Alternatív címmegoldás: „Ennyi idiótát egy rakáson, avagy Ha ennek a tizede megtörténhetett, ne is gondolkodjatok tovább, hogy miért tört ki a francia forradalom”

Pontozni nem vagyok hajlandó, viszont egyáltalán nem értek egyet azokkal, akik levennék az 1001 könyv listájáról. Ott van a helye neki. Először is azért, mert egyáltalán nem pusztán mocskosságok enciklopédiája, csakugyan jóval több annál, másodszor azért, mert ha nem lenne rajta, bottal nem piszkáltam volna meg, márpedig ennek ismeretére igenis szükségem volt. Mivel elmúltam harminc, tudom, mit akarok és hol a helyem, valamint van egy valamirevaló értékrendem, és ezen a héten még az idegállapotom is egész elviselhető. Ha ezek közül bármelyik hibádzik, ne nyúlj hozzá. Nem viccelek. Ez nem az a könyv, amelyiken azért van rajta a 18-as karika (30-as kéne), mert az a menő, aki tizennyolc éves kor alatt olvassa. Ezen azért van rajta, mert tényleg árt. De most komolyan, nem ráérsz megvárni azt a harmincat? Addig is tudom ajánlani a világirodalom másik 99,9999 százalékát, éppen elég durva az is, foglald el magadat olyanokkal, mint például A fehér hotel vagy az Íliász. Az utóbbiban aranyból készült androidok is vannak, meg olyan páncél, amelyik a levegőbe emeli a gazdáját. Az előbbiben meg levegőben repülő női méh, és tömeghalál földcsuszamlástól. Tényleg.

Ki rakta ezt a regényt az „Erotica” csoportba? Semmi erotikus nincs benne. (Mondjuk, nem is azt vártam. Tudtam, mire számítsak, olvastam idézeteket, meg a filmből is láttam pár kockát, pont eleget ahhoz, hogy ne akarjam megnézni az egészet.) Mondhatnám, hogy annak tudnám javasolni, akinek mindenáron az a célja, hogy csömört kapjon a nemi élettől úgy, ahogy van, és szó szerint halálra unja az egészet.* Mondhatnám, de nem mondom, mert nem volna igaz. Van ebben persze valamivel több mint hatszázféle mód (a szám nem túlzás, tényleg annyi, nem én számoltam, számozva vannak) arra, hogy a kisebb-nagyobb gazemberek örömet szerezzenek saját maguknak – minimum a századik oldal után gyorsolvasásra fog kapcsolni tőle az olvasó, és a végén már csak azt nézi, hány oldal van még –, mégsem teljes a kép. Ami hiányzik belőle: megalázástól és megaláztatástól mentes, kölcsönös beleegyezésen alapuló viszony egyenrangúak között. Ezt nem fogsz benne találni.** Többek között attól ijesztő a könyv, hogy mit tekint normálisnak és természetesnek. Ma is kicsapja a biztosítékot az, ahogyan de Sade márki az undorról ír, pedig azóta feltaláltuk az atombombát meg a népirtást, ami sokkal undorítóbb egy tele bilinél, és tessék megnézni, mégis hányan örülnek nekik. 

És akkor el is jutottunk ahhoz, amitől jóval több lesz ez botránykönyvnél, és ami miatt fel kellett kerülnie az 1001-es listára. Ahogy mondtam, a különböző perverziók végeérhetetlen sorolása elég hamar unalomba fullad. Valahányszor azonban félbeszakítják a mesélést, és elkezdődik egy filozófiai monológ vagy diskurzus, annál inkább érdemes hegyezni a fülünket. Ezekhez a szakaszokhoz kell igazán az a bizonyos harminc éven felüli kor és a fülszövegben emlegetett szilárd értékrend. Meg jó pár olvasmányélmény a reneszánsz, a barokk és a felvilágosodás korából, hogy tudj mihez viszonyítani, és tudd, mit parodizál a márki. Mert azt csinálja nagyban, amit a Candide kicsiben: klasszikus szövegek darabokra szedését. Mit nekünk lefűrészelt végtagok és olvasztott ólom (!), azt, amire harminc év alatt felépítettem az életemet,*** azt ne bántsa senki, mert... hát igen, mert akkor mi lesz?

Akkor mindenekelőtt megtalálom benne a hibákat és önellentmondásokat.**** Ha a szereplőknek szabad olyan gondolatrendszereket kikezdeni, amely rendszerek kikezdhetetlennek tekintik magukat, akkor nekem is. Mondjuk, kezdhetem mindjárt az ő saját gondolatrendszerükkel. A következő fokozat az, hogy érveket fogok találni az érveik ellen. Ha már voltak oly szívesek elárulni, mire készülnek, ugye. Tudd meg, mit akar az ellenséged, és csináld az ellenkezőjét. Aktívan. Nehogy már elfogadd azt a regény által alapnak tekintett dichotómiát, hogy aktivitás csak a gonoszsághoz és romlottsághoz kapcsolódhat, míg a tisztának és jónak az a dolga, hogy passzív legyen. Minek írtam volna szakdolgozatot Rejtő Jenőből, ha még ezt se tudnám. Aztán pedig hirtelen rájövök, hogy pontosan tudom, mi zajlik a kulisszák mögött: hogy látom a komédia több ezer éves hagyományának jól ismert elemeit. Mert pontosan ezeket az elemeket használja fel de Sade – valóban zseniálisan, és nemcsak az eszmefuttatásokban, hanem az egész cselekményben – arra, hogy megalkossa a saját világát, amelyben azonban kizárólag a hatalmasoknak szabad, alárendeltjeiknek szigorúan tilos nevetni. Jelentem, feltaláltam a spanyolviaszt: de Sade márki világa GROTESZK. Klasszikus módszerek (variációk a nyitott testre és az össze nem illő elemek társítására, a fent és a lent, a magasztos és az alantas állandó felcserélhetősége, billegés az élet és a halál közötti vonalon, határáthágás) rokokó látásmód szerint alakítva. A legabszurdabb gondolat: ezt a könyvet ugyanaz a látásmód hozta létre, amely azokat a szép kis kerámia fűszertartó szekrénykéket, vagy Watteau A bohóc című festményét.

Szóval örülök, hogy elolvastam. Fogok még tőle mást is. De nem most. Például azért, mert előbb szépen a helyére kell raknom az önértékelésemet. Nem mintha minden ugyanarra a helyre kerülne, ahol azelőtt volt. Ez nem az a könyv. Mondjuk, rémálmom csak az első ötven oldal után volt (semmi izgalmas, csak négyen húztak szét egy ponyvát gyerekkorom óvodájának udvarán, de pont elég volt ahhoz, hogy fel akarjak ébredni belőle), de azért nem lehet csak úgy legyinteni a többi négyszáz oldalra se. Most az esne jól a lelkemnek igazán, ha azonnal belekezdhetnék A nyomorultakba, amelyet mintha pont ez ellen a regény ellen írt volna Hugo. Itt is van a polcomon. De nem kezdek bele, mert ahhoz időnyerő kéne. Mondjuk, az, hogy tegnap meg ma is sokat bringáztam ebben a szép októberi időben, szintén hasznos lehet.

Frissítés: Kicsit több mint másfél évvel később sikerült abszolválni A nyomorultakat is, nagyon jól tettem, igazam is volt a fentiekkel kapcsolatban, itt írtam róla. 

* Még jó, hogy csak az első negyedét írta meg rendesen. A többi vázlatban maradt. A vázlat is benne van a könyvben, annyi pont elég is belőle. Sok is. Roppant bájosak viszont a szerző saját magának szóló szerkesztői megjegyzései az egyes szakaszok végén. Én is ilyeneket szoktam írni a regénykézirataimba, csak én nem magázom saját magamat. 
** Megjegyzendő amúgy, hogy az elmesélt anekdoták főszereplőinek túlnyomó többsége pont azért használja mások megalázását ahhoz, hogy örömet szerezzen magának, mert... hogy is mondjam csak szépen... hát maradjunk annyiban, hogy nincs másuk, amiből bármiféle örömet meríthetnének. Elég szánalmasak, és most nemcsak a szexuális életükről beszélek. A regény első felének humora elég gyakran éppen ezt a fajta fogyatékosságot gúnyolja ki.
*** Ezért ne nyúlj hozzá hamarabb, mint ahogy az életed alapja felépült. Ha nincs mit szétbontania a könyv érvelésének, akkor megvédeni sem tudod magadat ellene, és még a végén elhiszed. Pedig.
**** Hogy mást ne mondjak, az erkölcs alapjait nem tekintik egyetemesnek és az emberrel vele születettnek, a szépség fogalmát viszont igen. Mindkettővel tudnék vitatkozni, de nem is ez a gondolatmenet baja, hanem hogy a saját alapjának két eleme kizárja egymást.

Ezt 2019. október 19-én írtam.