Ez a könyv egy (több) csirkefogóról szól, minek megfelelően már a címe is csalás.
Annak kéne odaírva lenni, hogy „Grimmelshausen összes művei”.

Maga a Simplicissimus csak az első kötetet teszi ki. A többi annak az első, második, x-edik folytatása. Értsd: Grimmelshausen már a XVII. században rájött, hogy a sikeres műveket először nyújtani köll, mint a rétestésztát, aztán meg minél több bőrt lehúzni róla sorozatosítani, ha meg akar élni belőle a szerző.
Ennek megfelelően egyrészt elég egyenetlen a színvonal (de legalábbis az én érdeklődésem foka), másrészt a szereplők a legelképesztőbb módokon bukkannak fel újra meg újra, időnként megváltozott jellemmel, és a klasszikus hibát is elköveti Grimmelshausen: az utolsó részben előhoz egy mellékszereplőt, aki amúgy a legelsőben meghalt.

De ez mind nem baj. A barokk korban divat volt a szélsőségek ábrázolása és a terjengősség, úgyszintén az irgalmatlan mennyiségű elmélkedés (és ezekből Grimmelshausen korához képest még keveset is használ!), meg azt se lehet elvárni a szerzőtől, hogy előre rájöjjön, hogy a műve klasszikus lesz, és megfeleltesse a pár száz évvel későbbi irodalmi ízlésnek, hátha a saját korában éhen hal.

Az nincs rendben, hogy a pár száz évvel későbbi szerkesztő ezt így odahajította a nép elé. Untig elég lett volna a kétharmadát kiadni ezen a címen, a maradékot meg külön kötetben, számozott kiadásban, gyönyörű borítóval, rányomtatva, hogy „gyűjtőknek és hardcore fanoknak”. Mert én tág tűrésű olvasó vagyok, de a madárfészkes mese második felétől kezdve már rendszeresen gyorsolvasásra kapcsoltam, és most se értem, minek kellett a barokk viccgyűjteményt kalendáriumot is beilleszteni a végébe, azon kívül, hogy Simplicissimus jegyzi. (Kép innen.)

Amúgy nagyon örülök, hogy elolvastam, bár nagyon sokáig kellene élnem, és nagyon el kellene fogyniuk a könyveknek körülöttem ahhoz, hogy én ebbe belefogjak még egyszer. Monumentális szöveg, nagyon barokk. Egyetértek az utószóval abban, hogy attól lett ez nagy háborús regény, hogy az összes főszereplője népi alak. (Függetlenül attól, hogy elég gyakoriak közöttük az elveszett vagy törvénytelen arisztokrata ivadékok. A sorsukra ez kevés befolyással van.) Vagyis olyan figurák, akik nem irányítják a háborút – maximum egy-két csata megnyerésében vállalnak szerepet –, hanem sodródnak vele. Az esetek 99%-ában úgy, hogy az egész harmincéves háborúból semmit nem értenek. Még azt sem értik, hogy nem német háborút, hanem tulajdonképpen világháborút élnek át. A legokosabbak se látnak tovább az orruknál, vagyis a saját anyagi érdeküknél, kalandvágyuknál, vándorkedvüknél, testi vágyaiknál, lelki üdvösségüknél – mert mindezek egyaránt felbukkannak, ha nem is minden főszereplőnél azonos arányban. Nincs is igényük arra, hogy ennél többet próbáljanak átlátni, pedig némelyikük elég intelligens lenne hozzá. Na de hát barokk szereplők, gyakran egész mást tartanak fontosnak, mint mi. Nem beszélve arról, hogy harminc év, az harminc év… egy generáció nőtt fel úgy, hogy mindennapos élményük volt a rablás, az erőszak, a brutális halál. (Kép innen.)

Viszont mivel ők népi alakok is, és többnyire alulnézetből figyelik koruk társadalmát, nagyon alapos, részletes rajzot adnak róla, legalább öt különböző nézőpontból. Alaptapasztalatuk, hogy a szerencse forgandó, és ezt a közhelyet azzal teszik elevenné, hogy folyamatosan a saját bőrükön érzik. Ebben a háborúban megeshet, hogy az ember aranyat, lovat, kocsit zsákmányol (mondjuk, azon az áron, hogy közvetlen közelből keresztüllője egy életéért könyörgő sebesült fejét), és megeshet, hogy elveszíti egyik-másik testrészét, vagy a szeretteit (az életéről most nem beszélek, ezzel a veszteséggel egyik főszereplő se számol komolyan). Megeshet, hogy egyre magasabb rangot kap, és megeshet, hogy az irigyei még a legalacsonyabb rangból is kitúrják. Megeshet, hogy bármit megcselekedhet, amit a természete diktál, viszont az ő társadalmi helyzetében békeidőben elképzelhetetlen volna, tehát teljességében kibontakozhat. És az is megeshet, hogy vele cselekszenek meg bármit mások, tehát a legnagyobb nyomorúságba jut. Ugyanazért a bátor tettért az egyiket égbe magasztalják, a másikat a pornál is mélyebbre alázzák és durván kiröhögik. Ugyanazért az árulásért az egyiket felkötik, a másiknak ezredesi rangot adnak. Megeshet az is, hogy két ember egymásnak esik csak azért, mert másképpen tisztelik ugyanazt az Istent. Sőt nagyon, de nagyon extrém esetben még az is megeshet, hogy nem esnek egymásnak. Itt tényleg minden megeshet, még a csoda is. Ennek a barokk világnak éppen olyan szerves része a fehér és fekete mágia, sőt a fantasztikus lények (pl. víz alatt lélegezni tudó, értelmes, de halhatatlan lélekkel nem bíró lények), mint a legföldhözragadtabb, legnaturalistább leírások. Felfordult világ, vásári komédia.

Csak egyvalami nem eshet meg: hogy bármelyik kisember el tudjon igazodni a XVII. századi Európában. Beleértve az olvasót. A második oldaltól kezdve feladtam, hogy tudjam követni, éppen ki kit gyilkol és miért. A szereplők dettó. Annyira természetes létmódjuk a háború, hogy meg se próbálják követni, mi történik, és saját bevallásuk szerint semmi másnak, csak a vakszerencsének köszönhetik, ha esetleg túlélik. Kb. nyolcan. (A kép Rolf Münzner munkája, és itt találtam.)

Sokszor volt olyan érzésem, hogy középkori művet olvasok, éppen a vásári-felfordult jellege miatt. Azoknak a komédiáknak az örököse, ez biztos. Amitől barokk (szerintem), az először is a terjengőssége. Ez a könyv nyúlik, szétterül, ágakat-bogakat növeszt, és úgy nő, ahogy az Úristen nőni engedi. Ezt senki meg nem metszette. A másik a rendszeresen fel-felbukkanó bizonytalanság, relativitás. Hiába hivatkozik két-három főszereplő is folyamatosan Istenre mint biztos középpontra, hiába hisznek benne (egyébként őszintén és töretlenül), az erkölcsi alapelvek csak úgy recsegnek-ropognak itten. Ebből aztán időnként az következik, hogy a XXI. századi olvasónak a gyomra is felfordul attól, ami történik – igaz, a levont tanulság szerint a XVII. századiénak is forognia kéne.* Máskor pedig az, hogy nem lehet egyértelmű ítéletet hozni egyes cselekedetek fölött, nem lehet valakit pusztán a származása/neme/vallása stb. miatt egyértelmű kategóriákba sorolni, hanem a szereplők is, tetteik is rendszeresen ki-kitörnek azokból a bizonyos kategóriákból. Pl. egy vallásháborúról szóló regényben egyaránt megkapja a magáét katolikus és protestáns – két oldallal később viszont egyaránt értékesnek mutatkozik mindkettő. Egyáltalán itt nagyon gyakran előfordul, hogy harminc oldallal később egész más megítélés alá esik egy szereplő vagy cselekedet, mint harminc oldallal korábban.

A tanulság meg folyamatosan kicsúszik az olvasó kezéből, bármilyen erővel próbálná megtartani az időközben megöregedő és bölccsé váló Simplicissimus. Annál is inkább, mert még az 1200. oldalon is hajlamos időnként visszafiatalodni, és haszontalan vagy éppen vétkes dolgot cselekedni.

Szóval jó könyv ez – csak az olvasó állja ki a próbát…

Ja, és ha ez rajta van az 1001-es listán, akkor kéretik rátenni az Eulenspiegelt is. Köszönöm.

Utóirat:
Onnan tudtam, hogy létezik ez a könyv, hogy Brecht Kurázsi mamájának volt a forrása, amelyről egyébként itt írtam. Azt is tudtam, hogy van benne Kurázsi nevű szereplő. Kb. ennyivel ki is merültek a könyvről szerzett előzetes ismereteim.
De ezt a Kurázsit nem hagyhatom szó nélkül.
A legösszetettebb jellem az egész könyvben. Nem tudom, hogy barokk kori olvasóként rokon- vagy ellenszenvesnek kellett volna-e látnom ezt a nőt, de gyanítom, hogy mind a kettő. Mert erkölcse, az nincs neki. Nem erkölcstelen, hanem egyszerűen nem ismeri ezt a fogalmat, és nem is érdekli egyáltalán. Ő az egyetlen a főszereplők közül, akit a legkevésbé se hat meg, hogy őneki a lelki üdvével foglalkozni kéne. Az első, amit szeret, az a… hm, hogy fogalmazzam… testi szerelem, a második a háború, ismét csak fizikailag: lóra, azt' üsd, vágd, nem apád. Tökmindegy, ki az aktuális ellenség. Nem utálja, csak üti. A harmadik a pénz. Ezért a háromért, ha kell, lop, csal, hazudik. Ha nem kell, akkor is. És hogy mindezzel együtt mégsem utálható (persze nem is szerethető) egyértelműen, annak az az oka, hogy bátor, okos, büszke, vidám, kiváló és ötletes szervező, a legnyomorultabb megaláztatást is feldolgozza, és nem fut a sorsa elől, hanem vállalja. Sem azonosulni nem lehet vele, sem elidegenedni tőle. Azt pedig, hogy nemcsak én, a modern olvasó látom őt így, hanem a regény is, a megjelenéséből gondolom. Mindig van benne valami idegen, valami megvetésre méltó, de mindig hangsúlyozza a szöveg azt is, hogy mennyi méltósága van.
NB.: A regényben sokkal vidámabb, mint a drámában. Nincsenek gyerekei, sőt igazából senki, akit szeret, így jóval kisebb a tétje a rossz döntéseinek, mint a drámában. Távolról sem könnyű a sorsa, de csak önmagáért tartozik felelősséggel, így viselhető. Egyébként személyesen róla is készült színdarab, mindennemű átírás nélkül, a képet is onnan vettem, itt a forrásom.

* Ez tetszett, és ezért még a rengeteg prédikációt is megbocsátottam a szereplőknek: mert olyan helyzeteket nyilvánítottak egyértelműen elítélendőnek, amelyeket az előadásmód alapján a korabeli olvasók nagyon is komikusnak tekinthettek. Az elbeszélő pedig mindannyiszor rájuk szól: ne röhögjetek, szamarak, az ilyesmiken nem is csak egy ember üdvössége vagy kárhozata múlik!

Pontszám: 10/8

Ezt 2017. augusztus 29-én írtam. 

Kevéssé ismert Shakespeare-darab, nem is véletlenül ismerik kevesen. Sokat ad, de valahogy mintha nem foglalkozott volna vele eleget a mester.* Persze amit Shakespeare csak úgy odahajint a papírra, azért más közönséges földi halandó fél életen át izzadna…
Engem két dolog miatt érdekelt: egyrészt mert tudtam, hogy Plutarkhoszból való a figura, de a Párhuzamos életrajzokban annyira keveset találtam Timonról, hogy kíváncsi voltam, ebből hogy lehet egy drámányit kihozni; másrészt mert Hamvas ír róla.**

Ami a drámaiságát illeti, az elég fura. A szerkezetének ollllyan klasszikus íve van, mintha körzővel mérték volna ki. A helyszín végig azonos: Athén és környéke, legfeljebb hol benn vannak a városban, hol kinn. Az események rövid idő alatt zajlanak – szóval nagyon úgy néz ki, hogy valaki okoskodott a mester előtt az új divatú hármas egységről, célozgatván egyes formátlan szerkesztésű színdarabokra, őneki meg belilult a feje, és úgy döntött, hogy majd ő megmutatja, tud ő olyat is. Tud. Tény.

Nagy konfliktusok nincsenek, kivéve Timon és az egész emberiség között, esetleg beleszámolhatjuk Alkibiadész és Athén konfliktusát, amelyik egy pillanat alatt lobban fel, aztán ugyanúgy ki is fullad. Inkább középpontos drámára tessék számítani: mindent és mindenkit Timonhoz viszonyít a darab, vagyis az, hogy valakit hogyan ítélünk meg, attól függ, hogyan viszonyul Timonhoz jólétében vagy nyomorúságában. Ő szinte folyamatosan színpadon van (ha nincs, akkor pont róla beszélnek), a többiek csak jönnek-mennek, már-már esetleges módon. Értsd: előfordul időnként, hogy egyes epizódokat simán fel lehetne cserélni másokkal, semmit nem változna a történet. Ez engem nem zavar, de másnak lehet, hogy olyan érzése volna, mintha a mester találomra húzkodná ki a kalapból, hogy mikor melyik szereplő jön.

Sokat hozzátesz amúgy Plutarkhoszhoz, és roppant bájosan csinálja. Amelyik szereplőnek görög neve van, az Plutarkhoszból való, aki viszont ott nem szerepel (tehát az alakok 90%-a), annak gátlás nélkül latin nevet ad. Még Lucullust is beráncigálja a római történelemből. Mindegy, neki mindent lehet. Mivel embertípusokat ábrázol, és hibátlanul csinálja, teljesen igaza van, kit érdekel, kit hogy hívnak?

A mellékalakok statikusak, szinte mindenki, még a szolgák is kapnak legalább egy-egy kismonológot, és szenzációs, hogy hányfélét tud kitalálni, főleg, amikor azt taglalják, hogy ki miért nem segít a barátjának pénzzel. Nincs két egyforma – és micsoda indokokat tudnak kitalálni, fú, ez a mai napig nem változott.*** Csak Timon változik – illetve ő se jellemében, csak a viselkedésében. Gazdagságában éppen olyan mértéktelen, mint szegénységében. Szeretetében éppen úgy, mint a gyűlöletében. Mindkettőben következetes, és mindkettőt túlzásba viszi. Sok is volt már nekem a végére, azért nem adok tíz pontot, de óriási nagy szerep lehet, ha jó színésznek adják.

Akivel a darab során jóban lettem, az Apemantus. Pedig a szatirikus modorú embereket nem szeretem, ő pedig nagyon is az, különösen a darab elején, ahol okkal-ok nélkül mindenkit legyaláz a porba.

PAINTER. Y'are a dog.
APEMANTUS. Thy mother's of my generation; what's she, if I be a dog?

(Bocs, ez lefordíthatatlan, cserébe viszonylag kevés angoltudással is érthető, az angol trágárságok négyszáz éve nem változtak.)

De tény, hogy stílusosan csinálja – elegáns oltásért (is) Shakespeare-hez tessenek fordulni –, meg az is, hogy igaza lesz… meg az is, hogy ő az egyetlen, aki az embergyűlölővé vált Timonnal egyenrangúként tud szóba állni.

APEMANTUS.
Thou hast cast away thyself, being like thyself;
A madman so long, now a fool.

(Kb. „eddig őrült voltál, most hülye vagy.”)

* Ja, most látom, valószínű társszerzővel írta. Így már persze érthető a dolog. 
** Khm… bár nem volt épp friss az olvasmányélménye, mert egy-két helyen azért bakizik… :) 
*** Itt egyébként, mint utóbb kiderült, Lukianoszt használta forrásként a mester. Az eleve dialógusban van írva, vagyis sokkal drámaibb, mint Plutarkhosz. 

Ezt 2017. augusztus 22-én írtam. Gyűjteményes kiadásban olvastam.

Pontszám: 10/8

Gonosz szőrös szívű banya leszek, és levonok egy pontot.
Pedig tízből tízet akartam adni, na de ld. mint fent. :)

Nem tudom, van-e olyan verseny, hogy „a világ leggyönyörűbb mesekönyvei”. Ha van, akkor ez minimum dobogós helyezett. Ivan Bilibin illusztrációi egyszerűen annyira tökéletesek, hogy nem elég rájuk a felsőfokú melléknevek garmadája sem. Nemcsak festeni-rajzolni tud, hanem az orosz népművészetet is kívül-belül ismeri, és nemcsak az orosz népművészetet ismeri kívül-belül, hanem még a mitikus összefüggésekkel is tisztában van. A virradat, a nap és az éjszaka ábrázolása önmagában is mindent vinne, hát még a többi képpel együtt. Képregényt nem rajzolt ez az ember?!

Az első kifogásom a kötettel szemben: hogy nincs benne több mese négynél, ezért Bilibin illusztrációit is keveslem. (Itt van még belőlük sok-sok-sok! A lentebbi képet is innen vettem!) Igen, tudom, ld. értékelésem első sora.
A második kifogásom: a harmadik mese, a kötet címadója olyan magasságban található, hogy a többi eltörpül mellette. És nekem egy ötcsillagos mesekötetbe kizárólag tökéletes mesék kerüljenek. Igen, tudom, ld. értékelésem első sora.
A harmadik kifogásom: ha nem fordították le a „cárevics”-et, a „bojár”-t meg Koscsej nevét, akkor a Baba Jagát miért kell következetesen vasorrúbábázni? Annyira nyilvánvaló, hogy egész más bordában szőtték, mint a magyar Vasorrú Bábát, sok közük nincs egymáshoz, nem beszélve arról, hogy nincs is neki vasorra. Mozsara van neki.* Legalább Mozsaras Bába lenne.
A negyedik kifogásom: valaki összefirkálta a példányomat. Mondjuk, legalább megvan, ráadásul olcsón vettem.
Több bajom nincs. 

Volt nekem egy dédnagybátyám, aki pont száz évvel ezelőtt vendégüdülésen vett részt (akkor még) Oroszországban. Illetve száz éve csak elkezdte, aztán elég sokáig folytatta az üdülést ott a kelet felé eső területeken, szerencsére nem a leghidegebb részén, annyira, hogy családot is alapított. Így vannak nekem orosz rokonaim. A lánya már bábuska korában járt nálunk, hozott nekünk apró almákat, nyírfakéreg dobozban édességet, arasznyi széles hajszalagot, orosz babát.** Hozott egy picike fekete lakkdobozt is, amelyiknek áttört rácsos fala volt, négy lába, és színes virágok voltak a tetejére festve. Nem is tudtam kitalálni, mit tehetnék bele, ami elég szép, végül az ásványgyűjteményemből szedtem ki a legcsillogóbb darabokat, azokat méltónak ítéltem.

No, ilyen nekem ez a könyv. Gyönyörű külsőben csodálatosan csillogó belső, amelyik a gyermeki énemből örömöt vált ki, a felnőttből pedig meghatottságot. Hogy az amatőr mítoszkritikus énem meg közben miféle táncokat jár, azt mindenki képzelje el magának. Segítség (1.43.10-től). 

* Mondjuk, amikor először megláttam az illusztráción a mozsarat, hát nem ismertem volna fel, ha nem tudom, hogy az mozsár. Úgy néz ki, mintha aránytalanul hosszú, szűk barna szoknyája volna a boszorkánynak. Eltartott egy darabig, míg újrarendeztem a világról szerzett ismereteimet. Igaz, hogy utána már pont azért tetszett az illusztráció, mert ilyen mozsarat még életemben nem láttam.
** Nagyon tuti babák voltak, nemcsak sírni tudtak, hanem a szemüket is nyitották-csukták, és pont olyan ruhát viseltek, pont olyan köténnyel, mint a szovjet iskoláslányok egyenruhája. Az nekem nagyon tetszett, már ismertem az oroszkönyv elejéről. Én is akartam olyat, de nem kaptam. :(

Ezt 2017. augusztus 21-én írtam.

Pontszám: 10/9

Elsőként tekintsük végig a pontozásom objektív okait:

1. A kötet érezhetően temérdek munkával, alapos felkészüléssel járt. Látszik, hogy ehhez irdatlan mennyiségű gyűjteményt kellett végigböngészni. Minden bekerült darab okkal került be, konkrét helye és célja van.

2. A szerkesztő tudatosan törekedett arra, hogy nagyon sokféle helyről és korból válogasson a kötet számára. Angol, ír, német, francia, orosz, magyar mese, ókori görög és római mítosz, középkori izlandi monda éppen úgy megtalálható benne, mint perzsa, japán, kínai, indiai, észt, hawaii vagy a Bahamákról gyűjtött történetek.

3. A kötet végig hű az alapkoncepcióhoz: olyan történetek kerültek bele, amelyek valamilyen szupererővel kapcsolatosak. Ezek az erők szerepelnek a fejezetcímekben, körültekintően csoportosítva, valamint hátul egy mutató segítségével vissza is kereshetők.

4. A kötet nem egyszerűen meséket (mondákat, mítoszokat, hiedelemmondákat, legendákat) tartalmaz, hanem sok egyéb információt is. Az mindenütt alap, hogy a mesetípusba való besorolás és a forrás(ok) fel vannak tüntetve. Ezenkívül még kapunk felvilágosítást a mesék variánsairól, arról, hogy milyen célcsoportnak mesélhetők, milyen pedagógiai célzattal érdemes őket felhasználni, hogyan lehet beszélgetni róluk, és mi a jelentőségük akár a folklórban, akár a mitológiában.

5. Tehát nemcsak gyűjtemény, hanem kézikönyv is. És igen, azt is lehet látni, hogy a szerkesztő törekedett arra is, hogy olyan meséket válogasson, amelyek manapság nagyon is szükséges erkölcsi elveket, működőképes gondolkodásmódot közvetítenek. És ki is próbálta mindet közönség előtt.

6. Mindehhez járul a stílus, amely egy pillanatra se válik nehézkessé vagy erőltetetté. A szerkesztő jól bánik a nyelvvel, a mesék gördülékenyen olvashatók, nagyon jól látszik, hogy hivatásos mesemondó dolgozott velük.

Akkor most jöhetnek a szubjektív okok:

1. Rajongok.

2. Csomó mindent fel tudok használni többféle munkámhoz is. Csomó mindenről már azt is tudom, hogyan. Emiatt őrülten hálás vagyok a szerkesztőnek.

3. Olyan humora van, hogy időnként fülig ért a szám.

4. A kommentárok nagyon sok mindenre rávilágítottak, ami egyébként a büdös életben eszembe nem jutott volna.

5. Dedikálva van a könyvem, „use your superpowers wisely” megjegyzéssel. :)))

6. Említettem már, hogy rajongok?!

Ezt 2017. augusztus 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Így hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy jutott eszembe, hogy én középkori grúz eposzt akarok olvasni a nyáron, de biztos, hogy a kívánságban aktív szerepet játszott Weöres Sándor neve az adatlapon. Ugyanis ő készítette a második magyar fordítást. Mert ennek a középkori grúz eposznak kettő magyar fordítása is van!*

Abszolút nemzetközi szintű klasszikus egyébként, a világirodalom nagy alkotásai között van a helye, és nem az a furcsa, hogy kétszer is kiadták magyarul, hanem hogy többször nem. Az ötvenes évek óta nincs új kiadása, pedig nemcsak Rusztaveli, hanem Weöres is megérdemelné. A mi könyvtárunkban egyetlen könyvkötői kötésben tartózkodó példány lelhető fel, celluxszal javított lapokkal és egyéb jeleivel annak, hogy ezt annak idején nagyon szerették olvasni. Okkal.

A történet egyszerű és kiszámítható, mint az eposzoké általában: Tinatin királynőt nagyon érdekli a bizonyos titokzatos tigrisbőrös lovag (abszolút objektív érdeklődés, a királynő fixen másba szerelmes), de nincs ideje foglalkozni vele, mert valakinek uralkodni is kell, viszont van neki egy ráérő lovagja (abba szerelmes), és azt elküldi nyomozni. A lovag keres és talál, majd barátságot köt, most már a barátja érdekében nyomoz, és nem mondom meg a végét. :)

Egy iráni regét leltem kartvel mesék özönében:
mint ékkő, sok csúccsal, éllel csillog-villog a tenyérben;
versbe, arany-foglalatba ötvöztem, nagy gonddal mértem
s ajándékul annak szánom, ki megsebzett engem mélyen.

Egyébként olyan az egész, mint egy Ezeregyéjszaka-mese. Mármint a felnőttek számára készült fajtából, csak nem olyan szókimondó. Hősei nemcsak irtózatos erejűek, akik napi szórakozásként puszta kézzel intézik el az oroszlánt oly módon, hogy szétverik a fejét a sziklán, hanem rendkívüli szépségűek és rendkívüli érzékenységűek is. Konkrétan van olyan lovag a regényben, aki akárhova megy, az egész város beleszeret, de – egyébként minden erotikus felhangtól mentesen – még a férfiak is. Ezt a fajta rajongást aztán a női szereplők is osztják egymás iránt: a két hősnő meglátja egymást, és az első reakciójuk az, hogy „ó, hát hol vagyok én az ő szépségétől”, majd összebarátkoznak, és alig bírnak elszakadni egymástól. A rendkívüli érzékenységről meg annyit, hogy... Nos, ebben az eposzban elég sok úgynevezett kellemetlenség éri a szereplőket, amelyek elég széles skálán mozognak. A skála ott kezdődik, hogy valakit vendégségbe hívnak pont akkor, amikor éppen azzal van elfoglalva, hogy sajnálja magát, és ott végződik, hogy saját hibájából elveszíti szerelmét és hazáját. No most: bárhol is tartózkodjon a kellemetlen eset ezen a skálán, a reakció nagyjából azonos. Azaz a hős tízesével vágja agyon a körülötte levőket és zokog. Felváltva vagy egyszerre, ezeknek mindegy. Különben is, ahogy Ezüst molytárs nagyon találóan megjegyezte, ebben az eposzban nem is férfi, aki „nem zokog, dobja el magát felindultságában, szaggatja meg ruháját-húsát”. A nőkre ugyanez igaz. Itt aztán tényleg tombolnak a forró érzelmek, mindenki szerelmes, és hektós hordóval mérik a könnyet.

Látják: parton, lovon ülve sír egy idegen lovag:
hősi arc, nem közönséges, teste oroszlán-alak,
éjszín ménje szerszámára fénylő gyöngyök hullanak.
Lám, a rózsát dér borítja – szívét élő könnypatak.

Testén, tarka öltözékül, nagy tigrisbőr-köpenyt hordott,
ugyaníly prém a turbánja, mely a bús fejjel lehajlott
és kezében vaskos-nyelü idegen korbácsot tartott:
látván őt, az arab hadban kiváncsiság láza bolygott.

A szomorú daliához rabot küldtek követségbe,
de nem csillan fel nézése, sír a szakadék-szegélyre,
arcán ömlik kristály-zápor borostyánszín vizesése:
a rózsa nem nyitja kelyhét; kérdik, nem fakad beszédre.

Ami nagyon tetszik, hogy a barátság is jelentős szerepet játszik a történetben: nemcsak a szerelméért, hanem a barátjáért is bármire képes a gáncstalan** grúz lovag. Ami még jobban tetszik, hogy a szerelmespárok kezdettől fogva „közösben” gondolkodnak, azt tervezik, hogy egymás mellett fognak ülni a trónon, a hatalom egyik fele a férfinak, a másik fele a nőnek jár, és ezt komolyan is veszik.

Hogyha nővé: királynővé teremtette őt az ég,
nem hizelgünk, bárki látja: szándéka mind bölcseség,
szerte-fénylő tetteinek sugár-koronája ég.
Mindegy, hím- vagy nő-oroszlán: mind felséges sarjadék.

A történet Iránban, Arábiában, Indiában, Törökországban játszódik; ezek a kultúrák is mind rajta hagyták a lenyomatukat. Elsősorban az Ezeregyéjszaka, de az utószó szerint sok más mű is. Egyáltalán nagyon látszik az eposzon, hogy egy többféle kultúra találkozási pontján tartózkodó országban alkották, amelynek még a kereszténysége is egyedi. No és amelynek a kultúrája a XII. század végén már a későbbi európai reneszánszra emlékeztető jegyeket mutatott.*** Aranykorban élt Rusztaveli, és ennek tudatában is volt.
Mivel pedig aranykorban élt, volt is ideje a művével foglalkozni. Ez a szöveg egész egyszerűen annyira szép, hogy a lefordításához tényleg Weöres Sándor kellett, ehhez kisebb tehetségű művész hozzá se fogjon. Még a kétféle szótagszámú grúz strófa ritmikai jellegzetességeire is odafigyelt. Oldalszám gépelhettem volna ki a legszebb részleteket.

Jött a vitéz virradatkor, liliomnál délcegebben,
arca mint rubin világol, aranyos mentéje lebben,
csillog ötvös-ékítette karddal, piros öltözetben,
fehér lova óriásként ágaskodik, légbe-szökken.

Azt az egy pontot csak azért vontam le, mert… szóval, sok volt. Sok volt nekem a könny, a forró érzelem, az áradó költőiség, a nap- és holdmetafora. A közepe felé már könyörögtem magamban Rusztavelinek, hogy döntse már el, ki a Nap és ki a Hold, mert nem lehet követni. De több levonást nem érdemel, gyönyörű szöveg, érdemes olvasni.

* A másik Vikár Béláé. És útközben kiderült, hogy van az eposznak magyar vonatkozása, nem is akármilyen.
** SPOILER Na, azért ahogyan Tariel lovag elbénázza az első lánykérését, az nem annyira gáncstalanságra vall. Mi több, ott nemcsak hibákat, hanem bűnöket is elkövet, és az utóbbiakban Nesztán hercegnő is vastagon benne van. Piros pont viszont, hogy utólag nem hányják egymás szemére: megtörtént, elég baj, de visszavonni nem lehet. 
*** Csak aztán jött Dzsingisz kán. :( Maradt volna otthon. Minket is jól elintézett, de amit arrafelé csinált, azt nagyon sokáig nem heverték ki. Szerencsére a háborút Rusztaveli nemzedéke már éppen nem érte meg. Viszont emiatt került olyan későn a kultúra vérkeringésébe a mű: pár száz évig egész egyszerűen hol elveszett a kézirat, hol felbukkant ugyan, de egyúttal bele is írt a felbukkantója.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. augusztus 11-én írtam. 

A kép Zichy Mihály alkotása, Rusztaveli felajánlja művét Tamara királynőnek. Forrás: Wikipédia.

Pontszám: 10/9

…és azt ti tudtátok, hogy Zichy Mihálynak szobrot állítottak, és utcát neveztek el róla Grúzia fővárosában, Tbilisziben? 
…mert a grúzok nemzeti festőjüknek tekintik? 

Ha a mazochista* arra vetemedik, hogy középkori grúz eposzt kezdjen olvasni (sőt, még ír is róla, itt), kockáztatja, hogy elsőként ilyenek jöjjenek szembe. 
Világéletemben azt hittem, hogy Zichy csak passzióból rajzolt és festett – ezzel semmit nem vonok le a művei értékéből, kistinédzser korom óta odavagyok az Arany- és Madách-illusztrációiért! –, erre most kiderül, hogy ebből élt. No, mondjuk, van olyan munkája, amelyet nem megrendelésre készített, de egyébként ő volt az orosz cári udvar hivatalos festője évtizedekig.
Ez alatt az idő alatt akkora hírnevet szerzett, hogy a grúzok felkérték, illusztrálja nagy nemzeti eposzukat, Rusztaveli középkori költő művét. Zichy elfogadta a felkérést, és nagyon komolyan vette. Először is beutazta Grúziát, tanulmányozta történelmét, kultúráját, kiválasztotta a műből az illusztrálni való versszakokat, és ha jól értelmezem a forrást, akkor tényleg olyan ruhákban, olyan ékszerekkel ábrázolta a szereplőket, amilyenek a mű megírása idején (XII-XIII. század fordulója) divatban voltak.

A honlap, amelyre nyomozásom során rátaláltam, grúz nyelvű, és úgy én nem tudok, csak a Google. A szoborról készült fénykép forrása is ez a honlap, valamint ugyanott az illusztrációk közül is többet meg lehet nézegetni.** Alább látható az egyik: 

Akárhogy is, a harmincnégy kép elkészült. Elsőként kiállításon szerepeltek, mindenki rajongott értük. Az eposzt a mai napig leggyakrabban ezekkel nyomtatják ki bárhol a világon. Az angol nyelvű Wiki-szócikk is őt tünteti fel a legismertebb illusztrátorként.

A magyar fordítást is Zichy szorgalmazta, személyesen. A fordító, Vikár Béla finnül tudott, nem grúzul, de talált magának egy lelkes grúz segítőt, aki közvetített. Azóta Weöres Sándor fordítása is megjelent (sajnos elég régen), és sok más nyelvre is lefordították. A Wiki harmincról tud, elsősorban Kelet-Európában és Ázsiában terjedt el nagyon. A rendes, rövidítetlen angol fordítás csak tavalyelőtti, remélem, rápakolják a frissített 1001-es listára, grúz könyv még úgy sincs rajta.

…és mindig a Zichy illusztrációit teszik bele. És a grúzok őt ezért nagyon szeretik. :)

* Nem is igaz, ez nem szenvedés, ez a szöveg gyönyörű, és szerintem elég is annyi, hogy elárulom: Weöres Sándor fordította magyarra.
** Én nagyon hálás vagyok a Google fordítónak, de erőst kreatívnak kell lenni, hogy a „Bella lelkész” vagy „Bella helytartója” kifejezésekből rá lehessen jönni, hogy az Vikár Béla, a mű első magyar fordítója.

Ezt 2017. július 31-én írtam. 

Leginkább tizenkét éven aluli kiskorút javaslok.

Kivételes testi erejű és rendíthetetlen erkölcsű főhős! Hűséges társak! Tenyérbemászó modorú főgonosz sátáni kacajjal! Nemes vérű paripák! Egyedi kidolgozású fegyverek! Szomjan halás a sivatagban! Kínzócölöphöz… pardon: kínzófához köttetés! Föld alatti barlangrendszerek vízesésekkel és tavakkal! Megküzdés a roppant méretű hegyi medvével! Nyomkövetés átlag ötven oldalanként! Rablótámadás és felgyújtott falvak átlag harminc oldalanként! Hangtalan kúszás a bozótban, egyetlen ág kettéroppantása nélkül, foglyok kiszabadítása céljából – a vége felé már nem is számoltam, milyen gyakran! Rendszeresen visszatérő, megholtnak vélt egyének! Nemes vademberek! Nyaktörő hajsza az ellopott tervek után, félvad pusztákon és hegyekben!

Száz szónak is egy a vége: szerelmes brátim, kik velem (és testvéremmel) együtt csináltatok salátát a Winnetou című opusból, olvastatok ti már olyan igazi, átdolgozatlan, rövidítetlen, háború előtti kiadásból újranyomott Karl May-regényt? Na, ez pont olyan!

És nem! Az nem jó!
(Eltekintve attól, hogy ennek a regénynek a fordítása nagyságrendekkel jobb, mint a háború előtti Karl May-fordítások, erre majd a végén kitérek.)

Nem, nem azzal van a baj, hogy ez egy klasszikus ponyva, kiszámítható fordulatokkal és sablonszereplőkkel, amelyiknek a főhőse tíz oldallal a vége előtt jön rá arra az irrrrrtózatos nagy rejtélyre, amelyet az olvasó ugyanannyi oldallal az eleje után megfejtett. Nem.
HANEM HOGY EZEKET ÖTSZÁZÖTVEN OLDALON KERESZTÜL KAPJUK A KÉPÜNKBE!
Én úgy, de úgy szerettem volna ezt a regényt (az első sorokban jelzett koromban, de azért egy kicsit ma is), ha feleekkorára sikerült volna… De mikor már az ötödik erdőben kúsztak, és a hatodik szédítő meredélyen másztak fel, és a hetedik rohanó folyón úsztattak keresztül egy szál lóval… és ezek után elszörnyedve kérdte a főszereplő, hogy „mi lesz velünk, ha most X megkapja Y betegséget?” – nos, akkor én fennhangon és lemondóan így szóltam a könyvhöz: „akkor ez a regény még hosszabb lesz”…
SPOILER: És megkapta.
Én nagyon szerettem Karl Mayt tizenkét éves koromban, és hörcsög módjára neki tudtam volna menni bárkinek, aki a művei teljes változatát unalmasnak és gyengének minősíti, de amikor tényleg kinyomták újra a teljes kiadásokat – akkor nagyon csendes lettem.*

Igaz, a hosszúság a háttéranyagon is múlik. Laverrenz nemcsak Mayjal, hanem Vernével** is versengeni akart, és iszonyú mennyiségű ismeretterjesztéssel terhelte meg a könyvét. Ami tök jó!!! Ezekkel a részekkel kezdetben az égegyvilágon semmi bajom nem volt. Sőt!!!! Kb. a regény feléig akkor élveztem az olvasást a legjobban, amikor a főszereplőkkel egyáltalán nem történt semmi… (Ez azért tényleg sokat elmond.) Hanem tarkabarka, hol rokon-, hol ellenszenves képet kaptam a gyarmatosítás előtti Közép-Ázsiáról, amelyben jóval több nép és kultúra élt (és valószínűleg él ma is) több-kevesebb egyetértésben egymással, mint amennyi államot ott azóta létrehoztak. Jellegzetes növény- és állatfajok éppen úgy előfordulnak, mint földrajzi képződmények, építészeti stílusok, gyógymódok és népviseletek. Igaz, hogy az elbeszélő mindvégig érezteti a saját (német) felsőbbrendűségét,*** és igaz, hogy a regényben háromféle ázsiai fordul elő: nemes vadember, komikus vadember és ördögien gonosz vadember**** – de azért az is látszik, hogy Laverrenz elég rendesen utánanézett a háttérnek. És külön szerettem azért a megjegyzéséért, hogy az afganisztáni szent ember elé járuló műveletlen fanatikusok meg a művelt berlini spiritiszták között nincs is olyan nagy különbség. 

Csak hát az volt a gond, hogy Laverrenz úgy akart Vernét játszani, hogy pont annyit járt Közép-Ázsiában, mint May az apacsok között. A fülszöveg szerint „német könyvkereskedő, kiadó, író, utazó, a Német Ázsiai Társaság tagja.” Olyan kedves, hogy diszkréten nem írja oda, mennyit utazott és hova. Beíratom már én is az életrajzomba, hogy utazó vagyok, végül is sokat járok Békés megyébe meg Budapestre, de tavalyelőtt Prágában is voltam. Olvasván ezt a könyvet a XIX. század végi Közép-Ázsiáról, nagyon sok hitelesnek tűnő részletre akadtam, adott esetben olyanokra is, amelyeket csak az tudhat, aki járt abban a világban. Csak abban nem voltam biztos, hogy az a valaki Laverrenz lehetett. Amikor a regény feléhez érve aztán egyúttal netközelbe is értem, és elkezdtem ellenőrizni az érdekesebb információkat, akkor rosszabb esetben nyomát se leltem a leírtaknak, jobb esetben leltem, csak pár száz kilométerrel arrébb. Miután Vámbéry Árminra is hivatkozott a könyv (mint osztrák utazóra… na de ez a legkevesebb), végre kivettem a könyvtárból az útleírását, és egy pillantás a tartalomjegyzékre meggyőzött, hogy jobban jártam volna, ha a tiszta forráshoz fordulok…

Na de mindegy, így is jó, fájni nem fájt az olvasás (bár azért az utolsó kúszások, fogolykiszabadítások és száguldó vonat elől menekülések kissé taccsra tettek), és egy csomó érdekességre felhívta a figyelmem, hogy nézzek utána alaposabban, ezért nagylelkűen megadom az öt pontot.

Meg még egyet, a fordítónak. Akié legmélyebb tiszteletem. Mert ezt a regényt ő halászta elő a százéves ismeretlenségből, ő fordította le mind az ötszázötven oldalnyi gót betűs monstrumot, latin és perzsa betétekkel tele, és végül ő adta ki magánkiadásban, a MEK-re felpakolva, még csak pénzt sem kérve a munkájáért. Ezt hívják szerelemnek. 

Csak azt az egyet rovom fel neki, hogy nem jött rá, hogy Hermann Bambéryben Vámbéry Ármint tisztelhetjük, és attól, hogy a szerző elírta a nevét, neki nem muszáj. 

* Megkövetem Mayt, utólag eszembe jutott, hogy mi az, amiben jobb Laverrenznél. Sokkal-sokkal. Mellékalakok teremtésében! Amitől egy Bicegő Frank, egy Hosszú Davy, egy Köpcös Jemmy, egy Droll néni akkor is jóleső emlék marad, amikor már rég nem hiszem el, hogy Old Shatterhand tudott kizárólag a keze meg a lába ujjaira támaszkodva osonni…
** Juszt sem Verne-nel, Gyula bácsi magyar író, tudjátok meg. 
*** Amiben ismételten May hőseire emlékeztet… És nem mellesleg jókat röhögtem azon, hogy Verne regényeiben mindig a német (és/vagy az angol) szereplő az intrikus, itt meg a francia.
**** Ja, hogy ezek nem indiánok. Ja. Hát nagy különbségeket nem láttam. Még béke… pardon: vízipipa is járt körbe-körbe…

2017. július 30. 

Pontszám: 10/6

A világ legszebb könyvei közé tartozik.

Egy értékelő a japán haikukhoz hasonlította, és nagyon szépen köszönöm, hogy megfogalmazta helyettem.

A világ legszebb regényének a Heinrich von Ofterdingent szoktam nevezni. Ez az állításom nem vész össze az előzővel, mivel Jiménez műve nem regény – tehát nem is lehet Novalis művének versenytársa –, hanem hosszabb-rövidebb, impresszionisztikus prózaversek sora, amely nyomokban cselekményt is tartalmazhat.

Hogyan készül a Jiménez-haiku?

Végy 1 db szelíd és bölcs szamarat, 1 db költőt, akinek se dolga, se pénze, 1 db ember- és állatszerető filozófiát, valamint 1 db száz évvel ezelőtti Dél-Spanyolországot, virágokkal, utcagyerekekkel, naplementékkel, hidakkal, folyócskákkal, koldusokkal, szegény vándorárusokkal, nagybetegekkel és könyörtelen halállal. Ja, meg 1 db zseniális magyar fordítót.

Ilyen mondatok jönnek ki belőle (találomra felütve a könyvet):

Platero kocog, nem tudom, az én félelmem hajtja-e vagy a magáé, belegázol a patakba, rálép a holdra és darabokra töri. S mintha egy méhrajnyi sárga üvegrózsa fonódnék a kocogására, hogy visszatartsa…

Így csinálják ezt a Nobel-díjasok.

Néhány részletre még gyerekkoromból emlékszem, a Sevillai altatódal c. antológia legemlékezetesebb darabjai. Szó szerint, mert minden újraolvasáskor előjönnek, és már tudom, mikor melyik mondat következik. Szóval ez ilyen „fejbe ragadós”.

Ezt 2017. július 29-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Szép könyv, igaz könyv, tanulságos és hasznos olvasmány, és rajta van a helye az 1001 könyv listáján, valamiért mégsem került igazán közel hozzám. Talán túlságosan „nagyvárosi” nekem. Nem az én könyvem.

Az emigráció könyve – és nem mondom, hogy regény, mert sokkal inkább hangulatképek füzére. Mint ahogyan összetörik az elbeszélő hazája, otthona, addigi élete, úgy törik és szakad a történet is. Hol elkezdődik, hol félbemarad, hol újrakezdődik, aztán rakja össze az olvasó.

Ugrešić negyvenöt évesen, komplett egzisztenciával a háta mögött kényszerült elhagyni egy olyan hazát, amely akkor már nem is létezett. Mert hiába magyarázták a gyerekeknek az ábécéskönyvvel kezdve, hogy a szerb, a horvát, a macedón meg a bosnyák kisgyerek jó barátok, egyszer akkor is elkezdtek egymásra lőni ezek a jó barátok. Arról a hazáról, amelyben ezek a gyerekek felnőttek, kiderült, hogy illúzió volt, de legalábbis mesterséges és ingatag szerkesztmény, aztán szétesett hét darabba. Úgy, hogy közben vér folyt, házak omlottak össze, és pusztult az emlékezet. Hogy az a tudata se maradhasson meg a kivándorlónak, hogy valahol még megvannak a gyökerei.

A legjobban a már jól ismert Ugrešić-féle földhözragadt fantasztikumnak örültem a vége felé, ahogyan néhány nő sorsában a történelmi helyzetre adott különféle lehetséges válaszokat mutat be, némi mágikus realizmusnak sem híján. Irtó jó volt, ha az egész könyv így nézett volna ki, még kedvencelem is.

Ezt 2017. július 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Nagyon szép könyv. Sűrű, költői próza az I. világháborúról. Olyan ügyesen van megírva, hogy minden eseménynek, személynek, tárgynak megvan a maga konkrét szerepe a cselekményben, plusz még jelképes jelentősége is. Oda kell figyelni rá, észnél kell lenni az olvasónak, hogy mindent észrevegyen. Szerencsére nem hosszú, úgyhogy megoldható a dolog.

Január óta kötelezőolvasmány-jelleggel minden hónapban legalább két 1001-listás könyvet elolvasok. Ez általában nem túl nagy megterhelés, mert azért ennyi könyvből az esetek nagy többségében sikerül olyat választani, ami tetszik is, de most egy ismerősöknek tett ígéret miatt muszáj volt románt és horvátot keresni (meg szlovént, de az lehet, hogy már nem fog összejönni), ez azért elég jelentősen leszűkítette a kínálatot.

Szerencsém volt. Ez egy lélektani regény a világháború keleti frontjáról, amelynek tényleg ott a helye a nagy háborús regények mellett. A főszereplőről, a beszédes nevű Apostol Bologáról pedig felváltva jutott eszembe Édes Anna és egy-egy Németh László-regény főszereplője, sőt még Kafka „hősei” is. Legalább annyira a megértésről és meg nem értésről szól ez a regény (is), mint amennyire a háborúról. És ehhez keresve sem lehetne találni jobb közeget, mint az Osztrák–Magyar Monarchia soknyelvű hadseregét.

Eleinte morogtam magamban, mert a regény első harmadában inkább csak sztereotípiákkal találkoztam, mint egyéniségekkel, no de mire való a maradék kétharmad? Elmélyítésre. Sikerült is mindenkinek arcot adni, saját kis életet és célokat, ettől pedig még keserűbb az, hogy ahogy haladunk a történetben, egyre nyilvánvalóbb, hogy egyszerűen csak elélnek egymás mellett. Akár közös nyelvet beszélnek, akár nem, mindenki csak hajtja a maga szövegét, és a legritkább esetben érdekli őket az, hogy a másik mit gondol. Illetve érdekli, de csak amíg ki nem találják, hogy „biztos azt gondolja, hogy…”, aztán ebben megnyugszanak, megállapítják, hogy nekik micsoda tökéletes emberismeretük van, és többet nem foglalkoznak a kérdéssel. Ami különösen akkor gáz, ha egy bíróságról van szó, amelynek igazságot kéne szolgáltatnia, pardon: ítéletet kell hoznia.

Még önmagukat se feltétlenül értik ezek az emberek, vagy nem is törekednek rá, hogy megértsék, mert az árt az egészségnek, különösen háborúban. Oda kell lőni szembe, nem lehet lelkiismereti aggályokkal foglalkozni. Ilyenek meg, hogy a másik oldalon is lehetnek emberek, fel se merüljenek. Az odaát egy egységes massza, kelettől nyugatig mindenütt. Ha pedig valakinek más a véleménye, nos, arra való a haditörvényszék. Összesen csak egy ember jön rá a regényben (és sajnos nem a legfelsőbb vezető), hogy ez a hozzáállás legalább olyan ostoba, mint amennyire erkölcs nélkül való. Mert az utóbbi még „hagyján”, ugye, háborúban minek kéne erkölcs. Csakhogy a hadsereg ütőképességét is csökkenti, ha nincsen.*

Kafka azért jutott eszembe a regényről, mert a háborúhoz szükséges hivatali rendszert is nagyon pontosan ábrázolja. A Monarchia itt sem tagadja meg saját magát: ugyanazok a szabályok érvényesek, mint békeidőben, legfeljebb most több van. Ugyanúgy léteznek csukott ajtók, benyújtott kérvények, fel- és leiratok, no meg persze az egészet meghatározó fojtogató közeg. Jelképesen és szó szerint is.

Közben pedig, nem győzöm hangsúlyozni: annyira szép ez a szöveg. Semmiről nem ír túlságosan hosszan, de az a néhány mondat mindig tökéletesen a helyén van. A fordításon is látszik, hogy szeretettel készült, hogy a magyar fordító az eredetihez méltót akart alkotni.**

Szóval annyira szép… hogy a vége felé mégis le akartam vonni egy pontot, pusztán azért, mert az egész regény, úgy, ahogy van, nem ér annyit, mint az első fejezete. Ezzel nem a regényt minősítettem le, hanem az első fejezetet fel, az konkrétan önmagában, novellaként is megállná a helyét, kérdeztem is magamtól, hogy mi a fenének kellett ezt még folytatni? De azért… végül nem bántam, hogy Rebreanu folytatta. 

*  SPOILER ha egy tábornok kizárólag vak engedelmességet vár a katonáitól, és aki erre nem hajlandó, bármilyen nagyszerű teljesítményt nyújtó katona legyen egyébként, azt a legjobb esetben is megtagadja. Ezt pazarlásnak hívják, és nagyon csúnyán megbosszulja magát. Különösen azért fájdalmas a dolog, mert annyira hihetetlenül egyszerűen meg lehetne oldani a problémát, de nem, itten nem kötünk kompromisszumokat.
** SPOILER Időnként már-már túlságosan is érzelmes. A katonák is. Számomra nagyon meglepő volt, hogy milyen könnyen fakadnak ezek sírva – igaz, azért nem a harctéren. Meg az is igaz, hogy emlékszem én halványan egyetemi tanulmányaimból arra, hogy az I. világháború akkora sokként érte a hosszú békéhez szokott katonákat, hogy akiket pl. pergőtűzből hoztak vissza, azok szó szerint hisztérikus tüneteket produkáltak a (testi) felgyógyulásuk után. (A „hisztéria” szót itt nem a köznapi értelemben, hanem orvosi értelemben használom, egyáltalán nem ugyanaz, érdemes utánanézni.) Szóval nyugodtan lehet, hogy a regény pont ettől hiteles. Ki vagyok én, hogy eldöntsem, hogyan lehetett viselkedni egy száz évvel ezelőtti háborúban, meg hogyan nem? 

Ezt 2017. július 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10