Azon kívül, hogy részesedni akar az örökkévalóban, még miért foghat neki az ember a XXI. században egy több száz oldalas reneszánsz monstrumnak eredeti nyelven? Persze, hogy azért, hogy elmondhassa: ha én ennek egyszer a végére érek, akkor bármire képesnek fogom érezni magamat. Rabelais regényei ennek az elvárásnak maradéktalanul megfelelnek, még bőven túl is teljesítik. Már a franciatanárom is azzal ijesztgetett, hogy egy szót sem fogok érteni belőle. Hála Istennek ezt a problémámat megoldotta Marie-Madeleine Fragonard professzor, akit én ismeretlenül is hőn szeretek. 

Mivel kitalálta még valamikor a kilencvenes években, hogy ha ennyit változott ötszáz év alatt a francia nyelv, akkor az már gyakorlatilag idegen nyelvnek számít, vagyis akár fordítani is lehetne. Van ennek őnáluk egyébként hagyománya, meg az angoloknál is. De annyira mégsem tekinthette idegennek, hogy egészen megszabaduljon tőle – különben is vétek lenne megszabadulni Rabelais szósziporkáitól –, ezért megoldotta úgy, ahogyan a bilingvis kiadások szokták: egyik oldalon a reneszánsz szöveg, a másikon a mai.* Ehhez írt aztán terjedelmes előszót és még terjedelmesebb jegyzetanyagot ő és két szerkesztőtársa. Ezt a kiadást hozta el nekem Franciaországból egy kedves ismerős, aki szerint ilyeneket olvasni nagyon menő. E nélkül nekem esélyem nem lett volna ezzel a sorozattal öt hónap alatt (január elsejétől június harmadikáig, a születésnapomig), napi tízoldalas penzumokban végezni.

Néhány hét alatt átálltam arra, hogy az ötszáz éves szöveget olvassam előbb, és csak akkor a mait, ha az előbbit nem értem. Tehát cirka ötsoronként. Amikor valami tőlem nagyon távoli témájú rész következett, vagy pedig irtózatos körmondatokban írt szatirikus szónoklat, akkor fordítottam a sorrenden: előbb a mai, aztán a régi, hátha értek is belőle valamit. Olyan elég ritkán fordult elő (talán ötven oldalanként egyszer), hogy bele se fogtam a régibe, annyira eldurvult a helyzet nyelvileg. Ha nagyon nem bírtam, akkor az előszót olvastam ugyanígy apránként, aztán meg a jegyzet szócikkeit, amelyek igazából nem is szócikkek, hanem ismeretterjesztő kisesszék, mindenesetre legalább modern nyelven írták őket. Szótározni csak a mai nyelven írt részeket tudtam. A réginek a szavait sokszor egyáltalán nem is találtam meg sehol, csak vissza tudtam következtetni a jelentésükre. Mondjuk, az nem volt nehéz. De hát még így is beletelt minimum egy órába annak az öt dupla oldalnak a végigolvasása.

Azt nem mondom, hogy minden perce élvezet volt annak az egy órának. Főleg, hogy a legkeményebb munka idején szántam rá naponta azt az egy (ha fáradtabb voltam, másfél-két) órát. Hát elég sok mindenről le kellett mondanom érte. Legtöbbször az alvásról. De valahogy egyszer sem fordult meg a fejemben az, hogy félbehagyjam. Legfeljebb az, hogy mennyi modern francia szöveg nyitva fog állni előttem, ha én ezt tényleg végigszenvedem...

Na, de azért nem is volt ennek minden perce szenvedés, sőt. Még elementáris élmények is értek, például amikor az estront (mai szóval étron) de chien kifejezés keresése közben egyszerűen összeomlott a WordReference nevű netes szótár. Mert a kultúra hat! Ötszáz év után egy kis kutyakakával még képes összeomlasztani egy egész programot! Valamikor ekkortájt kérdezték meg tőlem, hogy de Sade márkit miért nem eredetiben olvasom. Mondtam, szerinted mi lenne, ha a Justine-t kezdeném szótározni? Gyanútlanul beírok egy ismeretlen szót a Google-fordítóba, még a TEK is kijön. 

Nyelvtanulóknak mégis nyomatékosan a következő tanácsot adom: Hiányos franciatudással NE! Ha nem vagy fanatikus, gyűlölni fogod! Én útközben tudtam meg, hogy Rabelais a legszélesebb szókinccsel dolgozó francia író. Úgy kb. Jókai tájékán. És folyik belőle a szó, mint másból a lágy széklet! A címlapkép semennyire nem túloz! Rettegj!

Azt a hibát nem követtem el, amelyet Ovidius esetében, vagyis hogy elfelejtettem volna szójegyzéket készíteni. Most nem felejtettem el. Megtanulni sem. Én nem vagyok normális! Hatvanasával, nyolcvanasával írtam ki a szavakat az elején! Az volt a boldogság, hogy az ötödik könyvből már csak hetvenet kellett, nem tízszer annyit! Nagyon sokat segítettek a Quizlet alkalmazás szótanuló játékai, nélkülük kipusztultam volna. Meg a latintudásom is. Előfordult, hogy a reneszánsz szót jobban értettem, mint a mait, mert a korábbi jobban hasonlított a latinra.

Viszont amikor tényleg, de tényleg tudtam a szavakat, és úgy olvastam újra a Gargantua első oldalait, és széles vigyorra húzódott a szám, mert már a poénokat is kapásból értettem... na, az... na, arra mondják, hogy flow-élmény. 

És most már bármire képes vagyok. 

* Kiadási adatok: François Rabelais: Les Cinq Livres des faits et dits de Gargantua et Pantagruel. Édition intégrale bilingue. Gallimard, 2017. 1664 oldal

Ez a bejegyzés egy hosszabb sorozat egyik darabja. A legelső rész itt található, a többinek a sorrendje szabadon variálható. 

Olvasás: világfelfordítás.

Olvasás: erőszakos látókör-tágítás. 

Olvasás: önmeghatározás.

Egyetemista koromban találkoztam először Rabelais nevével, akkor, amikor magyar pályatársából, Rejtő Jenőből akartam záródolgozatot írni, és a(z igen gyér) szakirodalom őt említette mint a komédia első fő-atyamestereinek egyikét. Az a dolgozatírás nem pusztán munka volt nekem, még csak nem is egy érdekes téma feldolgozása. Azért is haladtam vele később még tovább. 

Megadta a felfedezés örömét, hiszen, ahogy mondtam, nem sok előzménye volt a szakirodalomban. Újfajta olvasási módszert adott, illetve tudatosította bennem azt, amit már korábban is használtam, úgy, hogy fogalmam se volt, mit csinálok; csak érzékeltem, hogy mást, mint amit elvárnak tőlem. Rávett, hogy tudatosan keressem, és meg is találjam a nevetés klasszikusait. (Fogalmam sincs, hogy a fenti képet ki készítette, több változata is terjed a neten, itt vannak hasonlók.) Aztán persze kiderült, hogy nemcsak őket lehet „átállított stratégiával” olvasni, de az egy másik mese, aki többet akar látni belőle, annak tessék szíves lenni szétnézni a blogon, bárhol megtalálja. Szóval, azt hiszem, átalakította azt, ahogyan olvasok – de azt mindenképp, ahogyan művekről beszélek és írok – végső soron azt, ahogyan gondolkodom és kommunikálok.

Olvasás: önmeghatározás.

Hát nem két nap volt megtanulni. Szerencsére kaptam vezetőt az útra, ha nem is mindig megbízhatót. Ebben az időben olvastam ugyanis először Bahtyint, aki megfogalmazta helyettem azt, amit sejtettem (például Rejtő miatt), magamtól viszont nem tudtam volna: hogy a nevetésnek éppen úgy létezik kultúrája és hagyománya, mint a komolyságnak. Az nem úgy van, hogy a komolyság mutatja meg a mélységet, a valódi értelmet, a nevetés meg a felszínt. A komédia (ha szatíra is egyúttal), akkor társadalmilag veszélyes bűnöket és/vagy hibákat leplezhet le, igen, csakugyan, és ezt a fajta komédiát kicsit könnyebb komolyan venni. Rabelais-nál is történik ilyen, hajaj, de mennyire ki tudja figurázni a képmutatókat és tudálékosokat, főleg, ha egyházi emberek is egyúttal. De ha nem(csak) ezt teszi – ha nem szatirikus, nem a fennhéjázók sárba rántója – ha egyszerűen csak együtt nevet a kicsinyekkel – ha összeütköztet két különböző helyzetű, egymástól szigorúan elkülönített kategóriába tartozó embert/csoportot, és mindkettővel jót tesz – ha egyszerre tud kigúnyolni és tiszteletben tartani egy embert vagy egy intézményt – ha ontja magából a trágárságot, az obszcenitást – akkor sem kell, hogy komolytalan legyen. 

Sőt, gonosz sem. 

Már régen tartoztam a drága Mihail Mihajlovicsnak azzal, hogy elolvasom a kedvenc könyvét. Illetve sorozatát, mert azt már a reneszánsz idején is tudták, hogy aminek sikere van, azt érdemes továbbvinni.* Sajnos az történt – ami ilyenkor történni szokott –, hogy olvasás közben kénytelen voltam több ponton is vitatkozni a mesterrel. Például fájó szívvel egyet kellett értenem a francia szerkesztővel abban, hogy ha Rabelais regényei a népi nevetéskultúrán alapulnak is, attól még sose voltak részei annak, az tuti. Ezt az az irdatlan mennyiségű klasszikus irodalmi utalást és jogi-teológiai szakszavakkal ellátott húszsoros körmondatot az úgynevezett nép már abban a korban sem érthette. Ezen csak az tudott röhögni, akinek Rabelais-hoz hasonló iskolázottsága volt. Tehát én is ritkán. Persze többnyire jól szórakoztam ezen a könyvön, de hogy röhögni nem sikerült, az biztos. Mondjuk, ehhez a nyelvismeret hiányosságai is hozzájárultak, de erről egy másik bejegyzés szól. 

Itt csak annyit mondanék még, a saját olvasóim megnyugtatására, hogy az identitásomnak ettől nem esett baja, nem omlottam össze, nem tagadtam meg életem elmúlt húsz évét, sőt: se Bahtyin, se Rabelais újraolvasásától nem ment el a kedvem. Hozzám tett valamit ez a tapasztalat.

Azoknak, akik szeretnének részesedni benne, ma is, csak ajánlani tudom Rejtőt. Ő hála Istennek mindenféle nyelvi korlát nélkül élvezhető. Babette anyó és az ő harci lavórja nélkül pedig élni lehet, de nem érdemes. (A kép Az ellopott futár képregényváltozatából való, amelyet 2014-ben jelentetett meg a kilencedik.hu, Kiss Ferenc szövegével, Garisa H. Zsolt rajzaival. A képet az ő engedélyükkel és jóvoltukból használom. Köszönöm szépen a kedves segítséget.)

* Nem is tudom, létezik-e a Gargantuánál korábbi példa arra, hogy egy történetnek utóbb születik meg az előzménye. Időrendben az első könyv a Pantagruel volt, utána következett a címszereplő apjáról szóló Gargantua, majd a folytatások. Az én kiadásom fordított sorrendben tartalmazza a két első könyvet, de persze jelzi az anomáliát.

Ez a bejegyzés egy hosszabb sorozat egyik darabja. A legelső rész itt található, a többinek a sorrendje szabadon variálható.

Olvasás: világfelfordítás.

Olvasás: erőszakos látókör-tágítás.

Olvasás: kihívás.

Arról, hogy kinek van helye a regényben és a regény olvasói között, meg kinek nincs. Illetve arról, hogy melyikünk követ el nagyobb botrányt, Rabelais vagy én. Már elnézést, hogy egy mondatban merem említeni a kettőt. 

Nézzük a Harmadkönyvet. Pantagruel egyik barátja, Panurge nősülni akar, és több száz oldalon keresztül magyarázzák neki, hogy ne tegye, mert a felesége csalni és verni fogja, de ő mindent, szó szerint mindent úgy magyaráz, hogy igenis nősülnie kell. Még azt az álmát is, amelyet Émile Bolivin jelenített meg 1876-ban, pedig ehhez aztán már tényleg kreativitás kell, hogy másképp lehessen magyarázni. De hát Panurge nehezebb feladatokat is megold. 

A sorozat utolsó három könyve tanított meg arra, hogy értékelni tudjam ezt a borzasztó figurát. Kedvelni nem, csak értékelni. Mert a Pantagruelben még azt sem sikerült, és akkor még finom voltam. Számomra elfogadhatatlan, hogy az elbeszélő Pantagruelhez hasonlóan rokonszenvesként mutat be valakit, aki ennyire elképesztően, ennyire irracionális és aljas módon erőszakos. Fölfogom, hogy az ellenfeleinek a rabelais-i univerzumban nincs helyük; azt is, hogy bukásukból itt is (ahogyan egy másik bejegyzésben részleteztem) valami új és jó dolog származik, de hogy szeressem is, hogy őt se tekintsem gonosznak (ahogyan az elbeszélő szeretné), hát olyan nincs.

A sorozat három utolsó része meg az egyik jegyzet győzött meg arról, hogy Panurge-re ebben a történetben tényleg szükség van. Az egy dolog, hogy saját magát a felfokozott nemi vágy képviselőjének (konkrétan szexistennek) látja. Az egy másik, hogy kizárólag beszélni tud róla, egyébként szó szerint soha, de soha nem jön neki össze. Akárhonnan nézem, az egész Harmadkönyv arról szól, hogy bár saját magának mindig győzelmet szavaz, voltaképpen ő marad az örök vesztes fél. Az szintén egy dolog, hogy a Pantagruel háborújában az eszével segíti elő a győzelmet, a későbbiekben pedig ugyancsak az eszével győzi le szerencsétlen ellenfeleit. Az viszont szintén egy másik, hogy minden igazán veszélyes helyzetben, amikor cselekednie kellene, azonnal cserbenhagyja az esze és a nemlétező bátorsága, és a hajófenék legsötétebb sarkába bújik. Panurge nem egyszerűen találékony, erőszakos és gyáva. Panurge egy kiválóan megrajzolt trickster. Az a fajta, aki mindenfélét kitalál, de egyszerűen képtelen győzni, és neki pontosan ez a dolga. Ugyanúgy, mint a Gyalogkakukkban a prérifarkasnak. (Kép innen.)

Ez a könyv figyelmeztetett arra, hogy a trickster bizony ilyen is lehet. És csakugyan betölthet olyan szerepeket is, mint a tarot-kártya Bolondja, akinek helyzetébe a Negyedkönyv végén kerül. A két utolsó könyv allegorikus utazásának oka az ő vágya, ő tehát a fő-fő utazó és kereső, aki állandóan ugyanoda érkezik, mint ahová elindult; törvényszegő, ravasz és kiszámíthatatlan. Bár hogy a Bolondnak pontosan mi a szerepe, azt éppen úgy nem lehet ellentmondásmentesen körülírni, ahogy a trickster fogalmát sem, de hát pont ettől Bolond. Én például már láttam olyan definíciót, amelyben szerepelt az is, hogy a Bolond képviseli a szeretetet és a bátorságot. Na, ez a kettő Panurge-nél semennyire nem működik. 

Viszont akkor megvan a magyarázat arra, miért fogadják el a haverok olyannak, amilyen, akármekkora disznóságot csináljon is. Legfeljebb megemlítik neki néha, hogy a) egyszer még fölkötik, b) és akkor az örökkévalóságig a pokolban fog égni. Még a tökéletes ellenpontnak, a kedvenc szereplőmnek, Jean des Entommeures-nek (magyarul Húsvagdaló János testvérnek) sincs ellene több szava. Őbenne egyébként sokkal inkább megbíznék, ha baj van. Ő csinál a somfa nyelű keresztből is szuperfegyvert, le is győz vele több ezer támadót egymaga, amikor megpróbálják elfoglalni a szőlőskertjét; és ő az, aki a tengeri vihar idején is rendben tartja a hajót, sőt, még kiválóan szórakozik is. És nagyon sajnálom, hogy nem tudok róla sokkal többet mondani, mivel sokkal kevesebb szó jut neki, mint Panurge-nek. De ha még őt sem zavarja, hogy Panurge a hátsójában hordja a szívét... hát jó, akkor belenyugszom én is. És újra fogom olvasni (majd egyszer) a Pantagruelt, a párizsi nő szörnyű esetével együtt, akinek annyi a bűne, hogy nem akar Panurge-zsel lefeküdni. 

Ami a nőket illeti: velük egyénenként is, általánosságban is (összesen talán négy-öt kivétellel) igen csúnyán bánnak ezekben a könyvekben, nincs ezen mit szépíteni. A címlapra is nyugodtan odaírhatták volna, hogy „lányok kizárva”, függetlenül attól, hogy a Negyedkönyvet történetesen Navarrai Margitnak ajánlja Rabelais, akiről kizárólag csodálattal tud nyilatkozni, és ezért én őtet igen szeretem. Egyébként főbb szereplők nem kerülnek ki közülük, egyéniségük nagyon ritkán van, gondolatuk pláne, és gyakorlatilag összesen az határozza meg őket, hogy a nemi életben éppen hol tartanak. Az pedig, hogy bármelyikük olvassa ezeket a sorokat, föl nem merül. Kislány korom óta megszoktam, hogy ilyenkor (is) állítsam át az agyamat, és tegyem túl magam a helyzeten – meg is teszem. De azért nem hagyhatom említés nélkül azt, hogy Rabelais-nál ez elég nehéz.

Ezzel összefüggésben a szerelem sem ugyanazt jelenti Rabelais univerzumában (és valószínűleg az egész korszak számára), mint amit ma, a mi számunkra jelent. Az, hogy Panurge meg akar nősülni, nem azt jelenti, hogy szerelmes is. Nincs konkrét jelölt. Akar valakit, aki irányítja a háztartását, rendszeres nemi életet él vele, és gyerekeket szül neki. Pont. És hiába bánik Gargantua is, Gargantua apja is abszolút emberségesen a házastársával, az ő szerepük sem több ennél. Pantagruel házastársát az apja választja ki, és őneki a választott látatlanban is a legtökéletesebben megfelel. 

Nekem pedig az jut eszembe, hogy mennyire meglepné, sőt adott esetben talán még a sodrából is kihozná derék szerzőnket az, hogy a XXI. században egy nő csak úgy beüljön az olvasóközönségébe. Amelyikkel a mesélő mint ivócimboráival bánik. És én még ráadásul inni se szoktam. Káromkodni se. Csak olvasni. Tényleg botrány. És ha még elmondom, hogy a sorozat egy nőnemű professzornak köszönhetően kapott új formát és kiadást, és én is az ő jóvoltából olvasom... asszem, vége a világnak.

Úgyhogy álljon itt a bejegyzés végén Jean des Entommeures megvalósult álma, a Thélème-apátság, a benne gyönyörködő Gargantuával. (Kép innen.) Még mindig Gustave Doré Rabelais-illusztrációi a legszebbek – ha nem is hűek egészen Rabelais világához. Ez az a hely, ahol mindent szabad, még nőkkel szóba állni is, méghozzá úgy, hogy válaszolnak is. Maradjunk ennyiben. Egyébként olvassatok Navarrai Margitot, itt írtam róla. 

Ez a bejegyzés egy hosszabb sorozat egyik darabja. A legelső rész itt található, a többinek a sorrendje szabadon variálható. 

Olvasás: világfelfordítás.

Olvasás: önmeghatározás.

Olvasás: kihívás.

Észrevettétek már, hogy a mi kultúránkban hányszor azonosul egymással a komikus és a gonosz?

Ó, igen, bizony megesik, hogy komolyan vesszük azt, aki nevet, de mennyire – olyankor, ha gyűlöljük, mert rajtunk röhög!

Hiszen a világ akkor működik a kedvünk szerint, ha kiszámítható. Ha A pontból elindulva biztosan B-be érünk. Ha eltervezünk valamit, dolgozunk érte, és az megvalósul. Ha tudjuk, hogy aki megszegi a törvényt, az megkapja a büntetését is. És mihelyt jön valaki, aki felforgatja ezt a rendet, elszakítja egymástól A-t és B-t, tervet és megvalósulást, törvényszegést és büntetést, akkor felháborodunk és megrémülünk. Minél tehetetlenebbek vagyunk, minél kiszámíthatatlanabb az a bizonyos valaki, annál inkább kinevetve érezzük magunkat. Ebből aztán olyan figurák születnek, mint a Joker abban a csodálatos-fantasztikus-csakszuperlatívuszokbantudokbeszélniróla Sötét lovag című filmben. (Kép innen.) Aki röhög és felforgat és áthág minden határt, és ő a halálkomoly-világmegmentő-fájdalmasmúltú-magányoshős Batmannek nemcsak az ellenfele, hanem az ellenpontja is. És ezt van pofája ki is mondani. Miközben éppen fejjel lefelé lóg. 

Nagyon magasra tett mércét kell megugrania annak az írónak (vagy, teszem azt, rendezőnek), aki egy ilyen figuráról szóló történetet be akar adni nekem. (Ha valakinek még nem esett volna le: Nolan megugorja. Ebben a filmben. A következőben nem.) Én ugyanis ezt az egész fenti eszmefuttatást egyszerűen nem fogadom el. Egyedül akkor bocsátok meg érte, ha tökéletes műalkotást eredményez. Egyébként halálosan unom.

Nem mintha én nem szeretnék A-ból B-be jutni. Vagy nem háborodnék fel, ha a törvényszegést nem követi a neki megfelelő büntetés. Hanem azt nem hiszem el, hogy egy világfelforgatónak szükségképpen gonosznak kell lennie. Hát olyan utópisztikusan tökéletes az a mi világrendünk, hogy aki meg akarja variálni, az kizárólag árthat az embereknek? Haggyá má. Nagyon tudom unni az olyan történeteket, amelyekben feltétlenül a gonosz a nevető, és feltétlenül ő az, aki cselekszik is valamit – míg a jó csak komoly lehet, és feltétlenül törékeny. Sőt, passzív. Leginkább az a feladata, hogy ellenálljon, esetleg védelmezzen, és próbálja úgy-ahogy helyreállítani a gonosz cselekedetei előtti állapotot. Feltétlenül, szükségképpen, kivétel nélkül. Már alszom is.  

És akkor nézzük például ezt az illusztrációt, amelyet Richard Breton rajzolt 1565-ben, François Rabelais regénysorozatához. A figura felsőteste és feje halszerű, végtagjai emberiek (bár a lába kissé békás), a szájából hal jön kifele, a hal szájából is hal jön kifele, több határáthágás már nem is kéne, de hogy tutira rémálmaink legyenek, még a szemünk láttára föl is fűrészeli saját kezűleg a hasát. (OFF: Tök jó, most veszem észre, pont úgy néz ki a fűrész, mint ezen a Dürer-metszeten, az angyal lábánál. Elterjedt forma lehetett abban a korban.) Na de ahol a beleinek kellene kijönni, ott csak újabb halak jönnek ki. És most mondjátok meg, hát döglődik ez a jószág? Vagy legalább szenved? Dehogyis. Új életet tud létrehozni. (Nemcsak a hasán látszik.) Igen, szerintem is undorító. Esztétikus, de undorító. Viszont nem kell, hogy fájdalmas is legyen. Nem rajtunk röhög. Egyébként ha nagyon akarok benne szimbólumokat találni, akkor igen erősre sikeredett blaszfémia is ez a kép. Tekintve, hogy a hal mit jelent az európai kultúrában már vagy kétezer éve. De felemás ám az a blaszfémia is, hiszen nem semmisíti meg azt, amit kigúnyol. Túloz, karikíroz, leránt a sárba, a szellemit testivé, anyagivá teszi. De gonosszá nem. Vagyis nem érvényteleníti. 

Amikor a fenti linken látható és hozzájuk hasonló képeket nézegettem az interneten, gondoltam, hogy nem konkrét szöveghelyeket illusztrálnak (nem is), de azt is, hogy ha tényleg pontosan illeszkednek Gargantua és Pantagruel kalandjaihoz, amelyeknek világa Rejtő életművét előlegezi, akkor nekem ez a regénysorozat kell. És nem érdekel, ha fél évig mindennap a pihenő-, vagy inkább az alvásidőmből kell lopnom.  

Nem egészen azt találtam, amit vártam – de azért azt is. 

Először is ez, kérem, fantasy. Eggyel több ok, hogy olvasni akarjam, és éppen most, amikor a saját fantasyírói ismereteimet is fejleszteni akarom. Egyébként az én történetemben is kiegészíti egymást a komoly és a nevető, a két főszereplő személyében, ezért is tartom fontosnak, hogy utánanézzek, más hogyan csinálja. És nyavalyogjak, hogy én így a büdös életben nem fogom. Szóval. Gargantua és Pantagruel két óriás, apa és fia, Utopie (Utópia, azaz Seholsincsország) uralkodója és trónörököse. A sorozat első két része az ő viselt dolgaikat meséli el, a lovagregények mintájára (és paródiájaként), születésüktől neveltetésükön át a nagy ellenfél legyőzéséig. Alattvalóik normális ember méretűek, úgyhogy az első két regény nagy része semmi másról nem szól, mint arról, hogy hogyan próbálnak egymással elboldogulni kicsinyek és nagyok.

Mind a két szereplőnek embert próbáló gyerek- és ifjúkora van. Embert, nem óriást, mivel őket egyáltalán nem zavarja, hogy egész tartományok jövedelmét emésztik föl (szó szerint), roppant erejükkel időnként törnek-zúznak-pusztítanak, Pantagruelt láncokkal se lehet a bölcsőjében tartani, Gargantua vizeletbe fojtja fél Párizst, vagy éppen elviszi a templomi harangokat csengettyűnek, és azon éli ki a kreativitását, hogy hányféle módon tudja kitörölni az ülepét. Bármely más történetben embertelen szörnyetegek volnának – itt a kihasználatlan, nyers erő képviselői, egészséges józan ésszel megáldva, akik mellé mindössze egy jól megválasztott nevelő kell, és máris a humanista szellemű oktatás csodáivá válnak. Országot és hadsereget egyaránt kiválóan, vidáman és nagyvonalúan tudnak irányítani, a népet békén hagyják, aztán az ellenség vagy szintén belefullad egy átdorbézolt éjszaka utáni vizeletmennyiségbe, vagy kegyelmet kap, vagy megszökik, és elmegy kisiparosnak. A harangok meg visszakerülnek a helyükre. Közben végighallgatják a helyi mesterszónokot is, aki mindvégig azt hiszi, hogy az ő retorikai idiótaságainak köszönhetően kapták vissza őket. Hagyják, hadd örüljön. 

Olyat, hogy következetesség a világépítésben, Rabelais-nál ne keress. Szétröhögné magát a szó hallatán. Lépten-nyomon lyukak tátonganak a világ szövetén (hogyhogy csak az uralkodóház áll ekkora méretű emberekből, hogy lehet, hogy mégis találnak házastársat, sőt még megfelelő méretű lovat is, egyáltalán mekkorák ezek pontosan, mert az alattvalóik hol a derekukig érnek, hol észrevétlenül bele tudnak mászni a szájukba stb.), de neki még az is jól áll. Meg az illusztrátoroknak is, akik szintén nem igazán tudják eldönteni, hogy rajzolják meg a szereplőket. Ez itt fentebb például Gustave Doré rajza 1854-ből. Az emberek akkorák rajta, mint Pantagruel lába. Egyetlen más illusztráción sem ilyenek az arányok. Az viszont, hogy ők és a környezetük képviseli a történetben a jó oldalt, az egészséget, az életet, mind a Gargantua, mind a Pantagruel című regényben egyértelmű. Mindig az aktuális ellenfél az, aki agresszív, gonosz és – szerencsére – ostoba is. 

A könyv viszont nem ettől jó. Ennek, hogy a komikus/aktív és a gonosz nem esik egybe, én nagyon örülök, de önmagában csak üdítő kivétel, többször olvasható klasszikust nem csinálna a regényből. Klasszikust az csinál belőle, ahogyan ez a komikum működik.

Egy. Megtörténhet, hogy ez a komikus erő megaláz, tönkretesz, pusztít, de a következő pillanatban mindig előidézi valami újnak, másnak, rokonszenvesnek a megszületését is. Ebben Bahtyinnak tökéletesen igaza van. Nem üres csatatér marad a tevékenysége után, hanem, teszem azt, sose látott folyók, házasságok, vagy éppen a frissen megalapított Thélème-apátság, amelyről azt kell tudni, hogy a világ szigorú kolostorainak szöges ellentéte: nincsenek falai, és aki ott lakik, annak csak a saját természete jelöl ki korlátokat, egyébként mindent szabad. És nem, ezt a szabadságot egyetlen lakó sem használja agresszivitásra. Ugyanez érvényes arra is, ahogyan a tárgyakat használják a regényben: ritkán arra, amire való – az eredeti használatának annyi –, viszont nagyon kreatívan (somfa nyelű keresztet fegyverként stb.). 

Kettő. Odavagyok az alvilágjárós részekért, minden formájukban. Itt jobbra látható Epistemon, levágott fejével a kezében, amint éppen bebocsátják a túlvilágra, a háttérben pedig a kapu, amelyik mellesleg nyitott szájra hasonlít. (Albert Robida illusztrációja, innen.) És hát aminek a gyomrába bejut az ember, abból ki is lehet jutni, más kérdés, hogy mennyire ízléses módon. Mindenesetre rokonszenves hely a rabelais-i túlvilág, ahol a hajdani szegény filozófusok parancsolnak a hajdani dicső hadvezéreknek (is). Ha akarom, platóni utópia, csak nem olyan hidegrázós formában, ahogy azt Platón elképzelte. Megtörténik ez jelképesen is,  amikor az elbeszélő bemászik Pantagruel belsejébe, és ott komplett városokat, társadalmakat talál, anatómiai pontossággal ábrázolva a helyüket (Rabelais orvos volt). Vagy amikor a beteg Pantagruelt úgy gyógyítják meg, hogy rézkapszulákban embereket nyeletnek le vele, akik szó szerint kilapátolják belőle a mocskot, majd visszabújnak a kapszulába, hogy kijöhessenek. Ennyi kreténséget egy rakáson. Kár, hogy nincs belőle több.

Három. Az elbeszélő nem felülről lefele beszél. Hogy ez milyen ritka, főleg a klasszikusok között! Ez távolít el Burtontől,  a Rabelais által olyannyira tisztelt Erasmustól, még Sterne-től is, pedig az tényleg jó. Ez a lefelé tekintő, az embereket nyüzsgő kicsinyeknek látó nézőpont, a keserűen gúnyos vagy szelíden ironikus hangnem. Amin az sem változtat, hogy adott esetben az elbeszélő saját magát sem tekinti másoknál különbnek. Fölfogom, hogy miért csinálja, még jogosnak is tartom, csak nem vonz. Rabelais mesélője viszont semmikor nem tolja magát sem a közönsége, sem az elmeséltek fölé, hanem ivócimborákként kezeli a népet, akikkel ordítani lehet. Ezt még akkor is díjazom, ha nyilvánvalóan nem hozzám beszél, mivel semmi helyem nem lehetne az olvasók között. De erről egy másik bejegyzés szól.

Négy. A szatíra soha ki nem fogyó eszközeivel gúnyolja ki Rabelais mindazokat, akik fontosabbnak tartják magukat, mint amilyenek. Őket például arról lehet fölismerni, hogy nincs humoruk. Itt viszont véget ér az elragadtatásom (bár a humortalan emberek megítélésében egyetértünk). Főként nyelvi és kulturális korlátok miatt. Ezekből a szakaszokból rengeteg van, az általuk képviselt komikum – ismét Rejtőhöz hasonlóan – szorosan összefügg a nyelvvel, és hát el tudok képzelni jobbat is, mint oldalakon keresztül tartó tömény szónoklatokat szótározni azért, hogy a végén ne tudjak nevetni a poénon, mert hat lábjegyzet kell elmagyarázni, milyen korabeli törvényről van szó voltaképpen. (A nyelvvel való küzdelmemről itt írtam részletesebben.) Fordító legyen a talpán, aki ezeket a részeket élvezhetővé teszi. Pedig egész biztos, hogy a maguk korában ezeket értékelték a legnagyobbra.

Nem baj. A másik három bőven elég volt, hogy végig akarjam olvasni. Ne csak a Gargantuát és a Pantagruelt, hanem a folytatásaikat is, amelyek egészen másféle képet mutatnak, mint az első kettő. A Harmadkönyv egyetlen monumentális dialógus arról, hogy Pantagruel egyik barátja, Panurge megnősüljön vagy ne. Mindenki azt magyarázza neki, hogy ne tegye, mert a felesége csalni és verni fogja, de ő minden tanácsot, jóslatot és eseményt úgy magyaráz, hogy igenis nősülnie kell. (Erről és Panurge alakjáról itt írtam részletesen.)

A Negyedkönyv és az Ötödik könyv* pedig a csapat hosszú tengeri utazása azért, hogy Panurge végre megkaphassa élete legfontosabb jóslatát – illetve hogy egy marha nagy anti-jóslattal érjen véget az egész. Ezt a három szakaszt általában sokkal nehezebb olvasni, mint a két első regényt, és – főleg ami a háttérismeret híján irgalmatlanul unalmas harmadik részt illeti – jóval kevesebb késztetést érzek az újraolvasására is. Pedig valahányszor bele akartam halni az unalomba, mindig történt valami ezekben a részekben is, amitől boldogan kaptam fel a fejem. Az egyik szigetet például értelmes lényként viselkedő virslik népesítik be, akiknek a támadása ellen Pantagruel szakácsokat vet be. Máshol, az örök hideg országában jéggé fagyott hangokat találnak, amelyek évezredek távolából szólalnak meg, ha felolvadnak. Ismét csak azt tudom mondani: kár, hogy nincs ezekből a jelenetekből több!

Az utóbbi lett aztán a Negyedkönyv legnagyobb slágere, nemzedékek óta bűvöli az olvasókat, hiszen pontosan ez történik akkor is, amikor egy Rabelais-könyvet (vagy bármely klasszikust) kinyit az ember. Még képregényt is ihlettek. (Itt találtam.) Úgyhogy ezzel végzem ezt a bejegyzést. Ennél a jelenetnél jobb ellenpont a Joker számára úgy sincs, még akkor sem, ha a megjelenítés Rabelais-hoz képest szokatlanul komoly. 

* Ezek hozzávetőleges címfordítások, még nincs magyar megfelelőjük. A sorozat a Harmadkönyvig jelent meg magyarul. Az Ötödik könyv már Rabelais halála után jelent meg, és biztos, hogy nem az egészet ő írta, hanem valaki befejezte a töredékben maradt kéziratát, de senki se tudja, kicsoda, és hogy pontosan mettől meddig tart, amit ő írt, úgyhogy a sorozat részeként szokták kiadni ezt is.  

Ez a bejegyzés egy hosszabb sorozat egyik darabja. A legelső rész itt található, a többinek a sorrendje szabadon variálható:

Olvasás: erőszakos látókör-tágítás.

Olvasás: önmeghatározás. 

Olvasás: kihívás. 

Van az a felfogás, amely szerint a művészet, az tisztelni való dolog. Főleg a klasszikus. Annak mélysége van. Eszménye. Méltósága. Nemes célja. Meg kell érte dolgozni. Azért jött létre, hogy megmutassa a valóságot. Az élet értelmét. A klasszikus alkotás a fáklya, amelyet egyik nemzedék a másiknak átad. Ezért marad fönn. Meg mert vigyáznak rá, hogy ne szennyezze illetéktelen kéz.  

Van az a másik felfogás, amely szerint a művészet komolyan vétele száraz, unalmas, sőt pusztító erejű is lehet. Legyen a művészet játék, varázslat vagy mulatság, távolítson el az élet szilárd, megszokott rendjétől, vagy éppen vigyen bele a sűrejébe, ahol lőnek, verekszenek és véreznek (ki mit tekint életnek, ugye), de legyen mindenekelőtt élvezet. 

A világon semmi problémám sincs egyik elmélettel sem. Legfeljebb azzal, ha túlzásba viszik valamelyiket. Például ismerek embereket (különböző korúakat, neműeket, érdeklődésűeket), akik nem nevezik olvasásnak azt, ha krimit vagy romantikust vesznek a kezükbe. Ismerek más embereket (különböző korúakat, neműeket, érdeklődésűeket) is, akik viszont sértésnek veszik, ha a kedvenc filmjükben valaki a fülük hallatára filozófiát, ne adj' Isten több ezer éves szimbólumokat fedez fel. Amíg ilyen falakba nem ütközöm, békén megvagyok mind a két felfogással. (Sőt, a többivel is, mert persze nemcsak ez a kettő létezik.)

Csak nem hiszek nekik. 

Mert hát az van, hogy időnként beesik a kultúrába egy-egy ilyen ufó, mint a Rabelais-életmű, és már csak súlyát tekintve is könnyedén agyonvágja mind a kettőt. 

Hiszen mi mást csinál Rabelais, mint játszik, varázsol, szórakoztat? Még a verekedés és a vérzés is stimmel, csak lőni ritkán lőnek, jellemzőbb a kard, a konyhakés, a balta és a spékelőtű. És minden második oldalon vagy isznak, vagy esznek, vagy ürítenek, vagy nemi életet élnek, legalább szimbolikus szinten. Na de hát ez klasszikus! Ezt ötszáz éve írták! Fél évezrede van közöttünk, könyörgöm! Az alatt őt már betiltották, csonkították, átírták, továbbírták, titokban olvasták, egyetemen elemezték, piedesztálra emelték, múzeumba tették, meg sós kútba, meg kerék alá, meg ilyen helyekre. Azt' mégis itt van, egészben és – köszöni szépen – jól, csak az ülepe mintha kellemetlenül sajogna, de lehet, hogy csak a macskát kéne leszednie magáról.

(Az alábbi tarot-lap fekete-fehér reprodukciója a Negyedkönyv végén található, hogy az olvasó, aki az imént szembesült a macskatámadástól szenvedő Panurge-zsel, tudja, merre hány méter. Hogy ő a tarot-kártya – de legalábbis a XV. századi marseille-i készlet – Bolondja. Erről bővebben később.)

Hát akkor állítsuk át az agyunkat meg az olvasási stratégiáinkat, és essünk neki, mint amaz ominózus malac az ólajtónak. Mert tetszik vagy nem, ilyen mutatványokra csak értékes művek képesek. Rabelais életműve pedig azok közé tartozik, amelyek Hamvas Béla szerint arra valók, „hogy az ember, ha nem is többet, elalvás előtt egyetlen szót elolvasson [belőle], és az emberi lét igazi tartalmából legalább valamit az éj sötétségébe világításul magával vigyen.” Na tessék. Még fáklya is. Meg életértelem. Már csak azért is megéri beleütni az orrunkat, mert itt élőben látható, hogyan lehet tényleg, de tényleg várat építeni... abból. (Alázatos bocsánatot kérek Rabelais szellemétől, hogy nem írom ki. Esetleg franciareneszánszul: bren.) 

A bejegyzés itt folytatódik, bontakozik ki, burjánzik el, harap a saját farkába:

Olvasás: világfelfordítás.

Olvasás: erőszakos látókör-tágítás. 

Olvasás: önmeghatározás.

Olvasás: kihívás. 

(Ez nem sorrend.)

Ariostót olvasok.

„Elállt a vérfagyasztó rettenetben
tán minden afrikai szívverése
Rinaldo gróf láttán, ki oly veszetten
vetette rá magát ellenfelére,
mint egy oroszlán, mely még serdületlen
borjút vesz hirtelen a réten észre.
A legelsőt az afrikai adta,
hiába, mert a Mambrino-sisakra.”

(Az eszeveszett Orlando, 470. oldal, Simon Gyula fordítása)

Valahol az első kötet elejében is feltűnt egy villanásra a Mambrino-sisak, és majdnem tapsoltam örömömben, de sajnos éppen csak egy fél sor szólt róla. Akkor még abban reménykedtem, hogy hátha később részletesebb képet is kapok. Nem kaptam. :(

Úgyhogy most megragadom az alkalmat, hogy felhívjam rá a figyelmet. :)

Miért olyan fontos ez a sisak? Először is, mint az idézetből is látszik, sebezhetetlenné teszi a viselőjét. Az idézetből nem látszik, hogy színaranyból van, ezt kénytelenek vagytok nekem elhinni (majd később bizonyítom :)). A Wiki szerint Mambrino mór király volt (sajna kitalált), az ő birtokában volt elsőként a sisak (nem tudom, honnan vette, ki csinálta neki), majd Nagy Károly lovagjai akarták mindenáron megszerezni, és végül Rinaldónak sikerült.

Nagy ügy, mondhatná bárki. Ebben az eposzban, ahol hippogriffen közlekednek, fénypajzzsal tesznek hadseregeket ártalmatlanná, vagy éppen csodakürttel félemlítenek meg egy egész várost – szóval ebben a történetben egy szimpla varázssisak már bagatell, különlegességszámba se megy.

DE!

Ha valakinek mégis ismerős lenne még valahonnan ez a "Mambrino" név, az nem csalódik. :) Tudjátok, milyen nehezen találtam meg ezt a képet a sisakról?! (És ezzel se vagyok elégedett, de jobb nincs.) Próbáljátok meg beírni akármilyen keresőbe, hogy Mambrino-sisak, bármilyen nyelven, na, mi jön ki? 

Ez. :D

Ha esetleg maga a kép nem lenne ismerős, akkor tessék megnézni ezt a videót. :)))

A dal magyar szövege eléggé eltér az eredetitől, hiszen dalként kellett működnie a magyar színpadon is, úgyhogy alább hevenyészett nyersfordítást találnak az angolul nem tudók.*

Bizony ez az a sárgaréz borbélytányér. :) Amelyikkel az általam oly igen szeretett Don Quijote közlekedik. :) Miután dühödten elzsákmányolja a borbélytól, mondván, hogy az nem ismerte fel valódi értékét. Ami amúgy az ő szempontjából abszolút logikus, a lovagi történetekben tényleg napirenden vannak az elveszett csodatárgyak, amelyek valahol az út szélén vagy az erdőben hevernek, és csak a beavatottak tudják, milyen fantasztikus az értékük. (Kép innen.)
Na, ezért akartam tapsolni, mikor megtaláltam, és innen tudom, hogy színaranynak kell lennie, és ezért reménykedtem, hogy hátha még lesz róla szó, de hát nem lett. Mindegy, ennyitől is olyan boldog és elragadtatott vagyok, mint Peter O'Toole az alábbi filmkockán... :)
Ja, igen: a mosogatórongy, amit áhítatos képpel a fejére helyez, az a Dulcinea selyemkendője. ;)

* Don Quijote: Te, Mambrino aranysisakja, kinek múltja oly híres-neves, túl hosszú időre vesztél el a dicsőség számára, de most végre újra felbukkantál. Mambrino aranysisakja, nem lehet más sisak hozzád hasonló! Te meg én, míg meg nem halok, arany történelmet alkotunk majd.
Borbély: Úgy hallom, kakukk szól a kakukkbogyófán. Sancho: Ha ő azt mondja, hogy az sisak, akkor azt ajánlom, érts egyet vele. Borbély: De rá fog jönni, hogy nem arany, és nem is teszi bátorrá! Sancho: Hát, legalább hasznára lesz, ha borotválkoznia kell.

Ezt 2017. március 2-án írtam.

Amióta volt szerencsém látni a londoni Royal National Theatre zseniális Frankensteinjét, és megtudtam, hogy a Coriolanus-előadásukról is készült színházi felvétel, azóta rívok, hogy láthassam én azt egyszer Magyarországon is. Ha a Frankenstein kedvéért elmentem Budapestig (az Urániában adták), akkor a Coriolanusért kétszer is elmennék.

Hát egy járvány kellett hozzá, de láthattam, méghozzá itthon. Még június 11-éig látható is lesz, a National Theatre YouTube-csatornáján. Azért írom meg gyorsan ezt a blogbejegyzést, hogy minél többen tudjanak róla. 

Nem vagyok se színikritikus, se Shakespeare-szakértő, csak egyszerű mezei rajongó. Fogalmam sincs, mennyire könnyű vagy nehéz ezt a darabot színre vinni, csak azt tudom, hogy még ennek a kicsi laptop-képernyőnek a segítségével is úgy belevonódtam, hogy egy idő után könyökölve, tenyeremre támasztott állal figyeltem, mint kisgyerek a mesét. Pedig hát ez minden, csak nem mese. És nemcsak azért, mert literszám folyik benne a vér. (Tom Hiddleston igen hatásosan tudja törölgetni a szeméből meg az orra tövéből. Az se akármilyen jelenet, amikor a sebeit zuhanyozza le, és fel kell mosni utána az egész színpadot. Szerintem még a közönségre is fröcsköl.) Tipikusan az a fajta tragédia, amelyikben hat prókátor se bogozza ki, hogy kinek van igaza, és amelynek a főszereplőjét mérhetetlenül lehet tisztelni is, siratni is, csak azt nem szeretném, hogy a szomszédomba költözzön egy ilyen.

A történetét dióhéjban össze lehet foglalni: Caius Martius legyőzi a rómaiak ellen támadó volscusokat (egy elfoglalt városról kapja a Coriolanus ragadványnevet), ezért konzullá akarják választani, de belebukik, száműzik a hazájából, átáll az ellenség oldalára, most ő támad Róma ellen, de az utolsó pillanatban rájön, hogy képtelen odaütni, és végül kivégzik. "Spoiler!" – kiáltják sokan. De az az igazság, hogy itt az előismeret inkább segíti, mint zavarja a műélvezetet. A sztori nagyon régi, és minden olyan könyvben benne van, amelyik római hősmondákat tartalmaz, a gyerekeknek szóló kiadványokban is, én is tizenkét éves korom óta ismerem. Már Shakespeare korában úgy mentek el az emberek a színházba, hogy tudták, mi lesz a vége. A feldolgozásra voltak kíváncsiak. Én is. Mindenkit megnyugtatok: így is izgalmas. És egyébként elég hamar egyértelművé válik, hogy minden más végkifejlet lehetetlen.

Hiszen Coriolanus nagyszerű, értékes, csodálatosan egyenes jellem; erős lélek, aki színlelésre legfeljebb ideig-óráig képes; rendkívül bátor katona (egymaga elindul bevenni egy egész várost), lovagias ellenfél, karizmatikus vezető... ööö... csak legyen kiket vezetni. Mert abban már semmi csodálni való nincs, hogy a többiek egy idő után köszönik szépen a társaságát. És az az idő bizony elég hamar eljön. Mert ez a Coriolanus, ez szó szerint nem ebbe a világba való. Annyira gőgös és indulatos, annyira nincs tekintettel a körülötte élőkre, és – már elnézést – annyira kevés a józan esze, hogy tisztes polgári létre teljességgel alkalmatlan. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan szereplő van, akivel érzelmileg is kötődnek egymáshoz. És velük sem felhőtlen a kapcsolata. 

Igen, talán az lehet a darab egyik nehézsége, hogy Coriolanust egyszerre kell rokon- és ellenszenves fényben bemutatni. Na, ez Tom Hiddlestonnak maradéktalanul sikerül. Viszi a show-t az első pillanattól az utolsóig. Minden további nélkül megoldja, hogy a figura hol ijesztő, hol sajnálni való, hol embertelen, hol nagyon emberi legyen. Nélküle recsegve omlana össze az egész előadás, úgyhogy amikor színen van, az ember hajlamos is elfelejteni, hogy mások is tudnak azért még játszani a környékén.

Mark Gatiss, akit a Sherlock című sorozatból Mycroftként ismerhetünk, Menenius Agrippa figuráját is hasonló módon építette fel: sima modorú, udvarias, okos politikus, aki finom előkelőséggel néz le mindenkit (Coriolanust kivéve), élvezettel játssza a néppel a "húzd meg – ereszd meg" játékot, és nagyon kevés az igazi barátja, de azokhoz hűséges és jó. Ha a neve ismerős, az attól van, hogy – legalábbis az én gyerekkoromban – minden római tárgyú olvasókönyvben benne volt a tanmeséje a testrészek lázadásáról; ebben a darabban is elhangzik. Van benne egy kicsi a tricksterből, egy kicsi az udvari bolondból, aki zsebre dugott kézzel, gúnnyal vagy szelíd melankóliával figyeli a világot. Na, őt már el tudnám viselni szomszédomnak.

Deborah Findlay-t, Volumniának, a címszereplő anyjának szerepében, annyira nem. Legalább olyan könyörtelen, mint amilyen okos asszony; ő az ész a családban, és nem rajta múlik, hogy nem sikerül a fiát megmentenie. Ő nevelte Caius Martiust olyannak, amilyen – bár ne veszítené el fölötte az irányítást, mindenki jobban járna –, és mindvégig csodálja, ha valószínűleg nem is szereti annyira, mint a menye. Büszkén figyeli a távolból a dicsőségét, és csak egyszer megy közel, hogy megnyerje egyetlen nagy csatáját a fia ellen, amelyikben mindketten veszítenek, csak Róma nyer. 

Vannak itt még kisebb szerepekben is emlegetni való színészek, de inkább a rendezésről szeretnék többet szólni, annyira ügyes. A színpad egyszerre shakespeare-i és mai. Shakespeare idejében nem létezett se függöny, se különösebb díszlet: itt sincs. Kellékek is alig. Világítással, hanghatásokkal oldják meg a színváltásokat. Egy város ostromához dosztig elég öt kard meg ugyanannyi létra. Egy szenátusi üléshez nyolc-tíz szék meg egy kottaállvány. Az pedig egyenesen elképesztő, hogy mennyi mindent ki lehet hozni két darab felfestett négyszögből. Ha jók a színészek. És hát jók. A szereposztást végzők előtt kalapot le, már csak azért is, mert olyan ötleteik támadtak, hogy az egyik néptribunust tribunára cseréljék ki, és az ötlet tökéletesen beválik. Sicinia ugyanolyan ravaszul spekulál, mint Sicinius tenné, és ugyanúgy utálják egymást Coriolanusszal. Férfi párjával, Brutusszal együtt mocsok módon viszik keresztül, hogy Coriolanus bukja a konzulválasztást, de nem lehet őket nem megérteni: ez az ember tényleg nem való az állam vezetésébe. Abban is igazuk van, hogy azt mondják: kiket akar ez vezetni, ha megveti a népet, hát nem a népe teszi naggyá Rómát? (Oké, Coriolanus idejében ezt a kérdést így még nem tehették volna fel, de az se Shakespeare-t nem érdekli, se most engem, bocs, rólunk szól a mese.) No de elkanyarodtam a rendezéstől: szóval csekélyke díszletből, alig némi kellékből, félig ókori, félig modernizált, egészen ütött-kopott jelmezekből hozzák ki ezek a színészek a legtöbbet, hiszen az ő mozgásukon és arcjátékukon múlik minden. 

Ritka nyomasztó előadás, de az a fajta, amelyért szívesen küldtem adományt a közvetítést lehetővé tévő színháznak, és amelyet szívesen megnéznék még többször is. Fogom is még 11-éig legalább egyszer. Ezeket a jellemeket még látni akarom, ezekből a jambusokból még nem hallottam eleget. Akkor sem, ha Shakespeare angolját helyenként piszok nehéz érteni. Ezek a színészek olyan természetessé teszik még így is, mint hogyha mindennap blank verse-ben kérnének két kiló kenyeret a boltban. Sajnos ez az előadás hátránya is a magyar nézők számára: csak angol felirat van (meg még orosz meg ukrán). Öröm az ürömben, hogy a történet tényleg nagyon egyszerű, könnyen megérthető, egyébként pedig két magyar fordítása is olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Vagy ha valakinek kevesebb az ideje, Plutarkhosz Coriolanus-életrajzát is elolvashatja ugyanott. Rám egyébként az utóbbi volt olyan elementáris hatással pár éve (itt írtam a Párhuzamos életrajzokról), hogy mindenáron meg akartam nézni a darabot. Az a történet önmagában egy kicsi dráma, Shakespeare-nek csak fel kellett turbózni pár plusz szereplővel, meg jambusokba szedni, több gondja nem volt vele. Na jó, azért ő akkor is zseni, ha hozott anyagból dolgozik. 

A bejegyzésben található képek forrásai: 
https://www.theartsdesk.com/theatre/coriolanus-donmar-warehouse
https://www.theartsdesk.com/theatre/coriolanus-national-theatre-home-review-%E2%80%93-gritty-21st-century-update
http://rebloggy.com/post/tom-hiddleston-screencaps-coriolanus/75822204765
https://www.curtisbrown.co.uk/news/mark-gatiss-birgitte-hjort-sorensen-and-peter-de-jersey-star-in-coriolanus

Fú, de mennyi ilyen író és könyv kellene még...  

Szégyenletesen keveset tudok a cigány mesékről és mítoszokról, olvasottságom gyakorlatilag Kele Fodor Ákos kötetére korlátozódik. Igaz, hogy az aztán olyan, de olyan színvonalon dolgozza fel ezt a hagyományanyagot, hogy a fal adja a másikat. (Írtam róla a Bárkaonline-ra, itt olvashatjátok a recenziót.) Lakatos Menyhértet sem olvastam még, pedig ez a kötete például kamaszkorom óta megvan, és a Füstös képeket is beszereztem már.* Ezen a helyzeten szerettem volna változtatni. Jó döntés volt a Hosszú éjszakák meséivel kezdeni. Legfeljebb annyi hátrányom származik a műveletlenségemből, hogy nem tudom, csak sejtem, melyek azok a meseelemek, amelyek a cigány folklórból származhatnak, illetve, hogy mi az, amit konkrétan a szerző talált ki. Úgyhogy újra kell olvasni majd, ha több cigány népmesét ismerek. Nem lesz nehéz, mivel a mesék szépek, a könyv pedig nem hosszú, ellenben tartós, sok olvasást kibír. A kiadás minőségével (is) maximálisan elégedett vagyok.

A legtöbb történet számomra jól ismert mesetípusokba sorolható. Angárka meséjét női főszereplővel szoktam látni (Incula), Busladarfi nem túl rokonszenves verziója a „Rózsa és Ibolya” típusú népmesék férfi főszereplőjének, „A hét szakállas farkas” az elátkozott testvérek meséjének jóval rokonszenvesebb feldolgozása, „A paramisák ivadékai”-ban pedig Amor és Psyche története érhető tetten. Ezekben az esetekben (ahogy az ilyen mesék olvasásakor mindig szoktam) azt figyeltem, hogy mit tart meg, és min változtat az író. A legelső mese, „Az öreg fazék titka” viszont inkább „műmesei”. Ugyanakkor ez a legrealisztikusabb is, abban az értelemben, hogy jelen vannak ugyan az állatsegítők (jótett helyébe jót várj), a mágikus tárgy és képesség birtoklása, de sokkal-sokkal erősebb a környezet, a hetvenes évek cigánytelepének jelenléte. Nem is igazán valószerű, inkább álomszerű az, ahogyan a jószívűség győzedelmeskedik. És ára van: az, hogy a főszereplők egyikének egész korábbi életét egy mozdulattal eltöröljék. Aki emlékszik a korábbi nyomorúságra, nem lehet boldog.

A többi mese végkifejlete sokkal optimistább – azokban viszont az útközben tapasztalt apró, kellemetlen részletek lehetnek zavaróak. Mármint a végkifejlet idillikussága számára, nem az olvasónak. Angárka és Busladarfi egyaránt királyfiak, de az egyikük királysága üres pusztaság, a másiknak meg rangja (koronája) van, de alattvalója nincs. Mondjuk, nagyon nem is tudna mit kezdeni vele, ha lenne, mert a lustaságig melankolikus. Ahogy a „Rózsa és Ibolya” típusú mesékben lenni szokott, hagyja, hogy a szerelme oldja meg a problémákat helyette. (Mentségére szóljon, hogy tényleg elég lehetetlenek azok a feladatok.) Angárka jóval aktívabb, ügyesen együtt tud működni az ügyeletes állatsegítővel, a végén pedig – igaz, tudtán kívül – a leendő menyasszonyával is. Angárka meséje különösen tetszett nekem, amiatt is, ahogyan a meseit és a valószerűt egyensúlyozza. Angárka királyfi – de a palotája putri – de attól még tudatában van annak, hogy ő királyfi, úgy is viselkedik – de nem tagadja meg a putrit sem. És kiválóan bánik a táltos paripával, aki (!) egyébként szintén külön egyéniség, saját célokkal és történettel; szokatlan módon neki is szüksége van a gazdájára, nemcsak fordítva. Azért külön piros pont, ahogyan az erotika megjelenik a mesében. A gyerek szerintem észre se veszi, a felnőttnek egyértelmű, de egyáltalán nem zavaró, illik a háttérhez. 

„A hét szakállas farkas” aztán már a legmélyebb keserűségig viszi a realizmust. Fura, de pont ezért sokkal kevésbé álomszerű a meséhez illő végkifejlet. Lakatos van olyan ügyes mesélő, hogy a lélektani elmélyítést meg a társadalmi háttér rajzát pontosan hozzáillessze a mesetípus adta kerethez. Néhány vonással rajzolja fel a nyomorúságot, a szabadságvágyat, a rosszindulatot, a közösségen belüli, sőt családtagok ellen irányuló verbális és fizikai erőszakot. A főszereplő lány pedig tökéletes megjelenítője mindannak, ami „más”. Hiszen az elátkozott testvérek meséjében a legkisebb, akinek meg kell váltania a többieket, mindig azt az árat fizeti, hogy kiközösítik; itt csak eggyel több okuk van a falubelieknek, hogy elítéljék. (Annyira drámai és annyira szép, ahogyan visszanyeri a hangját.) Nagyon tetszik az, ahogyan a mese a lány párját ábrázolja: a családja előítéleteitől és a lány ellen szóló látszattól függetlenül mindvégig kitart a választottja mellett. Még inkább az, ahogyan az idősebb párt: mindketten benne vannak a korban, amikor egymásra találnak, és eleinte inkább szövetség a kapcsolatuk, később viszont már annyira erősen kötődnek egymáshoz, hogy azt a távol levő gyerekek is érzékelik, és az anyjuk férjét apjuknak tekintik. Azért külön taps jár a szerzőnek, hogy nemcsak a megváltó kishúg dolgozik keményen a testvéreiért, hanem ők is a saját megváltásukért. Ahhoz a végkifejlethez mindenkire szükség van. Ha bármelyik szereplő munkája, jóindulata hiányzik, buknának a mesehősök. Most mondja valaki, hogy a mesék nem az életre nevelnek.

Ehhez képest számomra visszalépés „A paramisák ivadékai”, legalábbis ami a szereplők lélektani ábrázolását és a megoldásokat illeti. Pedig egyébként nem véletlenül lett az klasszikus kisregény. Eredeti feldolgozás, pazar stílus, szeretettel megrajzolt szereplők (a bölcs udvari bolond volt a kedvencem), látványos kalandok, a mesetípus ismerője számára is meglepő fordulatok, a naturalisztikusságig valószerű társadalomrajz, mi kell még? Hát nekem igazából az kellett volna, hogy amelyik szereplőt egyértelműen rokonszenvesnek kellene tekintenem, az ne legyen se durván erőszakos, se manipulatív, még ha nyilvánvalóan van is mentsége az előbbire, és bocsánatot is nyer az utóbbira. Az én ízlésemhez képest Lohár-Amor túlságosan kegyetlen. Vele ellentétben Bogárka-Psyche túlságosan passzív, és bocs, de a giccsességig ártatlan. Még a bűnét is más követi el, az útját is más járja végig, a próbákat is más állja ki helyette. Nagyon rokonszenves az, aki kiállja a próbát, nem sok kifogásom van ellene, de sajnálom a két fenti szereplőt, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőlük. A kisregénybe illesztett betéttörténeteket – a vas meséjét meg a harcos királynő történetét – sokkal érdekesebbnek találtam. Egyébként a többi része is lekötött, kár lenne tagadni: este fél tíztől éjfélig végigolvastam az egészet. 

A fülszöveg azt ígéri, hogy ezek a mesék gyereknek és felnőttnek egyaránt szólnak. Azt azért hozzátenném, hogy ezt inkább a kötetre lehet elmondani, nem minden egyes mesére. Ezt tudta is a szerkesztő, mert ezeket a különböző időkben született szövegeket olyan sorrendben helyezte el a kötetben, ahogyan a megcélzott olvasó növekszik. A legelsőt, „Az öreg fazék titká”-t akármelyik kisgyerek kezébe odaadnám. „A hét szakállas farkas”-nak vagy „A paramisák ivadékai”-nak az olvasója viszont már minimum középiskolás legyen, de az is úgy, hogy legyen kivel megbeszélnie. Nem is tudom, melyiket ajánlanám inkább iskolai feldolgozásra. Az előbbit könnyebb feldolgozni, az utóbbit könnyebb olvasni. Én valószínűleg az előbbit választanám, végül is a nehézségét kiegyensúlyozza a rövidsége.

Aki pedig mindegyik fent említett korból kinőtt, az vegye elő azzal a tudattal, hogy a felnőttek is szeretik a mesét, legfeljebb azt nem szereti mindegyik, ha be kellene vallania, hogy amit olvas/néz, az mese. Jól is fog esni, rosszul is, de haszon nélkül való nem lesz. Egy nagy baja van: hogy nincs belőle több. 

* Frissítés: azóta elolvastam azt is. 

Pontszám: 10/9 

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. 

Itt olvashatjátok az agymenéseimet: 

Arakhné: Egy self-made woman, akiből örök művészjelkép lett. Meg a Mackósajt

Caeneus: Félemberi-félállati félcsata

Hermaphroditus és Salmacis: Az erőszaktevő, az áldozat, a bűnhődés, a tükrök és a felfoghatatlan

Morpheus: Az ókori római irodalom meg a Mátrix

Narcissus: Narcissus hasadt személyiség szeretne lenni

Perseus: Ha Perseus azt mondja, hogy fordulj el, akkor, öcsém, az nem játék

Philemon és Baucis: Ovidius és a házimunka, avagy tanuljál nyelveket, és olvass eredetiben!

a Pierisek, valamint Proserpina elrablása: A történelmet a győztes írja, függő beszédben

Pomona és Vertumnus: Mi mindenre használható udvarlás közben a metszőkés?

Pygmalion és leszármazottai: Amikor élővé alakul az élettelen: Pygmalion története betegebb vagy Frankensteiné? és folytatása, a Pygmalion dupla tükörben: beteg, szomorú illúziók

Itt pedig azt, amit az egész műről írtam.

Amikor majd olvasok még mást is Ovidiustól, és írok róla, azzal kibővítem majd ezt a listát.