Újraolvasás vége.

„Hej, Uram, Teremtőm, de jó, hogy ennek a világnak már vége van...” (Meghatározó gondolat a regény elejének olvasása közben.) 

„Hej, Uram, Teremtőm, nem is olyan biztos, hogy ennek a világnak vége van...” (Meghatározó gondolat a regény utójának olvasása közben.) 

Pórtelky Magda élettörténete egy egész társadalmi réteg sorsát példázza. Nemcsak egy századfordulós asszonysorsot látunk, hanem egy nagy-nagy korszakfordulást – a fonákjáról nézve. Ahol azok lépnek előtérbe, akiket leginkább a háttérben szoktunk látni, vagy még ott sem, pedig nélkülük nem, vagy egészen másképpen folynának az események. Ahol az válik fő helyszínné (a konyha, az ebédlő, a hálószoba), ami más történetekben csak fel-felvillan, pedig ami ott folyik, az korántsem elhanyagolható. 

Őszre aztán nagy hűhóval, sok lakomával, borral, beszéddel képviselő lett itt Szinyéry Lajos gróf, Telekdy Péter maga költségén tartotta jól a parasztjait, Jenő a városban csinálta a hangulatot; és nagy kortes volt Kendy Péter is, akinek az ügyében csakugyan kiegyezett az uradalom. Igen, ez Jenőnek az én rokonaim révén sikerült, a gróf maga is tudta ezt, és külön, szép köszönőlevelet írt majdnem baráti hangon. „Úgy kell Schereréknek!” – ujjongtam diadalmasan

Hát igen, ez bizony a Rokonok világa, csak most a kép másik felét látjuk. (Móricz Zsigmond regényéről itt írtam.) Esik széjjel, sőt rothad a szereplők körül a feudalizmus, de olyan erővel próbálják összetartani ezt a virtuális világot, mintha nem is létezne alternatívája. 

Azt szeretem ebben a regényben, hogy se a szereplők, se az élethelyzetek nem fekete-fehérek. Nincs semmi az olvasó szájába rágva. Az ötvenéves Pórtelky Magda bölcs és higgadt narrátor, de egyáltalán nem száz százalékig megbízható. Hol rokonszenves, hol ellenszenves, bár legalább önismerete van, ha el is késik vele egy cseppet. Pár évtizednyit. Ritkán mer és akar aktív szerepet vállalni, sokszor csak sodródik az eseményekkel – szerintem ezeket a részeket tűri rosszul a mai olvasó –, de abban se mindig van köszönet, ha megpróbál hatni a külvilágra. Sőt, akkor következik csak az igazi katasztrófa.

Kinek a hibájából? 

Azt csinálja ez a nő, amit a világ elvár tőle? Amire nevelték? Vagy annak éppen az ellenkezőjét? Képes-e, akar-e, van-e lehetősége a saját életét élni? Van-e neki egyáltalán olyan? Nem az-e az ő igazi helye csakugyan, ahol van, és pusztán nem egy ostoba véletlen akolbólítja-e ki onnan? Hiszen még az, amire vágyik, az is a saját körén belül marad. 

Magda gyermek-asszony, aki nemcsak éretlenebb a koránál, hanem még rá is játszik az éretlenségére. Elég hamar rájön ugyanis, hogy ha gyermekiesnek (vagy akár gyerekesnek) mutatja magát, az vonzónak számít. No de...

– A fejlődő társadalmi rend asszonyideálja nem is lesz már a régi, becézett és kitartott bábu, akit a férje térdén ringat, és örökös kiskorúságban hagy. Független, erős, küzdésre képes asszonyok kora következik, akik erősen meg tudnak állni a bajban is (...). Ma mindenki maga ura, de maga lábán is kénytelen járni. Én nem ítélek el egy független, férjetlen nőt sem, hogyha kedvére éli világát akárkivel; ha bizonyos dekórumot megtart, és ha különben el tudja igazítani az életét, és nem szorul senkire. De tétlenül élni, ez a legnagyobb erkölcstelenség!

Micsoda szöveg, mi? Mellesleg nem kell komolyan venni. A következőt jelenti: „azt akarom, hogy tűnj el a házamból, mert sajnálom tőled, amit megeszel, de nincs pofám hozzá, hogy ezt nyíltan a szemedbe mondjam”. 

Szerintem zseniális húzás Kaffkától, hogy a regény „legfeministább” szövegét egy olyan ember szájába adja, aki egyébként magasról tesz arra, hogy egy nő meg tudja magát valósítani vagy nem. Ebben a regényben, ha valaki kimond egy nagy igazságot, akkor kell az olvasónak a legjobban gyanakodni. És ha valami kimondatlan marad, arra a legérdemesebb odafigyelni.

Például arra, hogy mit mond ez a regény a társadalmi nyomásról. Hogy mit vár el a világ akár a főszereplőtől, akár a többiektől. Mire nevelik őket gyerekként, és mit szuggerálnak nekik napi huszonnégy órában felnőttként, még több száz kilométernyi távolságból is. Hogy azok a szereplők miért akarnak és hogyan próbálnak másképpen élni. 

Mert ha csak a társadalom alapsejtjét, a családot nézem, hát...

Jelzem, egyáltalán nem tartom problémásnak, ha egy családban csak az egyik házastárs keresetéből élnek – amennyiben az a partnerek saját választása, egyetértenek abban, hogy így akarnak élni, és mindketten elég erősek ahhoz, hogy ezt a(z akárhonnan nézem) alá-fölérendeltséget éveken keresztül lelki torzulások nélkül, harmóniában viseljék. Szerintetek mekkora az esély arra, hogy ez megtörténjen? Nem azért mondom, mintha azt gondolnám, hogy nulla. Tényleg ismerek olyan embert, aki boldogan él így. 

De borzasztó könnyű hibázni ebben a helyzetben, és belecsúszni egy olyan függőségi helyzetbe, amelyben mindkét fél azt érzi, hogy elvették a szabadságát. Az egyik fél azért, mert ki van szolgáltatva a másiknak, a másik fél azért, mert úgy érzi, élősködnek rajta, sőt, hogy a vérét szívják. (Ez így elhangzik a regényben.) Jobb esetben szerették egymást eredetileg. Rosszabb esetben valamelyik fél eladta magát a vagyonért és/vagy a társadalmi helyzetért. Persze el lehet lubickolni egy ilyen kapcsolatban évekig, évtizedekig. Aztán gondolja végig ki-ki, hogy megéri-e. 

Kérdés, hogy Magda miért nem lázad. Miért csak akkor boldog, ha befogadja a közösség, miért nem próbál magától cselekedni. Kétféleképpen tudna: ha kenyérkereső foglalkozással próbálkozna (próbálkozik is, kap is egy jó nagy pofont, amikor kiderül, hogy aki azt a foglalkozást végzi, ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben van, mint ő), vagy ha a szépségét, a testét bocsátaná áruba. Nem bordélyházról beszélek, kérem. Még csak nem is kitartotti státuszról, bár megvan rá az esély. Hanem arról, ami az adott térben és időben teljesen normálisnak számít, pedig, ha belegondolunk, nagyon visszás dolog: hogy pusztán a megélhetés kedvéért menjen férjhez. 

Egyébként nagyon tetszik nekem az, ahogyan Magda első házassága alakul. Mármint nem úgy értem, hogy példaértékűnek tartom, hanem úgy, hogy azt hiszem, az adott helyzetben a legjobbat hozzák ki belőle. A férfinak tetszik a nő, a nőnek a férfi nem, de nem igazán hagynak neki más választást, mint hozzámenni. Valójában azonban nem is ismerik egymást, amikor összeházasodnak. Útközben jönnek rá, hogy tulajdonképpen nagyon jól megvannak együtt, és bár szerelmes csak az egyikük lesz, évek alatt nagyon komoly szövetség, sőt barátság alakul ki közöttük. 

Ha már házasság: mi mondanivalója van a regénynek a férfiak helyzetéről? 

Ó, nem kevés. Ez a közeg nemcsak a nőket szorítja korlátok közé – ott van a nyomás nagyon erősen a férfiakon is, csak a jellege más. Sok mindent megtehetnek, de egyáltalán nem mindent, amit szeretnének. Őket is fojtja a magány, és belekényszerülhetnek a jellemüktől idegen szerepekbe. Talán éppen a feleségük nyomására (akinek mellesleg a férje befolyásolásán kívül semmi más eszköze nincs arra, hogy változtasson a társadalmi helyzetén). Talán az idősebb generációval szembeni lázadásból. Vagy talán azért, mert torkig lesznek az őket körülvevő világgal, és nem konzerválni akarják, hanem változtatni rajta, ha már magától nem változik. Aztán a következő generáció a legjobb példa arra, hogy magától nem biztos, hogy változik, sőt. Magda gyerekei között van, aki gyökeresen más életet él, mint a szülei, és van, aki a nagyszülei életmódjába kövesedik bele. 

Amit különösen érdekesnek találtam, és nagyon örültem is neki, azok a „hibrid” pillanatok voltak, ha szabad így neveznem. Amikor valamelyik férfi szereplő olyasmit mond vagy tesz, ami a korban nem (igazából a mi korunkban sem) tartozik „hivatalosan” a férfiasság fogalmába – miközben az illető egyébként egyértelműen férfiasnak számít. Mondjuk, valóban hasznos tanácsot tud adni egy asszonynak (aki nem a felesége), hogy milyen hajviselet állna jól neki. (És nem mondja ki hangosan, hogy „mert nekem jobban tetszene úgy”.) Vagy nem nagyon találkoztam még klasszikussal, amely ilyen bensőséges módon jelenítené meg az apaságot. 

Egy darabig néztük a kis lenyírott, szöszke fejét, kicsit vékony arcát és lehunyt, seprűs szempilláit. Mintha ráérzett volna, megfészkelődött kicsit, és valamit gügyögött; akkor az apja vigyázva, nagyon gyöngéden a falnak fordította, szépen simára húzta rajta a tiszta ingecskét, betakarta, végigsimogatta.

Nagyon tudott írni ez a nő. Két mondattal csak úgy odahajítja a lapra egy egész báli éjszaka hangulatát, de úgy, hogy az ember szíve megfájdul, hogy miért nem lehet ott abban a bálban. Hogy aztán a következő oldalon ugyanolyan két mondattal egy dézsa vizes heringként öntse az olvasó nyaka közé a kijózanodást; a fene akar ezen az áron bálba járni. Hogy meg tudja jeleníteni ezt a sajnálni való Magdát a szívfacsaró sorsával, akinek a legszívesebben belenyomnám az orrát egy tankönyvbe. Azt a Magdát, aki a következő oldalakat nagyobb hangon veszekszi végig, mint egy piaci kofa. Azok a litániaszerű szópárbajok, szinte hallom...

Okos könyv, jól megírt könyv, kiállta az idő próbáját. Megérdemelt helye van a klasszikusok között. Ráadásul az aktualitását sem vesztette el. Enné meg a fene.

Pontszám: 10/10

A képek a Pécsi Horvát Színház előadásából valók. A teljes galéria itt tekinthető meg.

Az alkotó képét innen vettem.