért tört ki a francia forradalom”

Pontozni nem vagyok hajlandó, viszont egyáltalán nem értek egyet azokkal, akik levennék az 1001 könyv listájáról. Ott van a helye neki. Először is azért, mert egyáltalán nem pusztán mocskosságok enciklopédiája, csakugyan jóval több annál, másodszor azért, mert ha nem lenne rajta, bottal nem piszkáltam volna meg, márpedig ennek ismeretére igenis szükségem volt. Mivel elmúltam harminc, tudom, mit akarok és hol a helyem, valamint van egy valamirevaló értékrendem, és ezen a héten még az idegállapotom is egész elviselhető. Ha ezek közül bármelyik hibádzik, ne nyúlj hozzá. Nem viccelek. Ez nem az a könyv, amelyiken azért van rajta a 18-as karika (30-as kéne), mert az a menő, aki tizennyolc éves kor alatt olvassa. Ezen azért van rajta, mert tényleg árt. De most komolyan, nem ráérsz megvárni azt a harmincat? Addig is tudom ajánlani a világirodalom másik 99,9999 százalékát, éppen elég durva az is, foglald el magadat olyanokkal, mint például A fehér hotel vagy az Íliász. Az utóbbiban aranyból készült androidok is vannak, meg olyan páncél, amelyik a levegőbe emeli a gazdáját. Az előbbiben meg levegőben repülő női méh, és tömeghalál földcsuszamlástól. Tényleg.

Ki rakta ezt a regényt az „Erotica” csoportba? Semmi erotikus nincs benne. (Mondjuk, nem is azt vártam. Tudtam, mire számítsak, olvastam idézeteket, meg a filmből is láttam pár kockát, pont eleget ahhoz, hogy ne akarjam megnézni az egészet.) Mondhatnám, hogy annak tudnám javasolni, akinek mindenáron az a célja, hogy csömört kapjon a nemi élettől úgy, ahogy van, és szó szerint halálra unja az egészet.* Mondhatnám, de nem mondom, mert nem volna igaz. Van ebben persze valamivel több mint hatszázféle mód (a szám nem túlzás, tényleg annyi, nem én számoltam, számozva vannak) arra, hogy a kisebb-nagyobb gazemberek örömet szerezzenek saját maguknak – minimum a századik oldal után gyorsolvasásra fog kapcsolni tőle az olvasó, és a végén már csak azt nézi, hány oldal van még –, mégsem teljes a kép. Ami hiányzik belőle: megalázástól és megaláztatástól mentes, kölcsönös beleegyezésen alapuló viszony egyenrangúak között. Ezt nem fogsz benne találni.** Többek között attól ijesztő a könyv, hogy mit tekint normálisnak és természetesnek. Ma is kicsapja a biztosítékot az, ahogyan de Sade márki az undorról ír, pedig azóta feltaláltuk az atombombát meg a népirtást, ami sokkal undorítóbb egy tele bilinél, és tessék megnézni, mégis hányan örülnek nekik. 

És akkor el is jutottunk ahhoz, amitől jóval több lesz ez botránykönyvnél, és ami miatt fel kellett kerülnie az 1001-es listára. Ahogy mondtam, a különböző perverziók végeérhetetlen sorolása elég hamar unalomba fullad. Valahányszor azonban félbeszakítják a mesélést, és elkezdődik egy filozófiai monológ vagy diskurzus, annál inkább érdemes hegyezni a fülünket. Ezekhez a szakaszokhoz kell igazán az a bizonyos harminc éven felüli kor és a fülszövegben emlegetett szilárd értékrend. Meg jó pár olvasmányélmény a reneszánsz, a barokk és a felvilágosodás korából, hogy tudj mihez viszonyítani, és tudd, mit parodizál a márki. Mert azt csinálja nagyban, amit a Candide kicsiben: klasszikus szövegek darabokra szedését. Mit nekünk lefűrészelt végtagok és olvasztott ólom (!), azt, amire harminc év alatt felépítettem az életemet,*** azt ne bántsa senki, mert... hát igen, mert akkor mi lesz?

Akkor mindenekelőtt megtalálom benne a hibákat és önellentmondásokat.**** Ha a szereplőknek szabad olyan gondolatrendszereket kikezdeni, amely rendszerek kikezdhetetlennek tekintik magukat, akkor nekem is. Mondjuk, kezdhetem mindjárt az ő saját gondolatrendszerükkel. A következő fokozat az, hogy érveket fogok találni az érveik ellen. Ha már voltak oly szívesek elárulni, mire készülnek, ugye. Tudd meg, mit akar az ellenséged, és csináld az ellenkezőjét. Aktívan. Nehogy már elfogadd azt a regény által alapnak tekintett dichotómiát, hogy aktivitás csak a gonoszsághoz és romlottsághoz kapcsolódhat, míg a tisztának és jónak az a dolga, hogy passzív legyen. Minek írtam volna szakdolgozatot Rejtő Jenőből, ha még ezt se tudnám. Aztán pedig hirtelen rájövök, hogy pontosan tudom, mi zajlik a kulisszák mögött: hogy látom a komédia több ezer éves hagyományának jól ismert elemeit. Mert pontosan ezeket az elemeket használja fel de Sade – valóban zseniálisan, és nemcsak az eszmefuttatásokban, hanem az egész cselekményben – arra, hogy megalkossa a saját világát, amelyben azonban kizárólag a hatalmasoknak szabad, alárendeltjeiknek szigorúan tilos nevetni. Jelentem, feltaláltam a spanyolviaszt: de Sade márki világa GROTESZK. Klasszikus módszerek (variációk a nyitott testre és az össze nem illő elemek társítására, a fent és a lent, a magasztos és az alantas állandó felcserélhetősége, billegés az élet és a halál közötti vonalon, határáthágás) rokokó látásmód szerint alakítva. A legabszurdabb gondolat: ezt a könyvet ugyanaz a látásmód hozta létre, amely azokat a szép kis kerámia fűszertartó szekrénykéket, vagy Watteau A bohóc című festményét.

Szóval örülök, hogy elolvastam. Fogok még tőle mást is. De nem most. Például azért, mert előbb szépen a helyére kell raknom az önértékelésemet. Nem mintha minden ugyanarra a helyre kerülne, ahol azelőtt volt. Ez nem az a könyv. Mondjuk, rémálmom csak az első ötven oldal után volt (semmi izgalmas, csak négyen húztak szét egy ponyvát gyerekkorom óvodájának udvarán, de pont elég volt ahhoz, hogy fel akarjak ébredni belőle), de azért nem lehet csak úgy legyinteni a többi négyszáz oldalra se. Most az esne jól a lelkemnek igazán, ha azonnal belekezdhetnék A nyomorultakba, amelyet mintha pont ez ellen a regény ellen írt volna Hugo. Itt is van a polcomon. De nem kezdek bele, mert ahhoz időnyerő kéne. Mondjuk, az, hogy tegnap meg ma is sokat bringáztam ebben a szép októberi időben, szintén hasznos lehet.

Frissítés: Kicsit több mint másfél évvel később sikerült abszolválni A nyomorultakat is, nagyon jól tettem, igazam is volt a fentiekkel kapcsolatban, itt írtam róla. 

* Még jó, hogy csak az első negyedét írta meg rendesen. A többi vázlatban maradt. A vázlat is benne van a könyvben, annyi pont elég is belőle. Sok is. Roppant bájosak viszont a szerző saját magának szóló szerkesztői megjegyzései az egyes szakaszok végén. Én is ilyeneket szoktam írni a regénykézirataimba, csak én nem magázom saját magamat. 
** Megjegyzendő amúgy, hogy az elmesélt anekdoták főszereplőinek túlnyomó többsége pont azért használja mások megalázását ahhoz, hogy örömet szerezzen magának, mert... hogy is mondjam csak szépen... hát maradjunk annyiban, hogy nincs másuk, amiből bármiféle örömet meríthetnének. Elég szánalmasak, és most nemcsak a szexuális életükről beszélek. A regény első felének humora elég gyakran éppen ezt a fajta fogyatékosságot gúnyolja ki.
*** Ezért ne nyúlj hozzá hamarabb, mint ahogy az életed alapja felépült. Ha nincs mit szétbontania a könyv érvelésének, akkor megvédeni sem tudod magadat ellene, és még a végén elhiszed. Pedig.
**** Hogy mást ne mondjak, az erkölcs alapjait nem tekintik egyetemesnek és az emberrel vele születettnek, a szépség fogalmát viszont igen. Mindkettővel tudnék vitatkozni, de nem is ez a gondolatmenet baja, hanem hogy a saját alapjának két eleme kizárja egymást.

Ezt 2019. október 19-én írtam. 

Vigyázat, felnőtt tartalom! Mellékhatásként gyomorforgatás előfordulhat.

Ovidiust olvasok. 

És szokás szerint felhúzom magam.

Ma a Pygmalion-történetet olvastam a Metamorphosesből, és, mondhatom, elég nagy gáz.

Gyerekként az egyik kedvencem volt a Görög regékből – Úristen, ha belegondolok. Persze, csábító sztori, a könyv 95%-ától eltérően ebben nem folyik vér, a vége pedig „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Nemkülönben szerettem a XX. századi verzióból készült musicalt, és prüszköltem mindenkire, aki szerint nem lett volna szabad megváltoztatni a színdarab végét, amelyikből a musical készült. Még egyetemista koromban is prüszköltem. Megkövetem Imre László tanár urat: neki volt igaza.

Összefoglalva: Pygmalion szobrász, aki csalódik az egész női nemben, mivel a szomszédságában lakik néhány nő, akik kétségbe vonják Venus isteni voltát, ezért büntetésből prostituáltakká válnak, és még csak nem is szégyellik, és ezt Pygmalion látja, tehát teljes joggal ítéli el az összes többi nőt is… ööö… khm, ebbe inkább ne menjünk bele… :/ Szóval úgy dönt, hogy nem vár az igazira, inkább megcsinálja magának. Majd szerelmes lesz a művébe, és azt kéri Venustól, hogy legyen az ő felesége az elefántcsonthoz hasonló. Venus persze érti a ki nem mondott szót is, és élővé változtatja az élettelent. Pontosan akkor, amikor Pygmalion hazatérve kerevetre fekteti a szobrot, és megcsókolja. A nő kinyitja a szemét, egyszerre pillantva meg a napfényt és… a fordításban „szerelmét”, az eredetiben „amantem”, vagyis azt, aki szereti őt. Nem mindegy. Aztán összeházasodnak, és gyerekük lesz, akiről majd elnevezik a földet, ahol élnek. Konyec.

MI VAN???

Ez így ebben a formájában is kísérteties kicsinyég, de ahogy haladtam előre a történetben, és megtaláltam azokat a pontokat, ahol Trencsényi-Waldapfel „igazított” a történeten úgy, hogy azt gyerekek is olvashassák, hát csak potyogott le a földre az állam.

Első: Pygmalion szó szerint a tökéletes nőt alkotja meg magának, „qua femina nasci nulla potest”. Vagyis amilyen nőt szülni nem lehet. Modern olvasó vakarja a füle tövét: kérem szépen, ez nem hübrisz akar lenni? És ha igen, miért nem bűnhődik érte, sőt, miért kap érte jutalmat az elkövetője? Próbálna meg (legalábbis Ovidiusnál) bármelyik másik mitológiai alak túltenni az isteni teremtésen, páros lábbal rúgnák le az alvilágba, ezt meg még telepátiával is megtiszteli „az arany Venus”. Mi ez a protekció?

Második (ha már mítosz): Pygmalion embert hoz a világra, de nem a „hagyományos módszerrel”, hanem a művészet ereje által. Várjá' má', ez nem a Frankenstein? 

A kép innen. Láttam az előadást. Zseniális.

Igaz, az elvileg a Prométheusz-mítosz paródiájának készült, meg a doktor nem is elefántcsontból, hanem hullákból próbál embert összerakni, de a cél és a cselekedet ugyanaz: asszonyi közreműködés nélkül, pusztán a tudomány/művészet által megalkotni egy embert. A következmény persze száznyolcvan fokos eltérést mutat: Pygmalion halálos szerelembe, Frankenstein halálos gyűlöletbe esik. Hogy miket művel, és mennyire képtelen gondolkodni vagy felelősséget vállalni, arról részletesen írtam itt. A „halálos” pedig jelen esetben nem puszta szólam. Azt már csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy Pygmalionnak a nő tulajdonképpen a gyereke. Ha eddig nem lett volna elég beteg a sztori. És ez kap jutalmat? Igazságérzetem zsigeri mélységből háborodik fel. Képzavarral.

Harmadik: Ha egyszer a saját művébe szeret bele, amelyet ő alkotott – abba az alkotásba, amelybe a tökéletes nő iránti vágyát vetítette ki, akkor… Igen, gyerekek, akkor ez a Narcissus-mítosz, csak kicsit többet kellett dolgozni a szobron, mint a tükörképen. Mi történik Narcissusszal ugyanebben a könyvben? Aminek történnie kell szegénnyel: jól belehal a vágyába, vele együtt pedig a tükörképe is elpusztul. Mi történik Pygmalionnal? Gyereke születik a tükörképtől az életre kelt szobortól. Hát nem lennék a gyerek helyében.

M. C. Escher: Relativitás (1953). A kép innen.

Harmadik bé (igazából csak alpont): Pygmaliont Paphos-beli hősnek nevezi az elbeszélő, még jóval az előtt, hogy megszületne a gyereke, akiről majd elnevezik Pygmalion szülőföldjét Paphosnak. Hm. Időeltolódást észlelek. Ez az abszurd fordulat tűnik az egyetlen logikus pontnak: visszafordul önmagába a történet, és értelmetlenné válik, mint Pygmalion vágya. Fenti képünk illusztráció.

Negyedik: Amit Pygmalion a szoborral csinál. Azt a jószagút, azt. A Görög regék is elmeséli, hogy ajándékokat visz a szobornak, hogy felöltözteti (ezek szerint ruhája kifaragva nincs), hogy felékszerezi, hogy simogatja és csókolja. Eddig is elég beteg – de itt Trencsényi-Waldapfel emlékeim szerint le is áll, a többi nem gyereknek való. Igen, az jön, amire gondoltok. Körülírva. De elég egyértelműen. (A fordításban hitvesének nevezi közben, az eredetiben „tori sociam” – ágytársának.)

Ötödik (a 3b ponttal együtt kivételesen ez is Ovidius mellett szól): Ezt a történetet az egész mű elbeszélője eltávolítja magától azzal, hogy nem ő maga meséli, hanem mással mesélteti el. Orpheus énekli, Eurydice elvesztése után, amikor nem hajlandó új házasságra lépni többé. Így azért kicsit más lehet a megítélése. Így válhat olyan különleges történetté a köteten belül, amelyben az átváltozás az élettelent kelti életre, nem fordítva, ahogy a többi mítoszban/mondában történik. Ráadásul úgy, hogy a művészet is bele van keverve a dologba, és úgy, hogy az egész művésztörténetet a valaha élt legnagyobb művész, Orpheus meséli el.

Mozaik Orpheusról, a szíriai Sahbában. A kép innen.

Aki arra is képes, hogy nemcsak az emberekre, hanem az állatokra is hasson, és pár oldallal korábban az élettelent, vagyis a halott feleségét is megpróbálta a művészete erejével (új) életre kelteni, de persze nem jött össze. (Nem a művészete hibájából.) És most kompenzál. Hát jó, tekintsük a történetet úgy, mint mesét a mesében (elég gyakori fogás Ovidiustól), mint a szenvedő szerelmes által teremtett illúziót. Előtte a Hyacinthus-történettel, amely szintén nem móka és kacagás. Meg egy olyan rövidke mondával, amelyben kimondódik, hogy az átváltozás büntetés, nem kegy. Hogy utána miről énekel Orpheus, azt még nem tudom, valószínűleg az a sztori se véletlenül került oda.

Szóval körbe lehet ezt a Pygmaliont magyarázni úgy, hogy mégiscsak legyen értelme, de azért el nem mondhatom, mennyire örülök, hogy G. B. Shaw úgy írta át, ahogy: Henry Higgins átalakítandó anyagnak tekinti Eliza Doolittle-t, aki sokáig ellenáll, mert történetesen nem puszta anyag, hanem egyéniség, önálló tudattal, érzékenységgel, akarattal. Amikor pedig mégis megtörténik az átalakulás, akkor minden másképp történik, mint Ovidiusnál. A végén a főszereplők kilépnek egymás életéből: a férfi visszakapja a régi életét, a nő újat kezd mással, és boldogan élnek. Hurrá. Kár, hogy soha nem a Shaw által megírt végkifejlettel adják elő. Annyira szép volna így.

A képet tartalmazó bejegyzés írója egyetért velem, sőt tovább is megy.

Megjegyzés: ennek a bejegyzésnek a legtetején levő kép Jean-Baptiste Regnault alkotása 1786-ból. Ügyes illúzió. Azt hinnéd, a szobrász látható rajta a szobor társaságában, de nem. A Venus szobrához imádkozó szobrászt látod. Ovidiusnál nincs Venus-szobor, csak oltár. A festmény tehát többszörözi az illúziót: a művész arra vágyik, hogy a műve életre keljen, ennek érdekében egy másik műalkotáshoz könyörög, tehát mindenekelőtt ennek a másik szobornak kéne élőlény, azaz istennő módjára viselkednie, és teljesíteni a kérést. Ehelyett, ahogy élettelen tárgyhoz illik, a tekintete üres. „Elnéz” a művész feje fölött, nem reagál. Ahogy egyre tovább nézem a képet, egyre jobban tetszik nekem. Innen van. 

Azt meg csak úgy megjegyzem, hogy amikor annak idején képet próbáltam találni az írásomhoz, beírtam a keresőbe, hogy Pygmalion, és a második találatomnak a címétől kissé elröhögtem magam. (Itt találtam.) Tényleg, van az európai kultúrának még egy ismert narratívája, amelyiknek a végén átalakul élővé az élettelen… de azért egy pár próbát ki kell állnia előbb. Bocs az asszociációért, tényleg nem az én ötletem volt. :D 

A kép innen.

Ahogy olvasok tovább, és nézem, miről énekel még Orpheus... azonnal visszavonom a felháborodásomat!!! A következő történet Paphos fiáról és unokájáról szól, és az unoka szenvedélyéről, amely szörnyű véget ér. Irónia 2.0 bekapcsolva. A bejegyzés itt folytatódik. 

Ezt 2018. október 20-án írtam. 

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.

Ovidiust olvasok. 

Van az a monda Philemonról és Baucisról, az idős házaspárról, akik szerény kunyhójukban vendégül látták az isteneket. Pár ezer éve ők az irodalom- és művészettörténet tökéletes párja, akik egy életre kötnek szövetséget, és szó szerint az utolsó percig ragaszkodnak egymáshoz.

Hogyan is zajlik Ovidiusnál ez a vendéglátás? Anyóka tüzet rak, apóka zöldséget hoz a kertből, majd a gerendáról lekerül egy darab füstölt szalonna, kockákra vágódik és megfőződik. No de ki szedi le, vágja föl és főzi meg, az itt a kérdés.

Az én 1915-ös Teubnerem főszövege szerint „illa”, vagyis anyóka:
"(…) furca levat illa bicorni
Sordida terga suis nigro pendentia tigno
Servatoque diu resecat de tergore partem
Exiguam sectamque domat ferventibus undis."
(Megj.: a lap alján a jegyzet jelzi ám, hogy más kiadások a másik verziót választják.)

A http://www.thelatinlibrary.com szerint „ille”, vagyis apóka:
"(…) furca levat ille bicorni
sordida terga suis nigro pendentia tigno
servatoque diu resecat de tergore partem
exiguam sectamque domat ferventibus undis."
http://www.thelatinlibrary.com/ovid/ovid.met8.shtml (647-650. sor)

„Illa” és „ille” csakugyan összekeverhető, főleg kétezer év távlatából, főleg, ha legalább ezerötszáz évig kéziratos másolatokban maradt fenn a szöveg, és „mégfőlegebb”, ha egyik kéziratos másolat se ókori, hanem már a kisbetűk feltalálása utáni időszakból való. Két hasonló méretű gömbölyű betű, középen keresztben egy vonallal.

És, tudjátok, nekem pont így tetszik, hogy nem egyértelmű, melyikük főz. Hogy kiadástól függ, melyik lehetőséget választja az ember (de lelkiismeretes kiadó feltünteti a másikat is). Így ez a történet csakugyan egy harmóniában élő házaspárról szól, akik mindent megosztanak egymással, beleértve a házimunkát és a felelősséget is. Ráadásul azt, hogy "ille" vagy "illa" nem az utóbbi pár évtizedben kezdték ám variálni, hanem jóval régebbi kiadók is minden további nélkül elképzelhetőnek tartották mindkét verziót.

A fordítónak viszont döntenie kell. Mondjuk, speciel a magyar nyelv lehetővé tenné, hogy ne legyen neme a cselekvőnek, Devecseri fordítása mégis anyókát választja:
"Majd, a locsolt kertből ami zöldséget hoz a férje,
fosztja levéltől mind; azután kormos fatetőről
ágas villával leemel füstlepte szalonnát,
mit be soká őrzött, darabocskát szel le belőle,
és a tüzön buzgó vízben megfőzi puhára."

Úgyhogy ismételten örvendek, hogy belefogtam a latin szövegbe, értsd: ilyenekkel motiválom magam, hogy ne hagyjam abba, mert marha nehéz és fárasztó. 

A kép Adam Elsheimer alkotása a XVII. század elejéről, és a Wikimedia Commonsról szedtem.

Ezt 2018. október 14-én írtam.

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.

Ovidiust olvasok. 

Egy self-made-woman, egy demokratikus verseny kevéssé demokratikus kimenetellel, áldozathibáztatás (hiánya), művésztörténet és kicsinyítő tükör. Avagy hogy kell úgy megírni egy szöveget, hogy pont kétezertíz évvel a megjelenése után aktuális legyen. Ide tessék jönni tanulni.

(A képet itt találtam.)

Az alapját ismertem: Minerva (Athéné) föltalálja a szövést, de Arachne (Arakhné), a földi lány kijelenti, hogy ő jobban tud szőni nála. A hübriszt szövőverseny követi, Arachne, mint az a földiekkel történni szokott, veszít, és kétségbeesésében fölköti magát. Minerva visszaadja az életét, de pókká változtatja, így az örökkévalóságig szőni fog.

Ovidius verziója AKKORA, direkt a posztmodern kor számára találták ki. Biztos időutazó lehetett. Vagy minimum időtávcsöve volt.

Ovidiust olvasok.

Ceres és Proserpina és Arethusa, avagy mi köze a matrjoskababának a függő beszédhez, a függő beszédnek pedig az elnyomáshoz/elnyomatás és a lázadáshoz?

Napokig olvastam, hosszú mítosz, nagyon összetett. Pont arra való, hogy kattogni kezdjen az ember agya. Közben egy kedves tanárom megosztotta a Facebookon ezt a cikket. Ezzel külön ráirányította a figyelmemet arra, hogy nemcsak az egész műre érvényes a ciklikus szerkesztés, hanem erre a konkrét részletre is – és hogy ennek mi a következménye.

Igen, matrjoskababa-szerkezete van a sztorinak. Minerva meglátogatja a múzsákat, találkozik a madárrá változott Pierisekkel, kíváncsi a történetükre. Ezt mesélik el a múzsák, akikkel a Pierisek vetélkedni akartak, hogy ki tudja szebben megénekelni az istenek viselt dolgait. Tehát aki elmeséli a vetélkedőt, annak el kell mesélnie a két megénekelt történetet is. A második történeten belül pedig mellékszálként két újabb történet mesélődik el, az egyiken belül még egy picike betéttörténettel. Mesében a mesében a mesében a mese.

(A fenti tárgyak készítője Alice Darkling, a képet itt találtam.)